Kisebb magyar újságírócsoport utazott a múlt héten Izraelbe, hogy a jeruzsálemi kormány meghívására néhány napon keresztül saját szemével láthassa, mit is jelent a háború a zsidó állam számára. Az újságíróknak lehetőségük volt arra, hogy a legkülönbözőbb személyiségektől kapjanak tájékoztatást. E cikkben beszámolónk második részét olvashatják.
– Izraelnek nincs területi igénye, sőt, semmiféle igénye sincs Libanonnal szemben azon kívül, hogy ne támadják onnan – mondja Joszi Kupervaszer vezérezredes Tel-Avivban. Válaszul arra a vádra, amely szerint a zsidó állam „túlreagálta” a legutóbbi Hezbollah-akciót, a katonatiszt felsorolja a síita szervezet provokációit, egyebek közt a számtalan túszejtést és túszejtési kísérletet, az Izrael-ellenes rakétatámadásokat és azt a két évvel ezelőtti tragikus esetet, amikor egy határmenti izraeli faluban megöltek egy kisfiút.
– Milyen az izraeliek morálja? – ezt már Gil Arcieli külügyi tanácsocstól kérdezzük, emlékeztetve őt arra, hogy a háború elején még nagy volt a lelkesedés, ám azóta már szolgálatmegtagadásra is sor került. – Hogyne – válaszolta a diplomata – voltak, akik megtagadták a szolgálatot Libanonban, de sokkal többen voltak olyanok, akiket nem hívtak be és mégis jelentkeztek szolgálatra. Arcieli úr hangsúlyozta: a háború jogosságát illetően igen nagy a társadalmi egyetértés Izraelben. Azt már én teszem hozzá, hogy Tel-Avivban, ahol kultusza van a politikai grafittinak, mindössze egyetlen „Állítsátok meg a háborút!”-szövegű feliratot láttam.
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – jutott eszembe a Radnóti verssor, miután vendéglátóink helikopterbe ültettek és végigvittek minket Közép-Izrael fölött. Az 1967-es határ mentén repültünk, a magasból szemlélve a palesztin Kalkilia és Ramallah fehér házait, a jeruzsálemi Sziklamecset aranykupoláját. Szinte végig az Izraelt és a palesztin területeket elválasztó védőkerítés vonalán haladtunk, amely a városok közelében fallá alakul át. A védmű szeszélyesen kanyarodik a nemzetközi határon, a nagyobb zsidó települések körzetében „beleharapva” a palesztin területekbe. Hogy melyik terület palesztin és melyik izraeli, azt egyebek közt onnan tudni, hogy Izrael és a zsidó telepesek területe fásított, a palesztinoké viszont kopár. A hegyes-völgyes táj eszembe juttatta a ciszjordániai „dombok háborúját”, vagyis azt a folyamatot, melynek során a zsidó telepesek dombtetőről dombtetőre „ugrálva” új és új „vad” (azaz engedély nélküli) településeket hoztak létre, pánikba kergetve a földjüket féltő palesztinokat.
Magyar újságírócsoport lévén természetesen összehoztak bennünket a magyar anyanyelvű Tomy Lapiddal, az előző kormány miniszterelnök-helyettesével. Vele is az izraeli társadalom és a háború viszonyáról beszélgetünk. – A régen oly hangos baloldali értelmiség szinte láthatatlanná vált – magyarázza Lapid úr. – Korábban mindig azzal mentegették az arabok terrorját, hogy megszállva tartjuk és elnyomjuk őket. Most azonban nem tudnak mit mondani, hiszen az arabok éppen onnan támadtak bennünket, ahonnan kivonultunk. Európa és az Egyesült Államok hozzállásának különbségét a volt politikus azzal magyarázza, hogy az Egyesült Államok – Európától eltérően – már megértette, hogy a zsidó állam olyan ellenséggel küzd, amely az egész Nyugatot fenyegeti.
Saját helyzetéről Lapid úr elmondja, hogy pártjának, a Sinujnak a legutóbbi választásokon elszenvedett megsemmisítő veresége után kilépett a politika világából. – Ami szerepem még van, azt egyebek közt annak köszönhetem, hogy harminc éve a miniszterelnök legjobb barátja vagyok, és aki fel akarja venni vele a kapcsolatot, az hozzám fordul. Pártjának vereségét azzal magyarázza, hogy a választások előtt alakult Kadíma elhódította a Sinujtól a középpárt szerepét. Lapid úr csak azon sajnálkozik, hogy a Kadíma nem folytatja a Sinuj harcát az izraeli életet bénító ortodoxia ellen.
Találkozunk Tomy Nadashi magyar származási izraeli üzletemberrel, Magyarország haifai tiszteletbeli konzuljával is. Nadashi úr azt a kárt, melyet a háború az izraeli gazdaságnak okoz, annak a vendéglőnek a látogatottságával szemléltette, melyben a beszélgetés idején ültünk. Nyáron a vendéglő szinte mindig zsúfolásig tele van, ám most mi voltunk az egyedüli vendégek. A kormány megtéríti a háború okozta közvetlen károkat – például a rakétabecsapódások utáni javítási költségeket, de a forgalomkiesésből eredőeket már nem. Észak-Izraelben teljesen leállt az idegenforgalom, márpedig sok vállalkozó csak abból él. Aki most tönkre megy, nem sok jóban reménykedhet – mondta Nadashi úr.
Izraeli utunk utolsó jelentősebb programja az Asdod és Askelon városok közelében, a tengerpart mellett fekvő Nicanim volt. Itt menekülttábor terül el, melyet egy Arkagyij Gajdemak nevű, az egykori Szovjetunióból kivándorolt dúsgazdag üzletember hozott létre és működtet – szigorúan saját pénzből. A létesítmény, amely közelről nézve egyáltalán nem kelti menekülttábor benyomását, egyszerre mintegy hatezer embert tud befogadni. A vendégeket – itt így nevezik a bentlakókat – hatalmas négyszögletes sátrakban helyezték el. A férfiak és a nők nincsenek elkülönítve, a családok viszont együtt maradhatnak. Mivel a tábor a tengerpart mellett van, leginkább egy kemping és egy strand keverékének látszik. Az emberek – különösen a fiatalok – fürdőruhában járnak. Napi háromszori étkezést kapnak és időtöltésükről is igyekeznek gondoskodni. Ottjártunkkor a tábor egyik pontján például tánctanítás folyt – ezt is főként fiatalok látogatták. De tartanak nyelv- és zeneórákat is. Egy másik ponton hatalmas csúszda és a kisgyerekek számára zsiráf formájú „gumiugráló” is van. Az idősebbek számára időnként Izrael-szerte ismert énekesek és színészek lépnek fel. A tábor karbantartását, az ellátáshoz szükséges munkákat maguk a bentlakók végzik, akiknek életébe ez – mint mondták – némi változatosságot visz.
A kisgyerekek boldogan hancúroznak, az idősebbeken viszont már érezhető némi ideges bizonytalanság. Hiszen akármennyire is vendégként bánnak velük, tudatában vannak annak, hogy menekültek. Amikor kérdezzük őket, igen hasonló válaszokat kapunk: házukat rakétatalálat érte és nem volt hova menniük. Mint megtudjuk, a táborlakók a szegényebb menekültek közül kerülnek ki, hiszen a tehetősebbek maguk is tudnak gondoskodni magukról. A bentlakók viszonylag még szerencsésnek mondhatják magukat, de ez nem látszik rajtuk. Haza akarnak térni.
Kepecs Ferenc
