Zsebtükör
Volt bennem némi drukk, mikor becsöngettem a templom lelkészi hivatalának ajtaján, ahol egykor, állítólag, megkereszteltek. Hátha mégsem igaz az egész. Hátha anyám találta ki a szép mesét, hogy ebbe a református templomba maga a színészkirálynő, Bajor Gizi vitt be a karján, halála előtt egy évvel. Nagyanyám kérte meg rá, akinek a híres divatszalonját addigra államosították, de a legjobb kuncsaftjai háláját, barátságát, amilyen a Bajoré is volt, se nácik, se kommunisták nem vehették el.Jó napot – nyitja a kaput egy asszony -, mi tetszik?
A keresztlevelem kéne. Ugyanis az a helyzet…
Nem érdekli a magyarázat, irodafélébe vezet be, könyvszekrények, íróasztal, ülőgarnitúra – pecs.kop.folt., hatvanas évek. Létrára áll, mert a régebben kereszteltek, házasodottak, elhunytak nagy, fekete könyvei egy gardróbszekrény felső polcain porosodnak, ott se sorrendben. Összevissza, egymásra dobálva az évek.
Lássuk – nyitja végre a megfelelő könyvet. Izgulok, mint egy gyerek, hátha hazugságon kapják, és tessék, a születésem napjánál tényleg félig ismeretlen név áll: Juliánna, Gizella. Mi az, hogy Gizella? Rendben, Gizella napján születtem, de ezt a második nevemet sosem mondta senki. Anyám se, pedig az elemiben egyszer kiderült, hogy mindenkinek két keresztneve van, csak nekem nincs. Holott semmi kétség, én vagyok ez a Gizella is: ott sorakozik mellette apám, anyám neve, a keresztszülőknél Bajor Gizié meg egy ismeretlen férfiúé.
Szólok a lelkész úrnak – mondja az asszony és telefonál. – Köpcös férfi jön, voltaképp a hűtőgépszerelőt várja, azért van itt még nyár közepén is délidőben, de készségesen előhúz egy díszes keresztelési emléklapot. – Mi célból, ha kérdezhetem?
Mesélem neki, hogy tanú leszek egy vidéki esküvőn. A vőlegény tanúja, aki református, szemben a menyasszony családjával, amelyik katolikus…
Szóval reverzális! – mondja kissé gúnyos, dühös éllel. – Mindig a katolikusok az erőszakosabbak! Az asszony közbeszúrja, hogy így terem a sok katolikus gyerek, a lelkész szerint viszont éppen a bürokráciájuk meg a módszereik miatt fordulnak el tőlük sok helyen a hívek. Közben elkészült az okmány. Vinném már, mielőtt megkérdik, mikor voltam utoljára istentiszteleten, én meg kezdhetek dadogni, hogy soha, csak sok katolikus misén, ugyanis gyerekkoromban egy katolikus családnál voltam kosztosgyerek, viszont ez se jelent semmit, mert a nagyszüleim születési anyakönyvi kivonataiban még az szerepel, hogy izr…
Szóval, zsidó volnék, kérem tisztelettel, mármint, ha tartanám a vallást, de hát apám, anyám se tartotta, arról nem beszélve, hogy engem nyilván azért kereszteltek meg, hogy levegyék rólam a „keresztet”, amitől őket nem védte meg a háború alatt se állam, se egyház, se svájci menlevelek, anyámat is csak valamelyik hálás, bátor kuncsaft a divatszalonból…
Áldás, békesség! – búcsúzik a kapuban az asszony. – Viszontlátásra – mormogom, immár Gizellaként is. Az utcán beleolvasok a szülők és keresztszülők fogadalomtételébe, akik ígérték és fogadták, hogy ha majd felnövök, a konfirmáció alkalmával, önként teszek vallást a gyülekezet előtt.
Sikerült? – telefonál pár nap múlva az izgatott vőlegény. Nyugtatom, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig közben kiolvastam az idegen szavak szótárából, hogy a reverzális, vallási értelemben nem más, mint vegyes házasságokban, a gyermekek vallása tekintetében az egyik fél kizárólagos jogának elismerése a másik fél részéről.
Isten, szokása szerint, bölcsen és mélyen hallgat. Nem szól bele egyházai szent együgyeibe.
R. Székely Julianna
főmunkatárs
