Kisebb magyar újságírócsoport utazott a múlt héten Izraelbe, hogy a jeruzsálemi kormány meghívására néhány napon keresztül saját szemeivel láthassa, mit jelent a háború a zsidó állam számára. Az újságírók Tel-Avivból kiindulva ellátogattak a Hezbollah rakétái által sújtott északi határvidékre, csak úgy, mint a Gázai övezet közelébe. A csoport egy zaklatott, ám eltökélt Izraelt ismerhetett meg.
A háború elvont fogalom, ha csak csak televízióban látjuk, vagy újságokban olvasunk róla. Számomra az észak-izraeli Naharijában vált valóságossá, akkor, amikor újságírócsoportunk kikászálódott az autóbuszból és komótosan elindult úticélja, a parkolótól ötven-száz méterre lévő városi korház felé. Mert hogy megszólaltak a szirénák, kísérőnk pedig elüvöltötte magát: „Fussanak!” Először fel sem fogtuk, miről is van szó, ám a körülöttünk álldogáló izraeliek azonnal nekiiramodtak és szemmel látható félelmük ránk is átragadt. Futottunk, ahogy a lábunk bírta. Egy perc alatt a kórház épületében voltunk, ahol nyomban egy külön e célra épített megerősített helyiségbe, „védett szobába” tereltek bennünket.
A kórház földszintjén és emeleti szobáiban nem feküdtek betegek – őket egytől-egyig a már 1982-ben létrehozott, megerősített pincerészlegben helyezték el. Mint Mose Daniel igazgatóhelyettes elmondta, a libanoni határtól 10-15 kilométerre fekvő Naharija, ez az amúgy kellemes tengerparti fürdőhely évtizedek óta szenvedi az északról jövő rakétatámadásokat, melyeket korábban a palesztinok hajtottak végre, egy idő óta pedig a Hezbollahhoz tartozó libanoni síiták. A kórház hétszáz ágyas, Naharija és Nyugat-Galilea betegeit látja el – zsidókat, muszlimokat és keresztényeket egyaránt. A háború kezdete óta 1300 embert szállítottak be hozzájuk, a többségük nem testileg, hanem – mint Daniel úr mondta – mentálisan sérült. Legutóbb egy nappal korábban érte találat az épületet, de különösebb kárt nem okozott. Egy héttel korábban viszont jelentős volt a rombolás. Sebesülés azonban akkor sem történt – már az összes beteg lenn volt a pincerészlegben.
Mint hamarosan megláthattuk, e részleget vastag vasbeton fedi. Itt Judit Szezar kísér minket – őszhajú, madárcsontú, szemüveges hölgy, akinek családja Beregszászról származott el és aki kissé tört, ám folyamatos magyarsággal kalauzol bennünket a betegek között. A pince egyetlen hatalmas hodály, az osztályokat spanyolfallal választották el egymástól. Az egyikben kövérkés asszony ült apatikusan kisfia ágya mellett. A gyerek megsebesült abban a rakétatámadásban, melyben a családapa életét vesztette. Egy másik támadás másik sebesült áldozata valamivel korábban halt bele sérüléseibe. Az ő sorsa különösen tragikus volt: szülei egy 1982-es palesztin rakétatámadásban pusztultak el. Mikor éppen nem volt légiveszély, fölmehettünk az északi szárny egyik emeletére és megtekinthettük az egy héttel korábbi becsapódás helyét. A rakéta tisztességes nagyságú lyukat ütött a falba. Az ablakokon át kinézve közeli hegyeket láthatunk. „Az ott már Libanon” – mondja Judit.
Már távoznánk, ám újból megszólal a sziréna. Várunk. Végül útnak indulhatunk, hogy körútat tegyünk a háborús Naharijában. A város kihalt. Vezetőnk ezuttal egy Galia Mor nevű hölgy, az önkormányzat alkalmazottja, aki nem először mutatja újságíróknak a rakéták lyuggatta házakat, vagyis vezet – ahogy akasztófahumorral megjegyzi – „Hezbollah-túrát”.
Mostani idegenvezetése nem tart soká – természetesen a szirénák szakítják félbe. Már rutinosan rohanunk a legközelebbi „védett szoba” felé, és alkalmi társainkkal együtt megadóan várjuk a riadó végét. Mint kiderül, szerencsénk van, éppen abba a házba kerültünk, melynek pincéjében speciális, úgynevezett katonai védett szoba van. Ide érkeznek az információk, innen irányítják a védelmet, így aztán mi csodálkozunk legjobban, amikor beengednek oda. Az asztaloknál katonalányok gépelnek valamit számítógépeikbe, a parancsnok rendületlenül telefonál. A lányokat fényképezhetjük, a parancsnokot nem. Míg ott vagyunk, újabb rakéta csapódik be Naharijába.
Hasonló tapasztalatokat szerzünk Észak-Izrael legnagyobb városában, Haifán. Ez a település nem annyira kihalt, mint Naharija, de ahhoz képest, hogy túristaidény van, igen kicsi a forgalom. A gépkocsikon izraeli zászló, a falakon vagy külön állványokon plakátok „Izrael erős” vagy „Győzni fogunk!” felirattal. Haifán a város rendőrfőnöke, Nir Meries vezet bennünket az egyik becsapódás színhelyére. A ház olyan, mintha kibelezték volna: a fal ledőlt, a szobabelsők tárva-nyitva, a lezuhant bútorzat az utcán hever. A rendőrfőnök magyaráz: a lakosságot folyamatosan tájékoztatják és oktatják. A legfőbb tudnivaló az, hogy ha megszólal a sziréna, nem szabad az utcán maradni, mert a Hezbollah apró acélgolyókkal tölti meg a rakéták robbanófejeit és a ha azok szerteszét repülnek, mindenkit megölnek a környezetükben. Ha nincs a közelben „védett szoba”, be kell menni az első házba, annak is középső, vagy még inkább déli helyiségeibe. A rakéták ugyanis északról érkeznek. Persze nagyerejű robbanófej vagy telitalálat esetén… – a rendőrfőnök széttárja karjait.
Szavait jól szemlélteti az, ami a haifai vasúti javítóműhelyben tárul elénk. Ott, az első nagyobb rakétatámadás színhelyén nyolc ember halt meg és több, mint harminc – vagyis mindenki, aki a műhelycsarnokban volt – megsebesült. A tetőn, ahol a rakéta becsapott, hatalmas lyuk tátong, az acélgerendák úgy hajlanak szét, mintha papírból lennének. A javításra váró vagonok ablaka kitört, oldalaikon és a csarnok falain apró becsapódások nyomai, melyeket a szétrobbanó acélgolyócskák ütöttek. Csoportunk tagjai egyet-egyet szuvenírként haza vihettek.
Nem csak Észak-Izraelben jártunk – elvittek minket a Gázai övezet határára is. Ott, a Szderot kibucban, annak a hasonnevű városnak a szomszédságában, amely legtöbbet szenvedett a Hamász nevű palesztin szélsőséges szervezet rakétáitől, idősebb férfi kalauzol bennünket. Vezetőnk sokat megélt már: az ötvenes éveket és hatvanas évek első felét, amikor palesztin terroristák több, a földeken dolgozó kibuctagot megöltek és harckocsiaknákat telepítettek, tönkretéve az izraeliek traktorjait. Gáza megszállásának évei viszonylagos nyugalmat jelentettek, ám közvetlenül a területről való izraeli kivonulás előtt megölték a kibuc egyik női tagját. A kivonulás után azután jöttek a Kasszam rakéták. Emberéletben vagy anyagiakban sok kárt ugyan nem tettek, ám a kibuctagokat állandó nyugtalanságban tartották. Nemrég azután négy, állig felfegyverzett terrorista jutott át a határt jelző kerítésen és a katonáknak csak a kibuctól kétszáz méterrnyire sikerült feltartoztatni és likvidálni őket. A kibuctagoknak azóta is borsódzik a hátuk, ha az esetre gondolnak. Ezeket a terroristákat ugyanis csupán egyetlen utasítással látják el: öljenek meg annyi izraelit, ahányat csak tudnak.
Kepecs Ferenc
