A Közel-Kelet puskaporos hordó, néhány kulcsjátékos mindkét oldalon ugrásra készen vár minden lehetőséget, hogy ellenségeit golyókkal, bombákkal, rakétákkal pusztítsa el. Izrael különösképpen sebezhető, ha embereit foglyul ejtik, s ez ismételten az erőszak kiújulásához vezet. Palesztin és libanoni szélsőségesek jól tudják, hogy egy elfogott izraeli katona vagy civil ürügyet kínál egy újabb konfliktus kirobbantására vagy alku tárgya lehet egy fogolycsere-megállapodásban. E feltételezést alátámasztja néhány korábbi csereegyezmény: 1985-ben három izraeliért 1150 arabot, köztük palesztinokat engedtek szabadon, 1996-ban két izraeli katona maradványaiért cserébe 123 libanoni foglyot engedtek el, 2004-ben egy izraeli üzletemberért és három katona teteméért 433 palesztin fogoly került szabadlábra.
Egy ilyen hadicsel vezetett az erőszak kiújulásához júniusban, amikor palesztinok alagutat ástak a Gázát övező kerítés alatt és izraeli katonákra támadtak, közülük kettőt megöltek, egyet elfogtak. Ajánlatot tettek, hogy elengedik a katonát, ha cserébe szabadon bocsátanak 95 nőt és 313 gyermeket az izraeli börtönökben őrzött tízezer arab közül. Ám ezúttal Izrael elutasította a fogolycserét, támadást indított Gáza ellen, hogy megpróbálja kiszabadítani a katonát és elejét vegye az Izrael elleni további rakétatámadásoknak. Az elkövetkező rombolás közös nevezőre hozta az egymással viaskodó palesztin frakciókat és az egész arab világot mögéjük állította.
Dél-Libanonban a Hezbollah milicistái megöltek három izraeli katonát, foglyul ejtettek két másikat, és azt követelték, hogy Izrael vonuljon vissza a vitatott területekről, a katonáiért cserébe pedig engedjen el többezer bebörtönzött libanonit. Nem sokkal később, a Szíriától és Irántól kapott rakétákkal a Hezbollah már Észak-Izraelt lőtte.
Vitathatatlan, hogy Izraelnek jogában áll megvédenie magát a polgárait érő támadásoktól, de nem humánus és kontraproduktív a polgári lakosságot büntetni, s nem túl logikus abban reménykedni, hogy valamiképpen majd a Hamászt és a Hezbollahot teszik felelőssé a pusztító válaszcsapásokért. Mindennek az lett a vége, hogy ezek a csoportok széleskörű arab és nemzetközi támogatást kaptak, miközben Izrael és az Egyesült Államok elítélése erősödött.
Izrael megkésve hirdetett meg kétnapos tűzszünetet, felfüggesztve Libanon bombázását, csupán a libanoni Kána falu elleni légitámadás nyomán, amelyben 57 polgári személy halt meg. Ugyanebben a faluban 106-an veszítették életüket hasonló módon tíz évvel ezelőtt. Ahogy korábban, ezúttal is elhangzott, hogy „mélységesen sajnálják”, hogy „azonnal vizsgálatot indítanak”, és közzétették, előzetesen röpcédulákon figyelmeztették a családokat, hogy hagyják el otthonaikat.
Libanonban sürgős szükség lenne az izraeli támadások beszüntetésére, illetve arra, hogy a libanoni reguláris katonai erők vonják ellenőrzésük alá az ország déli részét, hogy a Hezbollahot, mint önálló harci erőt számolják fel és akadályozzák meg az Izrael elleni további támadásokat. Izraelnek ugyanakkor vissza kellene vonulnia valamennyi libanoni területről, a Sheeba-farmot is beleértve, és szabadon kellene engednie minden libanoni foglyot. Mégis, Ehud Olmert izraeli kormányfő elutasít egy ilyen tűzszünetet.
Ezek ambíciózus remények, de még ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogad és végrehajt is egy határozatot, amely egy ilyesfajta megoldáshoz vezet, az is csak afféle sebtapasz lesz és ideiglenes enyhülést hoz csupán. Tragikus módon, a jelenlegi konfliktus része az erőszak elkerülhetetlenül ismétlődő körének, amely abból fakad, hogy hiányzik az átfogó rendezés a Közel-Keleten. Súlyosbítja a helyzetet, hogy hat éve semmiféle valódi erőfeszítés nem történt ennek elérésére.
A vezetők egyik oldalon sem veszik figyelembe, hogy a többség békére vágyik, s eltűrik, hogy a szélsőségesek erőszakcselekményei megakadályozzák a politikai konszenzus megteremtésének bármiféle lehetőségét. A traumatizált izraeli lakosság abban a hamis hitben ringatja magát, hogy életük biztonságosabb lesz, ha egyoldalúan visszavonulnak a megszállt területekről, miközben a palesztinok úgy tekintenek maradék országukra, mint egy emberi hulladéklerakóra, amelyet provokatív „biztonsági kerítés” vesz körül. E kerítés zavarba ejti Izrael barátait és nem hoz sem biztonságot, sem stabilitást.
Jól ismertek a hosszútávú, két állam létét feltételező megállapodás alapvető paraméterei.
Nem lesz szilárd és tartós béke e zaklatott régió egyetlen népe számára sem, ameddig Izrael kulcsfontosságú ENSZ-határozatokat sért meg, szembe megy a hivatalos amerikai irányvonallal és a nemzetközi „útitervvel”, mivel arab területeket tart megszállva és elnyomja a palesztinokat. Izrael 1967 előtti határait – kivéve, ha mindkét oldal megegyezik bizonyos módosításokban – tiszteletben kell tartani. Ahogy Izrael megalapítása óta valamennyi amerikai adminisztrációnak, a jelenlegi amerikai kormányzat vezetőinek is az élre kell állni e régóta halogatott cél elérése érdekében.
A haladás egyik fő akadálya az amerikai kormányzat furcsa politikája, amely arra épül, hogy a vitás kérdésekről a párbeszédet csak jutalomképpen kezdik meg az engedelmes felekkel, s kizárják azokat, akik elutasítják az amerikai elvárásokat. Közvetlen párbeszédre lenne szükség a Palesztinai Felszabadítási Szervezettel, a Palesztin Hatósággal és a damaszkuszi kormánnyal ahhoz, hogy a tárgyalásos rendezést elérhessék. Ha nem foglalkoznak e kérdésekkel, s nem tárgyalnak e vezetőkkal, azzal a kockázattal jár, hogy még nagyobb bizonytalanság alakul ki Jeruzsálemtől Bejrútig, Damaszkuszig, Bagdadig és Teheránig.
A Közel-Kelet népei békét és igazságot érdemelnek, és mi, a nemzetközi közösség tagjai, tartozunk nekik azzal, hogy erélyes vezető szerepet vállalunk és támogatást nyújtunk.
Jimmy Carter, az Egyesült Államok volt elnöke, az atlantai Carter-központ alapítója
© Project Syndicate, 2006.
