Sajátos vitának adott helyet a múlt hét végén a vezető konzervatív napilap levelezési rovata. A polémia azt firtatja, hogyan foglalkozik a magyar jobboldali sajtó a jelenlegi közel-keleti háborúval.
A szóváltás eredője, hogy Ádám Christopher, az ottawai egyetem történész tanársegédje és PhD-kandidátusa föltehetően e-mailen olvasta a konzervatív budapesti hírlap kommentárjait a libanoni harcokról. Jelesen azt az írást is, amely a szenvedélyesnél is hevesebb hangnemben (hogy finomak legyünk, személyeskedőn) támadta meg Eörsi Mátyás liberális parlamenti képviselőt. Aki történetesen nem a Hezbollahnak adott igazat. Ebből a támadásból vonta le Ádám Christopher azt a következtetést, hogy a magyar jobboldali sajtó hangneme erősen eltér a nyugati világban publikált jobbközép orgánumokétól, mind a Hezbollah, mind Izrael politikájának megítélésében. Jeruzsálem katonai akcióit Christopher azzal az érvvel látja indokoltnak: „Aligha lehet elvárni, hogy a demokráciát, a törvényességet és a diplomáciát nem tisztelő iszlamista terrorszervezet szavahihető békepartnerré válhatnék.” És nyomatékul azt is hozzáteszi, „jól teszik a nyugati konzervatívok, hogy a Közép-Kelet egyedüli nyugati demokráciája mellett törnek lándzsát, és ellentétben a kontinentális Európa egyes politikusaival és publicistáival nem hajlandók a radikális muzulmánok és iszlamista terroristák retorikájának és propagandájának patetikus európai visszhangjaivá válni”.
Ha Christopher kandidátus szóvá tette az Eörsi Mátyással perlekedő írást, bizonyára olvashatta a vele párhuzamosan megjelent kis jegyzetet is, amelyet egy Libanonban önkéntes segítő szerepet vállalt hölgy tett közzé. Több érzelemmel, mint értelemmel azt fejtegette ebben, hogy a Hezbollah derék szabadságharcos szervezet, vezetői mind erényes férfiak, akik igaz ügyért vezetik csatába híveiket. A hölgy bizonyára emberbarát, segítőkész alakulat lelkes katonája, becsülendő humanitárius szándék is serkenti, és azt visszhangozza, amit elmondanak neki. Nem is várható el tőle, hogy világpolitikai összefüggéseket lásson át. Attól a másik hölgytől, de legalábbis a szerkesztő szakemberektől azonban igen, akik nyomdába küldték a budapesti iráni nagykövettel készített interjú szövegét.
Ez a nyilatkozat ugyanis még a Christopher által vitatott publicisztikánál is ékesszólóbban bizonyítja, hogy jobboldali kommentátoraink igencsak egyoldalúan és elfogultan kezelik a közel-keleti ügyeket, erősen megcélzott honi közönséget igyekeznek kiszolgálni. Nem történt egyéb, mint közönséges hamisítás, méghozzá olyan jellegű, amilyennel a két háború közötti Európában csak két rendszerben éltek az újságok: a nácizmuséban és a kommunizmuséban. A szóban forgó interjú azt a hangzatos címet viselte, hogy „Libanonban már egy Irán elleni háború folyik”, és bevezető soraiban kiemelten közölte, ezt „sejtette” nyilatkozatában Hazavei nagykövet úr. Aki valójában nem sejtetetett semmit. Azt ugyanis, amit a cím sugallt, nem a diplomata mondta, hanem az újságírónő saját kérdéseként fogalmazta meg, és megpróbálta faggatottjának a szájába adni. A nagykövet azonban tapasztalt külügyérként, föltehetően a hölgy iránti udvariasságból még csak „igen” válasszal sem erősítette meg a föltételezést, hanem finom kitérővel annyit mondott: „Nem zárom ki, hogy vannak ilyen elképzelések”.
Ezek a sorozatban publikált írások, és hozzátehetnénk még a tendenciózusan megfogalmazott címeket is, mindennél ékesebben bizonyítják, hogy Ádám Christopher jó helyen kapiskált, amikor észrevette a nyugati demokratikus konzervatív sajtó és a magyar jobboldal hangnemének föltűnő különbségét. E differenciának nyilvánvalóan megvan a világnézeti háttere, sőt, ha gonoszabbak akarnánk lenni, történelmi hagyománya is. Közel-keleti konfliktust ilyen jellegű egyoldalúsággal 1967-ben és az azt követő esztendőkben kommentáltak egyes hazai lapok, történetesen a korabeli Népszabadság és a vele rokonívású orgánumok. Az akkori Magyar Nemzet nem tartozott közéjük, nemzetközi tájékoztatása minden világpolitikai ügyben a körülményekhez képest igyekezett árnyalt lenni.
Ami pedig napjainkat illeti, azt a föltevést, hogy a dél-libanoni konfliktus bizonyos értelemben egy izraeli-iráni összecsapás előjátéka is lehet, osztják egyes nyugati elméleti műhelyek is, csak éppen ellenkező előjellel. A párizsi Le Monde a minap Alain Frachon elemzését közölte azzal a címmel, hogy „Izrael máris közvetett konfliktusban áll” Teheránnal. Az a háború, amelyet a Hezbollah-hal vív meg Jeruzsálem, Frachon szavaival mintegy „kóstoló” ebből az összecsapásból. Azért tekinthető annak, amit mellesleg a Le Monde-tól jobbra álló Le Figaro, az angolszász és a német kereszténydemokrata sajtó is vall, mert a Hezbollahot Irán „fölfegyverzett” karjának tekintik. Van, aki még ennél is nagyobb összefüggéseket sejtet. Igaz, izraeli toll fogalmazta meg, ráadásul balközépnek tekinthető kéz vezette ezt a tollat, még pedig a Haarecben, ahol Zeev Schiff, az egyik legelismertebb katonai szakértő vélekedett úgy: „A libanoni hadműveletek meghatározhatják Irán helyét a Közel-Keleten”. Vagyis időtávlatban Teheránnak és kivált jelenlegi elnökének az a célja, hogy országát ebben a hagyományosan földúlt, minduntalan új és új feszültségeket generáló térségben nagyhatalmi tényezővé tegye, ráadásul, ha lehet, mielőbb nukleáris potentáttá.
És hogy ez nem mesterségesen kiagyalt hipotézis, azt vitathatatlan tények is bizonyítják. A Hezbollah immár hosszabb ideje évenként (!) 100 millió dollár értékű katonai segítséget kap Teherántól, köztük a legkorszerűbb fegyvereket is, az iráni Forradalmi Gárda egyes egységeit Kelet-Libanonban képezik ki, és a Cédrus országának síita hívei hűségesküjüket az Iráni Iszlám Köztársaság vezetőjére, Khamenai ajatollahra teszik le.
Az már külön pikantériája ennek a tragikus közel-keleti állapotnak, hogy bizonyos kisugárzásai éppen most és éppen Magyarországon, a földúlt belpolitikai viszonyokban is észlelhetők. Ezt illusztrálják a honi jobboldali sajtó egyes reagálásai.
Várkonyi Tibor
