VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS
Matrjoska-babák horgolt terítőn a tévé tetején
Televízió
Vége a kilencvenes éveknek, a Vadkelet nagy korszakának, engem sem hív már fel újságcikkektől hiszterizált médiaholding-tulajdonos hajnal hétkor, hogy kockába betonoztatja a lábamat és úgy dobat a Dunába. (Nemrég első fokon bűncselekmény hiányában felmentve – de nem ezért.) Unalmas, lecsillapodott Vadkelet, nyugodtak a reggelek, számtalan Jesse James halott már, az orosz maffiózókból előbb jólszituált oligarchák lettek, aztán vagy a liberál-csekista koalíció Putyinjának csicskása vagy emigráns vagy lágertöltelék. Albán bevándorlók egy Alex Reloj nevű férfiú vezényletével igyekeznek azon kitűnő szorgalommal, hogy New York Bronx nevű, ellentmondásos hírű negyedében megalapítsák a metropolis hatodik maffiacsaládját. (Öt jól beágyazott olasz-amerikai családdal versenyezve.) Elmúltak a kilencvenes évek, és már a prostitúció kérdése sem az a tűzforró téma, mely mindennapos megjelenésért kiáltana napilapok címlapjain, lassan elfelejtjük, hogy kicsoda is Földi Ágnes, „a lányok” képviselője, ritkán szólal meg az ügyben a méltán népszerű Kolláth György alkotmányjogász, vagy Magyar György sztárügyvéd. Nemzetközileg e témában mindig is előzött a posztszovjet vonulat minket, köztes-közép-ká-európaiakat – talán Olaszország a kivétel, ott Cicciolina és Henger Éva óta mindig jó volt magyarnak lenni. Mozgóképes szempontból a rendszerváltott-poszthidegháborús világban mindig is az orosz témák voltak szexik: James Bond nagybani olajos techno-kozákok és ex-KGB-sek közt egy diplomatatáskányi vöröshigannyal egyensúlyoz a helikopter rámpáján a végtelennek tűnő és egzotikusan alacsony hőmérsékletű, havas szibériai pusztaság fölött. Voltak az emigránstémák: Moscow on the Hudson; Little Odessa. A maffia pont arra volt jó, hogy ideig-óriág pótolja Arnold Schwarzenegger mélyorosz-bolsi tiszti kockafejét. A mozgókép természetéből eredően szereti azokat a dolgokat a filmvásznon és/vagy képernyőn, melyek nagyok és mozognak. A kilencvenes évek posztszovjet világa pont ilyen: nagy volt, és mozgott. E maffiavilág egyik leágazása az exportkurva-film, mint zsáner, mely társadalmi drámával terhes, és nemcsak felületi, felszínes közelítések voltak, hirtelen az Angliában élő lengyel rendező, Pawel Pawlikowski The Last Resort, illetve a svéd Lukas Moodyson Lilja 4-ever c. dolgozatai ugranak be.
A hangosfilm bejövetelével, a harmincas évek elején a Warner Brothers hozta be a gengszterfilmet mint műfajt, ám etnikai elemet nem adott mellé. A gengszterfilmek arche-gengszterei, Edward G. Robinson vagy James Cagney lehettek bukaresti zsidók vagy ír pulykatojások, ez a vásznon nem kapott különösebb hangsúlyt. Majd negyven évnek kellett eltelnie, már az Új Hollywood korszakát írtuk, hogy fiatal olasz-amerikai rendezők meg merjék hozni az addig sokféle verzión átment gengszterfilm szicíliai felhangját. Coppola a nagyepikában (Keresztapa), Scorsese a mikroviszonyok rugóskéssel történő feldolgozásában (Aljas utcák; Goodfellas). Ami bejön nagyjátékban, az bejöhet tévésorozatban. Nagyszerű mozifilmek után évtizedekkel a The Sopranos (nálunk: Maffiózók), mely a maga mikrorealizmusában, pszichiáterhez járó keresztapájával hozza majd olyan jól az egykori gengsztermozik világát sorozatban, ahogy David Lynch tette az amerikai kollektív tudattalan mozifilmes analízisei (Radírfej; Kék bársony; Wild at Heart) után a tévében (Twin Peaks).
A Viasat3-on belenéztem a Matrioshki c. belga sorozatba, s arra gondoltam, hogy az alkotók szeme előtt a The Sopranos lebeghetett. Európai társadalmi probléma, euromaffia, europrostik, euroszex, europornó, egy belga sorozat márcsak Pándy tiszteletes és Dutroux miatt is érdekes kizsákmányoló mozi (exploitation) lehet. Korunk egyik legjelentősebb problémáját, az emberkereskedelmet miniszériában feldolgozni merész, gondoltam, a miniszériák, sitcomok, szappanoperák a valóságmegvonás hatékony fegyverei, nem a társadalmi döbbenet terepei. Nos, kedves néző gyerekek, ez a belga sorozat pont olyan, amilyennek első hallásra tűnik: akárha egy kórházi labor neonfényes világát a vizeletes petricsészén keresztül néznénk. Lúgos stúdióképek, elmaszatolt kérdésfeltevések – a csajok például Litvániából jöttek a sztori szerint, az már legalább uniós tag, és kicsi is, nem is zárhat el semmilyen földgázvezetéket -, elmismásolt válaszok. Az egyik főgonosz az íróasztalánál félrecsúszott nyakkendőben gyorséttermi kaját étkezik, az íróasztal alatt egy litván gimnazista beosztottja könnyű déli fellációban részesíti, és pont jön a kőkemény belga rendőrség letartóztatni. A kihallgatáson kiderül, hogy a szegénységből szabadulni akaró lányoknak görög nyelvű szerződést kellett aláírniuk, rögtön megverték, megerőszakolták őket Belgiumban, elvették az útlevelüket. „A rendőrség kivonul a bárba, akit lehet, be is visznek, de csak azokat a lányokat tudják bent tartani, akiknek lejárt a vízumuk. A lányok között egyre nagyobb az elégedetlenség, Olga is azon töri a fejét, hogy vallomást tesz. Egy este váratlanul megjelenik Daria anyja.” A rezümét a honlapról ismertettem, és nem is folytatom, ideje Európának (mindenkinek) összeszednie magát a popkult-iparban, mert ha még az exploitation műfajában is csak ennyit tud, azon feltörekvő nigériai mozgóképkészítők is csak röhögni fognak!
(Matrioshki-sorozat, Viasat3, hétfő esténként)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 31. szám
