TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Meghalt Szász János
(1927-2006)
A magyar irodalom térképén valaha még szerepelt Temesvár. Onnan indult Méliusz József, Franyó Zoltán, Majtényi Erik, Szász János, Márki Zoltán, Deák Tamás, Bodor Pál. A magyar irodalom térképén valaha még szerepelt Bukarest. Magyar kiadók és lapok meg rádiós, tévés szerkesztőségek voltak ott, mert oda vitte őket a romániai centralizálás logikája – s ugyanakkor ott mentette meg őket a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi megyei cenzorok korlátoltságától a viszonylag nagyvonalúbb és világfiasabb központi cenzúra: mert akkor és ott csak cenzúrák között lehetett választani. A nyolcvanéves korában elhunyt Szász János Belgrádban, Nándorfehérvárott született és Temesvárott nőtt föl, Kolozsvárt volt kommunista diák és szerkesztő (Utunk, ma: Helikon), majd Bukarestben magyar író és szerkesztő (Előre, ma: Új Magyar Szó), a csalóka romániai olvadás (1968-1971) légkörében Méliusz József mellett a Romániai Írószövetség egyik vezetője, A Hét (ma: A Hét) hírneves és közszeretetnek örvendő kolumnistája a forradalom (1989) előtt és után, a demokratikus publicisztika egyik igazi nagysága.
Az olyan emberek, mint Szász János, egyre érthetetlenebbé válnak az idő teltével. Őt, mint sokakat, az SZKP huszadik kongreszszusa, a desztalinizáció indította el valódi pályáján. 1968 kettős forradalmának (Prága, Párizs) demokratikus baloldali logikája fordította fokozatosan szembe a rendszerrel, és Ceauºescu fasisztoid sovinizmusa mutatta meg neki, hogy mint magyart – és mint romániai magyar zsidót – csak a diktatúra bukása mentheti meg. Szász János nem volt ellenzéki, a kemény romániai viszonyok között nem sokan lehettek azok, ám a Romániai Írószövetség titkáraként rengeteg bajba jutott emberen segíthetett.
Szász Jánost „olvadásos” lírája olyan elfeledett költőkkel rokonítja, mint Leonyid Martinov, Jevgenyij Jevtusenko, Andrej Voznyeszenszkij. A Cigaretták elégiája a legnépszerűbb erdélyi szerelmes vers volt, gimnazisták másolták és terjesztették cigarettapapíron. Én személyesen is sokat köszönhetek neki. Hónapokig laktam Floreasca negyedbeli lakásában, ő és felesége, a romániai német – erdélyi szász – költő, a fiatalon meghalt Anemone Latzina ismertetett meg a lázadó keletnémet irodalommal, amelynek jelesei akkor havonkénti sűrűséggel mentek volt át nyugatra az NDK hatóságainak nagy örömére. Szász János számtalan román értelmiségit nyert meg „a magyar ügynek”, tőle tudták meg, hogy az erdélyi magyar kisebbségnek vannak saját, sajátos és jogos sérelmei, s hogy van európaiak számára nélkülözhetetlen magyar kultúra. Méliusz, Majtényi, Bodor és Szász – ámde Domokos Gézáról se feledkezzünk meg! – az akkori Bukarestben többet használt a magyar-román megértésnek, mint a magyar diplomácia sok-sok meddő évtizedes összmunkája. Az én nemzedékem akkoriban persze ellenük (is) lázadt, ám teljesítményüket ma már tisztábban látjuk. Ez a teljesítmény beépült a história falába, az egyes téglákon nincs szignó. A bukaresti magyarság szétszéledt, a lapok javarászt repatriáltak Erdélybe, magyarok és románok egyre kevésbé ismerik egymást, a néhai antisztálinizmusnak és a Ceauºescu-ellenes antinacionalizmusnak, a Gaál Gábor-Fábry-féle régivágású antifasizmusnak természetesen rég elmúlt az időszerűsége.
Ez nem baj, föltéve, hogy nem felejtünk.
Szász János nehéz ember volt, elég bolondos ember is volt, jó ember volt, derék ember volt, a véglegesen lezárt múlt embere volt, mégis: eszünkbe fog jutni még.
Tamás Gáspár Miklós
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 31. szám
