Könyvek bűvöletében fogalmazódnak mostanság a gondolataim, ami idősödő emberrel gyakran megesik. Kettő közülük napjainkban, a harmadik talán egy éve jelent meg.
Dachaui foglyokA két friss, még nyomdaszagú kötetecske dr. Nagy Erzsébet, a nem-zsidó pedagógus gondos kutatómunkáját dicséri, és mondhatni, a csöndes nemzeti lelkiismeretvizsgálat jegyében íródott. Ezek egyike Popper Vilmát, a Holokauszt során elgázosított „szelíd hangú írónő”-t (1857-1944) idézi fel, s a prezentált novellák és mesék többek közt arra döbbentik rá a kései olvasót, hogy a zsidó meg a cigány bizonyára egyaránt unokája az űzött sorsú Ahasvérosnak.
A másik Nagy Erzsébet könyv pedig, a szó szoros értelmében, egy írott emlékoszlopot emel Gyömörének, s az 1944-es Vészkorszakban onnan elhurcolt Győr-környéki zsidó közösségnek, amelynek néhány túlélője sem volt képes újra megtelepedni régi falujában. Itt ugyanis két évszázadon át éltek-éldegéltek a zsidó atyafiak békességben és barátságban a keresztény helybéliekkel.
Magyar jesivaPedig létszámában olykor akár a harmadát is adták a népességnek, s a kalauz a vásártéri megállóhoz közeledve, amikor hangos szóval baktatott végig a mind lassabban döcögő füstös szerelvényen, sohasem felejtette el bekiabálni a kupékba a község közszájon forgó mókás elnevezését, hogy „Kispalesztina”. A gyömörei zsidóság emlékezete című kötet – amelynek megjelenését ugyanúgy Győr város maradék hitközségének jelenlegi elnöke és családja támogatta, mint a Popper Vilmát idézőt – hiteles képet rajzol azokról a vágóhídra vitt izraelita honfitársainkról, akik a kis falu iparát és kereskedelmét felvirágoztatták, és számos híres rabbit adtak az országnak. Sőt, egy nemzetközi hírt kivívott Talmud-főiskolát (jesívát) is működtettek, amelynek tanuló (bócher) létszáma 1940-ben a 169 főt is elérte.
Forgatva e könyvecskék lapjait, óhatatlanul az jut az eszembe, hogy bizony nagy szükség lenne rá, hogy a Vészkorszakban így vagy úgy részesek másod- és harmadgenerációjának képviselői, a ma élő középkorú, vagy éppen most emberesedő nem-zsidó magyar állampolgárok, de elsősorban a hazájuk és szűkebb környezetük történeti előzményeire kíváncsi diákok mind-mind megismerkednének a Gyömörén bekövetkezett, magmagyarázhatatlan, mégis tipikus tragédiával.
Mármint azzal a döbbenetes változással, hogy a vallási és emberi türelmet miként tudták a hatalmon lévő erők egyre több és keményebb korlát közé szorítani, s hogy végül is a megfélemlített többség legfeljebb csak titokban merészelt együtt sírni a sárga csillag kitűzésére, gettós összeköltözésre és bevagonírozásra kényszerített jogfosztottakkal, a számukra nyújtott segítség pedig csupán minimális élelmiszer dugdosásra zsugorodott (helyi bújtatást a szerző mindössze egyetlen esetben tudott feltárni). Hogy következhetett be mindez? A tragikus történet tanulságait közösen kellene levonnunk, és megfogalmaznunk.
De különösen fontosnak érzem, hogy a közvetlen bűnrészesek, a hajdani nyilasok és a zsidó javak elkobzását olyan lelkesen szorgalmazó személyek gyermekei és unokái is vegyék a bátorságot, hogy szembenézzenek elődeik gonosz cselekedeteivel. G. K. körjegyző például az idézett dokumentumokban többször is szerepel ilyen vonatkozásban. Leszármazottai vajon mit gondolnak mind erről? Természetesen senkit sem terhel jogi felelősség azért, amit a felmenői cselekedtek, elrontottak, vagy elkövettek.
Még az erkölcsi felelősség átvállalására sem gondolok. De valamire mégiscsak szükség volna ahhoz, hogy a lelkekben igazi megbékélés alakulhasson ki, mert a gyömöreihez hasonló családi tabuk (szekrénybe zárt tetemek) bizony nagyon megterhelnek valamennyiünket.
Derek PrinceA lelkemben háborgó miértre viszont a tavaly megjelent, Ígéret földje című könyv újra olvasásával sikerült választ találnom, s abban némi reménysugárra is rábukkannom. A világszerte nagy tekintélynek örvendő, s évtizedeken át Izraelben élt karizmatikus-keresztény angol prédikátor, Derek Prince e posztumusz művében, a szerző által kibővített magyar fordításban (Új Spirit Könyvek, Budapest, 2005.) D. P. ugyanis nem elégszik meg a történelmi kereszténység felelősségének megpendítésével, amely a mindenkori zsidóüldözéseknek mintegy „megágyazott” a „népi antiszemitizmus” európai betelepítésével és máig tartó táplálásával. Könyvének alapállása és következtetései ennél sokkal mélyebbek.
Nemcsak arra utal, hogy a keresztény teológiában és hagyományban mintegy tizennyolc évszázad óta meggyökerezett és mindmáig virágzik a zsidóságnak, mint választott népnek, az Atya által való végleges elvetettségére épülő dogmarendszer, amely szerint ez az „Isten-gyilkos” nép szükségszerűen esett ki a Kinyilatkoztatás eredeti szövetségéből. E tévtan megfejelése aztán az a máig is élő „helyettesítési teológia” lett, amely szerint az Izraelre irányuló valahány ígéret voltaképpen ma már csakis az Egyházra vonatkozik. Derek nemcsak arról beszél, hogy ez a félrevezető tanítás volt a melegágya a számtalan zsidóüldözésnek meg a pogromok sorozatának, amelyek a huszadik század Gyömörén (Újpalesztinán) is végig söprő, iszonyatos holokausztjában teljesedtek be.
JeruzsálemD. P. reménységet felvillantó elemzése nem éri be ugyanis ezzel a kritikus önvizsgálattal. E könyvében is azt a meggyőződését és hitét vallja meg, amely azon alapszik. hogy a zsidó húsvétot, a peszachot beköszöntő széder-estét (a Jézus keresztre feszítését megelőző héten) a Názáreti is megülte tanítványai körében, mely eseményt Utolsó Vacsoraként tartjuk számon mind a mai napig. Vér szerinti testvéreit, Izrael fiait a Mester, földi élete során, de föltámadását követően sem tagadta meg soha, s visszajövetele szent helyének is mindig Siont (Ciont), s a jeruzsálemi templom-hegyet jelölte meg. A Sátán kísértéseivel pedig a Mózes által lejegyzett igékkel, a Tóra szavait idézve szállt szembe diadalmasan, és az Atyával egy akaratban hirdette, hogy a szelíd olajfa bántalmazóinak bűneit az idők végén minden bizonnyal számon fogja kérni. De a próféták azon jövendöléseit sem vonta kétségbe soha, amelyek Izrael helyreállítását ígérték a Teremtő Istentől kijelölt ősi földön.
És ha még D. P.-nek azokat az észrevételeit is komolyan vesszük, hogy mind a tizenkét apostol izraelita férfiú volt, s az Újtestamentum huszonhét könyve kizárólag zsidó szerzőkhöz köthető (elvégre Lukács is zsidó vallásba tért prozelita volt), el kell fogadnunk tőle, hogy Jézus hithű zsidó rabbiként élte le rövid földi életét. Ráadásul Izrael mai, második egybegyűjtését is számos ószövetségi prófécia beteljesedéseként értelmezi. Mindezek alapján könnyen érthető, hogy a zsidósággal kapcsolatos brit keresztény-teológiai nézetek vázlatos egyháztörténeti összefoglalásából éppen azt szűri le, hogy az Egyházban, mondhatni már a második századtól kezdve ütközik a biblia-értelmezés zsidóbarát és zsidó-gyűlölő (filoszemita és antiszemita) vonulata, s a szembenállás (időnként küzdelem) a két ellentétes tendencia között mindmáig létezik.
Arra hívja fel Derek ugyanis az olvasók figyelmét, hogy szinte minden korszakban éltek olyan keresztény igehirdetők is, akik ragaszkodtak az Ó- és Újszövetség egységéhez és a próféciák szó szerinti értelmezéséhez, s éppen ezért gyűlt meg a bajuk sokszor az aktuális egyházi vezetéssel és inkvizícióval, s jutottak nemegyszer mártírsorsra. Derek az angliai egyháztörténetet elemezve plasztikus képet rajzol erről a bujkáló patakként fel-felbukkanó Ige-hű, „sionista” (cionista) keresztény áramlatról, amely (különösen az után, hogy a Bibliát az ezerötszázas évek során angolra fordították) mind szilárdabban vallotta Izrael helyreállításának isteni szükségszerűségét, különös tekintettel az utolsó időkre.
Ez a nézet aztán a puritánok között mind népszerűbbé vált olyannyira, hogy a nagybetűvel írt Helyreállítás szót utóbb már kizárólag e prófécia beteljesedésére vonatkoztatták. És a keresztény értékrend e hitvallását – Derek felsorolásában – olyan nevek fémjelzik, mint Oliver Cromwell, Samuel Pepys, Henry Oldenburg, Baruch Spinoza, vagy Samuel Gott, aki Milton hatása nyomán vetett papírra már 1648-ban a Nova Solymát, amelyben az 1902-ben megjelent Herzl-i Ősújországhoz hasonló, modern izraeli utópiát fogalmazta meg. A 19. században a Helyreállítás keresztény hívei között még olyan patinás nevek is találhatók Angliában, mint Charles Darwin, Shaftesbury grófja, Lord Palmerstone, Benjamin Disraeli, Robert Growning, George Eliot, John Adams, Laurence Oliphant és sokan mások.
De Derek az amerikai puritánokra is vet egy pillantást: pontos forrásokat megjelölő hivatkozása szerint például Wodrow Wilson USA-elnök, aki keresztény államférfi és a Biblia lelkes tanulmányozója volt, az alábbi tiltakozást küldte Nagybritanniába az I. Világháborút követő béketárgyalások idején: „A cionista ügy szorosan összekapcsolódik a bibliai határok biztosításával, és szem előtt tartja az ország gazdasági fejlődését. (…) Egyébként megcsonkítanánk az országot. Szeretném önöket emlékeztetni arra, hogy sem Washington, sem Párizs nem fogalmazott meg ellenvéleményt sem a cionisták tervével, sem pedig a sérthetetlen bibliai határok biztosításával kapcsolatosan…”
Mindezeket figyelembe véve, vele együtt akár azt is leszögezhetjük, hogy igazi krisztusi ember nem lehet sem antiszemita, sem pedig Izrael-ellenes. E tétel elfogadása és fölvállalása pedig a magyarországi keresztény/keresztyén felekezetek felelős vezetőit is mind arra késztetik, hogy újra és újra hitet tegyenek a választott népre vonatkozó isteni kinyilatkoztatások mellett, és egyértelműen elhatárolják magukat az antiszemitizmus összes nyílt és burkolt formájától. Meggyőződésem, hogy az események rosszra fordulásának és a gonoszság tobzódásának az esélyét az efféle megnyilvánulások jórészt eltorlaszolhatnák, ami különösen fontos lenne a közelkeleti válság kiéleződésének s az arab-izraeli háborúk kirobbanásának vészterhes napjaiban.
De az sem volna baj, ha maguk a zsidók is különbséget tudnának tenni a Názáreti igazi követői – és meghamisítói között.
Fekete János
A Dunatáj Magyar-Izraeli Baráti Kör tagja
