HELLER ÁGNES
A szégyen traumája
Talán nem szélesítem ki túlzottan a trauma szó értelmét, mikor a következőkben, ha csak röviden is, a szégyen traumájáról beszélek. Mindannyian tudjuk, hogy a megszégyenített ember kicsinynek érzi magát, hogy közössége tagjainak rosszalló tekintete meg tudja fosztani büszkeségétől, önérzetétől, néha identitásától is, s még megsemmisítéssel is fenyegetheti. De nagy a különbség a modernséget megelőző korok és a modern kor között. Miután, mint erről már volt szó, a modern korban kétféle morális tekintély osztozik rajtunk, mások Tekintete és a Belső Hang, azaz a lelkiismeret, az utóbbi ítélete felülbírálhatja az előbbi verdiktjét. Még mindig szégyellhetjük magunkat ekkor is, de ez a szégyen nem lesz megsemmisítő, semmikképpen sem lesz traumatikus, csak egy kellemetlen érzés, már csak azért is, mert ott szégyelljük magunkat, ahol lelkiismeretünk hangját követve nem kellene. De amenynyiben egy tettünket lelkiismeretünk is elítéli, akkor a mások tekintete fokozottan traumatikus hatású lesz. Hiába intézünk el valamit a lelkiismeretünkkel, ettől még retteghetünk a megszégyenítéstől, a mások tekintetének ítéletétől s annak traumatikus hatásától. Márt csak azért is, mert a mások tekintete mást is láthat, mint amit a belső hang mindeddig velünk közölt.
A modern kort azonban nem csupán az erkölcsi tekintély megkettőzése jellemzi, hanem egyre inkább maga a tekintet követelményeinek gyakori megváltozása is. Különösen világos ez radikális politikai vagy társadalmi fordulatok idején. Ha valaki tíz éven át magán érezte a németbarát magyar nacionalista közösség tekintetének ítéletét, akkor többnyire próbált ennek megfelelni, de esetleg a belső hangra is, bizonyos mértékig, hallgatott – mondjuk nem osztozott a zsidó vagyon prédájában. Előfordult az is, hogy valaki elkövető és áldoztat is volt egy személyben. A történelmi sorsforduló következtében aztán a mások tekintetének tartalma megváltozott. Ugyanaz az ember csak úgy tudott az új tekintetnek megfelelni, hogy elfojtotta magában az elkövetőt, és csak arra emlékezett, amikor lelkiismeretét követte, vagy maga is áldozatául esett azoknak, akiket szolgált. Végül maga is elhitte mindazt, amit az új tekintet előtt vallott volna, de ténylegeses sosem vallott. Azért nem vallott, mert anticipálta a szégyen traumáját. Mi az, amit anticipált, miért fenyeget traumával ez a szégyen? Mert leleplezi azt, hogy hazudott, nemcsak másoknak, hanem önmagának. A tekintet, ha tényleg szembenéz vele, nem fogadja el a maga mentegetést, feltöri a felejtés kényelmes kuckójának ajtaját, és szembesíti az embert múltjával, melyet el akart temetni, s melyről azt hitte, hogy már el is temette. Attól lesz ez a megszégyenítő tekintet megsemmisítő hatalom, hogy megsemmisíti az ember önmagáról alkotott hízelgő képét, hogy szembesíti őt a mindeddig megnyugodott, mert megnyugtatott lelkiismeretével. Ha azonban a szembesítés mégis egyszer bekövetkezik, a szégyennek kitett ember erre neurotikus szimptómákkal reagál. Vereséget szenvedett.
Ez a típus persze csak egyik esete a szégyennel együtt járó trauma tapasztalatnak. Egyéb típusok elemzéséhez megint csak Dosztojevszkijhez utalom az olvasót. Így például a Földalatti ember névtelen „hősének” esetéhez.
Az előbb röviden vázolt típust nem véletlenül szemeltem ki elemzés céljából, hanem azért, mert az utóbbi időben két ilyen, az egész társadalmat felkavaró esettel is találkoztunk Magyarországon. Mindkét esetben olyan emerről van szó, aki elkövető és az áldozat egy személyben, akinek van bűntudata, aki igen sikeres és tudatos értelmiségi, aki mégis személyiségét érezte fenyegetve ha valaha szembesítik azzal a bizonyos tekintettel. Azt hitte, elkerülte, de, mikor mégis bekövetkezett, neurotikus tünetekkel válaszolt a leleplezésre. Bácskai Tamás és Szabó István eseteiről van szó. Mindkettőről kiderült, hogy az államvédelmi hatóság besúgói voltak. Nagyon sötét időkben szervezték be őket, 1957-ben, amikor a börtönök tele voltak, a terror súlyosan nehezedett az országra, s minden megtörténhetett. A közvélemény elmarasztaló ítélete nem is erre vonatkozott. Fiatalok voltak, a nyomás rettenetes volt, hibát követtek el, s a hatvanas évek elejétől kezdve nem szolgálták ezt az urat többé. A tekintet inkább azt ítélte meg, hogy nem vallották be múltjukat, amikor már megtehették volna, hogy nem néztek szembe azzal a bizonyos tekintettel, hogy hamis fényben tündököltek mások és önmaguk előtt, s hogy végül is profitáltak abból, amit tettek, mivel besúgó múltjuk nélkül korai karrierjük nem lett volna lehetséges Hogy Claudiust idézzem a Hamletből, hiába bánja meg a bűnét, ha övé marad a királyság és az asszony.
Nem tudjuk, hogy Bácskai Tamás, aki többek között nővérére és sógorára kémkedett, hogyan intézte el magában ezt azt ügyet majdnem egy fél évszázadig. De, mint saját vallomásából tudjuk, azt remélte, hogy előbb meghal, mintsem ez kiderülne. Tehát nem a nővérét féltette, aki az ő halála után is csak ugyanezt tudhatta volna meg, hanem önmagát féltette a szégyentől. Mikor megkérdezték tőle, hogy mit érez, azt válaszolta, hogy szégyent. Egy teljesen összeomlott embert láttunk a képernyőn, aki megsemmisült, mikor szembesítették a szégyen hatalmával.
Szabó István esete bonyolultabb. Az ő esetében tudjuk, mit gondolt másokról hasonló helyzeteken. Alkotásinak egész sorában ez a kérdés érdekli, mert ez érinti. A mindenkori rendszerhez, elsősorban náci rendhez alkalmazkodókról beszél a Mefisztótól fogva egészen a Szembesítésig. Ábrázol, ítél és felment. Az alapkonfliktust ezekben a filmekben többnyire a tehetség kibontakozása és a morális tisztesség közötti ellentét jellemzi. Vagy-vagy. Hogy ez így van-e általában, nagyon kérdéses. De, hogy Szabó ezt így látta és láttatta meg nézőivel, az nem kérdéses. S ha így látta ezt, akkor önmagára is vonatkoztatta. Tudatosan vagy tudattalanul. Nem ő volt az első, aki ezt a dilemmát megfogalmazta. Ezt tette Bertolt Brecht, miután terhelő vallomást tett mások ellen az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt. Megírta Galileiről szóló drámáját, melyben az agg megalkuvó tudóst tanítványa ezekkel a szavakkal feddi meg: „Szerencsétlen az a kor, melynek nincsenek hősei””, mire Galilei-Brecht így válaszol: „Szerencsétlen az a kor, melynek szüksége van hősökre.” Persze Brecht vallomása nyilvános volt, s ő, mivel nem volt bűntudata sem, nem is szégyellte magát. Németh László azonban jónak látta válaszolni erre a kihívásra. Az ő Galilei drámájában elhangzik egy mondat, mely szerint nincs külön erkölcsi törvénye tudósnak és tudatlannak. Tessék választani, de, ha lehet, őszintén.
Miután egész életében saját dilemmája foglalkoztatta, azt gondolhattuk volna, hogy a mások Tekintetével való konfrontációnak rá nem lehet traumatikus hatása. Hogy Szabó egyszerűen azt fogja mondani: hőseim dilemmája az enyém is volt. Egy rettenetes fenyegetettségnek való kiszolgáltatottság helyett a tehetségemet választottam. De nem ez történt: Szabó a megszégyenülés helyzetére a neurotikus szimptómák egész sorával reagált. A traumahatás első stádiumára jellemző tagadás után, azonnal a kollektív trauma elbeszélés stratégiájához fordult segítségért. Megkísérelte a szégyent büszkeséggé, a vereséget győzelemmé átformálni. Azt mondta tehát, hogy „semmire sem büszkébb egész életében, mint arra a tettére, hogy vállalta a besúgást, mert ezzel egy közeli barátja életét mentette meg.” Nem tudható, hogy hitt-e évtizedeken belül a saját mentségére előadott tündérmesében, lehet, hogy igen. A tényekkel szembesítve azonban be kellett látnia, hogy a tündérmese csak egy mese, még akkor is az, ha elhitette magával, hogy békében tudjon élni önmagával. Számos kapkodás után (melynek egyik szakaszában az állította, hogy nem volt más választása, ami persze nem igaz) végre eljutott hőseinek dilemmájáig, amivel kezdhette volna: a tehetség védelmének krédójáig. Szabó István életében nem írt olyan rossz forgatókönyvet, mint amit saját magának.
*
A trauma tapasztalatnak nincs forgatókönyve. S ez a szégyen traumájára is vonatkozik.
Elmondható, hogy általában a trauma áldozatnak nem lehet katarzisa. A túlélő nem válhat egészen új emberré, mert a trauma okozta hegek nem tűnnek el. Azokban a kivételes esetekben azonban, mikor a trauma elszenvedője egyúttal elkövető is, mikor bűntudata van, mikor maga a szégyen válik traumává, lehetséges katarzis. A megbánás, hogy megint Dosztojevszkijhez forduljak, lehet persze éppen úgy „rendetlen”, mint „rendes”. De abszolút-e ez a különbség? Egyikünk sem játszhatja itt a bíró szerepét.
Olvassuk csak Kertészt! A trauma neurózis szindrómái nemcsak arra nehezednek, aki átéli azokat, hanem azokra is, akik vele élnek. A túlélő gyakran érzéketlen, ingerült, irracionális, depressziós. Élni általában nem könnyű feladat. De a trauma áldozat számára még sokkal nehezebb, mint mások számára. Mert nehezebb megtalálnia a pszichikai, morális és intellektuális karakter közötti egyensúlyt, mint másoknak, legalább addig a mértékig, hogy ne tudják még jobban megsebezni.
S ő se sebezzen meg másokat.
*
Az írás egy hosszabb tanulmány része, amely a Múlt és Jövő következő, 2006/2. számában jelenik meg. Címe: A trauma szégyene, a szégyen traumája. Az írás első része a filozófia és a pszichológia eszközeivel definiálja a trauma és a szégyen fogalmát. Majd A trauma szégyene, valamint A közös trauma, a kollektív trauma elbeszélés mint a szégyen leküzdése című fejezetekben tekinti át, főként irodalmi példákon keresztül, a fogalmak kultúratörténetét. Ez a „narratíva” a holokauszttraumában csúcsosodik ki. Úgy gondoltam, hasznos, ha ez a részlet megjelenik az Élet és Irodalomban, amely az ügyet és jelenséget bevitte a magyar közdiskurzusba. (K. J.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 31. szám
