Művészetek hullámzása a Völgyben
A nagykorúvá lett Művészetek Völgyének egyik fővédnöke, Galkó Sára még pólyás baba. Édesapja, Galkó Balázs színművész (volt már Nyári Mikulás is) immár tizennyolcadik alkalommal állt Márta István zeneszerző, kapolcsi gyüttmentből hovatovább őslakossá vált főszervező mellé július 28-án, amikor az éppen tizennyolc éves ifjabb Hoffner Tibor, veszprémi zeneiskolás trombitaszólójával világgá kürtölte: megnyittatott a sorrendben tizennyolcadik Művészetek Völgye rendezvénysorozat. Helyesebb lenne a Kapolcs, Monostorapáti, Taliándörögd, Öcs, Pula és Vigándpetend határai között szétterülő találkozást a művészetek hullámzásának nevezni. Hogy miért? Talán kiderül alant.
Ez nem az, ez nemez
Röpködnek a tarka madarak a színes japán kacsák előtt, miközben villámgyorsan kikerülik a Varázsfuvola szereplőit alakító babákat, hogy aztán egy hirtelen lendülettel az erkölcseiben próbára tett Dulszka asszony ingaóráján pihenjenek meg.
A madarak, a japán kacsa és Dulszka asszony Szegedről érkeztek. Bobály Kati iparművész nemezképeit népesítik be. A babák randevúját az ártalmatlanul vajákos Somogyi Kata szervezte össze. A színházak sűrített mondandójú díszletképeit és a mesék végtelen fantáziáját idéző tárlat címe: Ez nem az, ez nemez. A három teremből és egy padlástérből álló nemez-bemutató semmiképp sem nevezhető csupán kiállításnak. Olyan ez, mint egy biztos sarok a világban, mint egy találkahely, egy internetes kávézó, egy útmenti fogadó, ahová bárki betérhet kora hajnaltól késő éjszakáig, hogy aztán a szusszanásnyi pihenő után a Völgy legtávolabbi szegleteiből is áramló hangok, illatok, zörejek, kacagások csábításának engedjen.
Igen, a kacagások, az irdatlan röhejek, no és csendes, elismerést és csodálatot tükröző mosolyok uralják a völgyet. Az erkölcsi krédóba keveredett Dulszka asszony megálmodójával vágunk neki fölfedezni, mit kínál idén a Völgy. Útjelzőnek is megtenné a KávéHáz udvarán álló, bögrékkel díszített Csodafa, Szurdi Éva cégére. Körötte csodatyúkok kapirgálnak, akiktől néhány lépésre, a fazekas korongon készül az itató edény. Néhány udvarral távolabbról zsivajgó kacagás válaszol a dalra: cim-cim-cimbora… és hullámzunk a ritmusokon, rímeken.
Meleg van, irdatlan a hőség. Cili néni kocsmája, a Völgy agórája felől hűsítő hangon árad felénk Hobó hangja. Éveken keresztül itt gyűltünk össze, hogy végigélvezzük a soha nem öregedő blues-király dörmögését. Most CD-lemezről szóló hangja kíséretében várjuk, hogy Zitától, a kocsmárostól megkapjuk a kapolcsi specialitást, a velővel terített körbeszelet kenyeret.
Hand made és Esőember
Korsó, korsó hátán. A Malomsziget sátrai között reneszánsz vásárok hangulatába csöppenünk. A kínálat felfoghatatlan, befogadhatatlan. Képtelen kísérlet felmérni, eligazodni, mi tetszik, mit szeretnénk megvenni. Nádudvartól az Őrségig, Matyóföldtől Sárrétig, az Ormánságtól Korondig tarkállnak előttünk, mögöttünk, köröttünk a bokályok, fazekak, tányérok, kancsók, bögrék, findzsák, csuprok, kaspók, cserepek.
A magyar fazekas művészet főutcáján járunk.
Akinek kedve van, letelepedhet a koronghoz. Készülnek a kajla tányérok, horpadt kupák és a cseréptábla, rajta ákom-bákom: Kapolcs-2006. Aztán betehetjük az azbesztlappal körbetapétázott égetőkemencébe. Egy óra múlva kézbe vehetjük a valóban egyedi hand made remekművet, de nem biztos, hogy valaha is dicsekedni fogunk vele.
Marad tehát a csábítás. De visszafogjuk magunkat, hiszen minden döntésnek ára van. Komoly ára. Akárhogy igyekszünk ellenállni, mégis csak veszünk két, hatalmas korsót – székelykáposztának, babgulyásnak, leándernek – és egy karcsú, kerámia filteres teás kannát. Összesen tízezerért. Hhuu… A vásárfia kipipálva.
Következhet a vesszőzés. Rottler Árpád, tolnai kosárfonó olyan türelmesen, nyugodtan és szépen illesztett szavakkal magyarázza, miképp formálható a szálakból rózsaszedő, tojástartó vagy éppen kenyeres kosár, amilyen mesterien hajlítja, fonja, fűzi egymásra és egymásba a vékony fűzfavesszőket. Bárkit szívesen maga mellé fogad, tanítja, nem fél, hogy vetélytársra akad. Szeret ide járni – vallja be, és nem is azért, mert soha nem marad rajta sok áru, hanem, mert a Völgy jó hely. Ilyen egyszerűen jellemzi: jó hely. Aztán hozzáteszi: azt tapasztalom, hogy rendkívül harmonikusan megférnek egymás mellett a legkülönfélébb művészetek, kultúrák, és ez kihat az ugyancsak számtalan jellemű, kultúrájú emberre is. Egyébként, hogy ő sem egysíkú életet tudhat maga mögött, mi sem bizonyítja, mint hajós múltja. Húszévnyi dunai matrózkodás után döntött úgy, jobb lesz a kosarak mellé ülni, és azóta ott is maradt.
Vajon mit mutathat meg a néprajzból a múzeum? – forgatjuk a fejünkben a kérdést, miközben Vigándpetend üresen maradt parókiája felé közelítünk. A meglepetés hatalmas. A Néprajzi Múzeum által rendezett kiállítás kertjében Esőemberek, vagyis a „50-„60-„70-es évek orkán- és esőkabátjaiba öltöztetett, madárijesztők fogadnak. Az épület folyosójának falán nylon zacskók, ugyanebből a korból származó reklámképekkel, szlogenekkel. Skála Ági és az úttörő vasút, a Corvin Áruház és a XIII. pártkongresszus üzenete köszön vissza az egykori cipők, tojások, zöldségek hazacipelésére szolgáló, gyűrött szatyrokról. Egy már letűnt korszak szűk levegője tölti be a teret, és idézi vissza a gyomrunkba az elfelejtett görcs szorongását.
Be kell látni, Joó Emese és Frazon Zsófia nagyot kockáztató, de telibetalált ötletével megmutatta, hányféle és miféle rétegződésből tevődik össze a kulturális örökségünk.
Varázshajón Bizánctól Woodstockig
Negyedszázaddal ezelőtti élményem jelenik meg emlékezetem vásznán, amikor Pulán (vagy Pulában? – ami nem tévesztendő össze az Isztrián található várossal) betévedek a bárkakertbe. Huszonöt évvel ezelőtt szó szerint részese lehettem a diósgyőri várban Benjamin Britten Noé bárkája című operabemutatójának.
Az óvodások hajót építenek Tarján Kati irányításával. Közben mesélnek, verselnek, játszanak, és legfőképpen nagyon odafigyelnek. Végtelenül komolyan veszik önmagukat, és mégsem tűnnek gondterheltnek. Kacagásuk, rögtönzéseik olyan gyöngédek és bájosak, ahogyan csak Weöres Sándor rigmusain lehet ringatózni.
Délután a varázshajó továbbhullámzik velünk és megérkezünk a Szent Efrém Férfikar koncertjére. Eleinte úgy érezzük, kimerevített ikonok közé keveredtünk. A hangzás súlyos, hátunk, vállunk szinte begörnyed. Nem éppen könnyű élvezet – próbáljuk elfogadni a bizánci zene sötét tónusait. Távoli, különleges rítusokkal teli világ hangjai fonnak körül. Szinte úgy szorítanak, akár a pantokrátor fejét a korona. Aztán a teher elszáll, elillan, megkönnyebbülünk. Mi történt? Csupán beavatottakká váltunk. Így is el lehet jutni lélektől lélekig.
Másnap sem lehet kihagyni a Bárkakertet. Az 1969-es Woodstock hippy virágvilágában találjuk magunkat, amikor rálelünk a Neil Young Sétányra, ami nem egy promenád, hanem négy jó barát: Sülyi Péter, Huzella Péter, Rátóti Zoltán és Tóth István együttese. Éjfél felé tart már, amikor az ős-rockkerek visszaidézett, visszakapott hangulatában mi is odacsapódunk az út szélén autóstoppozó csapatok közé, ahogyan azt tettük harmincöt évvel ezelőtt Földvár felé…
Kaddis és Ave Maria
Karusz Inácz 1893, Goldschmied Dávidné Feitel Lujza 1904, Kohn Ignácz 1901, Weisz Sámuel 1931, Kántor Ignácz 1894 – olvasom a sírkövek feliratait a Szőke András által feltárt és számos segítője által kitakarított, évtizedeken keresztül elhagyott, kapolcsi zsidó temetőben.
Az idetelepült művész egyszer csak kíváncsi lett, egykor kié volt a ház, ahol lakik? Megmondták neki: a taliándörögdi zsidó kocsmáros, Márkusz Imre élt addig itt, mígnem ő is ugyanarra a sorsa jutott, mint hittársai.
Szőke András nem adta föl. Hosszas kutatás után rábukkant a gazzal benőtt, ledöntött síremlékekre. Így bomlott elő a feledésből a Völgyben egykor élt zsidók múltja, története. Becsületes mesteremberek, bádogosok, bőrösök, csizmadiák lakták a falut, akik után 170 sírhelyet sikerült föltárni, kitisztítani, helyreállítani, megjavítani.
Itt állunk most és érezzük, hogy a történelemtől soha nem lehet távol kerülni. Schreiber József rabbi kaddist idéző szavai a megbocsátás emberségében is kemények, akár a kavicsok, amelyeket a sírkövekre helyezünk.
És a kegyelem érzése újból megjelenik este, a katolikus templomban. Bach, Pergolesi, Stradella, Händel, Giordani, Schubert, Gounod és Wolf Péter művei hangzanak föl Temesi Mária Liszt-díjas operaénekes és Fellegi Ádám zongoraművész előadásában. Az áriák és dalok úgy töltik be a másfélszáz éves templom barokk oszlopokkal tartott légterét, mint amikor tengeri szél árad be hajnali ébredéskor hálószobánkba. Mi is szárnyra kelünk, fölemelkedünk a Magnificat varázslatán, hogy majd visszahulljunk a Máté passió megrendítő legendájába. Élvezzük a Rinaldo királyi eleganciáját, és magunkba fordulunk a Messiásra várva.
Fellegi tanár úr bemutatja, bármikor képes helytállni a d-moll toccata és fuga sláger-versenyben, majd szellemes lábjegyzetekkel látja el a világot járt és számos fényes sikert aratott énekesnő hol drámai, hol lírai produkcióját. Végül háromszor is felcsendül az Ave Maria. Kapaszkodunk az Örök Anyába, és mire az utolsó hang is elcsendül, érezzük az anyai ölelést.
Irány a Sziget
Jártunk még sokfelé Dulszka asszonnyal. Láttuk a roma festők kiállítását Taliándörögdön, hallgattunk acélkemény metállzenét az European Mantra-koncerten, zsoltárokat a Muzsikás együttes tolmácsolásában, izraeli jazz-zenészeket, miközben utolért minket is a mobilvideón küldött üzenet. A Völgyben lassan pakolnak, hogy induljanak a jövő héten a Szigeten folytatódó hullámzásba.
Szendrei Lőrinc
