Könyv
Állás nélkül lenni nagyon rossz dolog. Ám az ilyen helyzetnek is lehet jó oldala. Mondjuk az, ha a kirúgott/ /leépített/eltanácsolt (a megfelelő aláhúzandó) azzal tud foglalkozni, ami érdekli, vagy amire eddig nem jutott elég ideje. Ez történt Villányi Andrással is, aki fényképezőgépet ragadott, hogy megörökítse a zsidó hétköznapokat – pontosabban a magyar zsidóság hétköznapjait. A fekete-fehér képek egyre gyűltek, s több kiállítás után most könyvbe rendezve jelentek meg.
A haszidokkal és csodarabbikkal kezdődő és a zsidó temetőkkel záródó fotóalbum elsősorban azoknak kivételes élmény, akiket valamilyen szál fűz a zsidósághoz, akik valamennyire értik és ismerik ezt a kultúrát. Akik nem, azoknak Lichtmann Tamás írt élvezetes magyarázó szöveget minden egyes fejezethez. Ezekben a nagy ünnepeket is bemutatja, a purimtól a pészahon át a Tóra örömünnepéig. A dokumentarista képeken sok ismeretlen mellett többek között feltűnik Schreiber Sándor professzor, Schweitzer József főrabbi és az elmúlt harminc év ismert vagy kevéssé ismert alakjai. Felvételeket láthatunk a győri temetőről, a Dohány utcai és a – húsz évvel ezelőtt még leomlott falú – tokaji zsinagógáról. Asztalok, imasálak, maceszsütés és örömtánc: hétköznapok és ünnepek. A megörökített arcokról sok minden leolvasható: az elmúlt évszázadok, évtizedek szenvedései, az üldözetés, a szomorúság, az öröm és a remény. Az ünnepekről tudósító fotók legnagyobb erénye éppen ez: a drámai fénybe állított emberi arcok.
Ezt fedezték fel Villányi tárlatainak látogatói is Budapesten és a világ számos országában. Magam a brüsszeli magyar kulturális intézetben tapasztalhattam meg, hogy a megnyitóra érkező látogatókat – akiknek többségét semmi sem kötötte a zsidósághoz – milyen mélyen érinti a fekete-fehér emlékképek sorozata, a tudósítás a múltból. A képgyűjtemény, ami most albummá állt össze, kivételesen szép kordokumentum és műalkotás.
Villányi András-Lichtmann Tamás: Az utolsó harminc év
Villányi Kiadó, 176 oldal, ármegjelölés nélkül
Szakonyi Péter
