Forrás: HETEK

Néhány napja egy e-mailt kaptam Izraelből. A levél a Libbénu báCáfón – A szívünk északon címet viselte. Abból az ulpánból kaptam Netanjáról, ahol néhány évvel ezelőtt mint ösztöndíjas tanulhattam.

Ulpán-közösségHirtelen képek elevenednek meg bennem: szinte minden pillanatra emlékszem. Emlékszem a rasztahajú etióp srácra, aki a reptéren a buszmegállóban töltött éjszaka folyamán szóba elegyedett az éppen érkezővel. Emlékszem az emberekre, ahogy lopva pillantanak a felszállók csomagjaira, s bizalmatlanul fürkészik az arcokat, mormolják az úti imát. Emlékszem az ulpánra (nyelviskola bevándorlók számára, a szerk.), az osztálytársaimra, a lányra, aki Haifából jött s arab nyelvet tanított izraelieknek az egység és összetartozás nevében. Az ulpán egykori vezetőjét egyébkéntNobel-békedíjra is jelölték, mert az Intifáda előtt együtt tanult itt palesztin, arab és izraeli.

Emlékszem az egyetemi-robbantásra – aznap épp egy klezmerfesztiválon voltunk – egy perces néma csend, s a show folytatódott tovább. Aztán emlékszem a kármieli táncfesztiválra, ahol több tízezres tömeg gyűlt össze, s a Biztonsági Miniszterrel együtt énekeltük az izraeli himnuszt, A reményt. Tüntetés volt ez tulajdonképpen a megfélemlítés ellen, demonstráció Izrael léte mellett. Emlékszem a tánccsoportra, akik tolószékből énekelték „te is a testem része vagy”. Ők azok, akik terrortámadás következtében elveszítették valamelyik testrészüket, de élni akarnak. Állva tisztelegtünk életszeretetük és élniakarásuk előtt, percekig tapsoltuk őket. Aztán emlékszem arra az életvidám ötgyermekes családra is, akik Jeruzsálemben vendégül láttak minket egy csodálatos szombat estén. Halálhírük villámcsapásként ért két héttel azután, hogy ott jártunk. Négy gyermek maradt hátra, ketten kiskorúak.

Menedék Kirjat Smona-ban –

nem fogadhat be mindenkitAz ulpánból érkezett most a levél: Shalom haverim – Béke veletek barátaim. Segítséget kérnek, anyagi támogatást. A barátaiktól kérik, nem a tévében, a híradóban mutogatják manipulatív módon elesettségüket. Tizenhét családot telepítettek át ide északról, Naharijáról, Akkóból, Haifából, Kirjat Smonáról. A családok fáradtan, félelemtől reszketve érkeztek az ulpánba.

A Morelo család Kirjat Smonáról érkezett, a lakásukat teljesen lerombolták, az éjszaka folyamán sehol nem találtak menedéket, a csillagok alatt tértek nyugovóra. Másnap hozták őket az ulpánba Netanjára, ahol élelemhez jutottak. Semmijük sincs, ahová visszamehetnének. Az egyik haifai család öt éve érkezett Izraelbe, bérlakásban laktak. A rakétatámadás következtében könnyebb sérüléseket szenvedtek, házuk teljesen romba dőlt, semmijük sem maradt. Sirli Kirjat Tivonból jött, három gyermek – köztük egy hét hónapos kisbaba – édesanyja, több napot töltött egy óvóhelyen, férje az IDF-ben (Izraeli Védelmi Erők) szolgál. Két hete van az ulpánban. És a történet még nem ért véget, egyre többen érkeznek.

Mindezt csak azért tartottam szükségesnek leírni, hogy senki ne gondolja, hogy a különböző médiumokban mutogatott katasztrófák, amelyek Libanonban a civilek között vagy palesztinokkal történnek egyediek, s gonosz izraeliek teszik őket, direkt csak úgy, kéjelgésből. Nem, a másik oldalon is történnek katasztrófák, sőt, lehet, hogy még olyanabbak, de nem tárják azokat a nagy nyilvánosság elé, elég, ha elmondják a barátaiknak. Az izraeli hadsereg nem használja fel a civil lakosságot védőpajzsként, hogy aztán nyomorúságukkal manipuláljon. Nem, Izrael az élettel kíván küzdeni, s még amikor megtehetné, akkor is inkább – ha kell, tolószékből – az életet hirdeti.

Finta Szilvia

Comments are closed.