Még egyszer nekifut az USA a közel-keleti rendezésnek, legalábbis erről árulkodik Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter múlt heti nyilatkozata, amiben új Közel-Keletet ígért. Erősen kétségbe vonja azonban az amerikai elszántság megalapozottságát, hogy a térségben sokkal súlyosabb az ellenségeskedés, mint az elmúlt években bármikor. Ráadásul a Bush-kormányzat egyszer már nekilátott a rendezésnek, de a helyzet többet romlott az elhalni látszó útiterv lépései során, mint amennyit javult.
Biztató jelek
„Akárki teszi is meg, mindenképp nagyon fájdalmas mutatvány lesz” – állította a közel-keleti helyzet rendezéséről egy tavalyi interjúban Henry Kissinger, egykori amerikai külügyminiszter. Innen nézve nem véletlen az sem, hogy a három hete tartó libanoni válságot sokkal inkább jellemezte eddig a diplomáciai tehetetlenség, mint a valóban hatékony fellépés. Több volt a nyilatkozatokban az ellentmondás és az óvatosság, mint a határozott vélemény és elképzelés a helyzet rendezésére.
Jellemző, hogy még az Egyesült Államok kommunikációs rendszere is apróbb zavarokat mutatott: George W. Bush elnök Izrael önvédelmi jogával magyarázta a Libanont sújtó véres izraeli csapásokat és ezzel elhelyezte a konfliktust a 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta állandósult amerikai világképbe (terroristák a szabadásg védelmezői ellen). Külügyminisztere, Condoleezza Rice ugyanakkor kijelentette: Izraelnek önmérsékletet kell gyakorolnia.
Ennél – és az Izrael megfeddését javasló határozatok megvétózásánál – többet azonban nem tett az Egyesült Államok, egészen múlt hétig, amikor Rice előállt a jelszóval: elérkezett egy új Közel-Kelet ideje. Hétfőn már tűzszünetet és tartós megoldást is ígért az amerikai külügyminiszter, annak ellenére, hogy nem egyszer beletört már az USA bicskja a közel-keleti rendezésbe, de maga a Bush-kormányzat sem tud kecsegtető eredményeket felmutatni.
Kísért a Közel-Kelet
Úgy tűnik, hogy Irakban felsült apja és elődje, Bill Clinton után a Közel-Kelet pecsételi meg Bush külpolitikai tevékenységének megítélését is. Pedig távolságtartón és óvatosan vágott bele 2001-es hivatalba lépésekor Bush a közel-keleti helyzet áttekintésébe. Bár az Al Gore-ral vívott elnökjelölti vitán Bush 2000-ben kiemelt helyen említette, hogy „a közel-keleti béke nemzetünk érdeke”, hónapokig semmi érdemleges nem történt, sokan épp azért orroltak meg a Bush-kormányzatra, mert hátat fordított a Közel-Keletnek.
A kényszerű váltást a szeptember 11-i merényletek hozták meg, de láthatóan készületlenül érte az amerikai külpolitikát, hogy valamit reagálnia kell a közel-keleti helyzetre is. Az alaphangot a neokonzervatív ideológusok adták meg, egy néhányuk – többek között Francis Fukuyama és Richard Perle – által jegyzett, 2001. szeptember 20-án kelt levélben felhívják az elnök figyelmét arra, hogy „Izrael mindig is Amerika leghűségesebb szövetségese volt a nemzetközi terrorizmus elleni harcban és az ma is” ezért „az USA-nak teljes mértékben támogatnia kell a baráti demokráciát a terror elleni harcában”.
A levél a közel-keleti rendezésre is kiterjesztette a terroristák (ebben az esetben a Hezbollah), a terrorizmust támogatók (Irán, Szíria és a palesztinok), illetve a terrorizmus elleni küzdelmet felvállalók (USA, Izrael) szentháromságot. Bár az ideológiai mondanivalót magáévá tette a kormányzat, konkrétumokra nem igazán tudta lefordítani.
Előttünk a munka
„Látunk néhány biztató jelet” – jelentette ki Condoleezza Rice az al-Dzsazirának még nemzetbiztonsági főtanácsadóként adott 2001. októberi interjúban, de alig egy hónappal később már mindenki azon kesergett, hogy Colin Powell akkor külügyminiszter nagy Közel-Kelet beszéde – bár nyíltan beszélt egy palesztin állam szükségességéről és Izrael jogairól is – valójában csak azt bizonyította, hogy az USA-nak egyelőre nincs terve arra, hogyan tehetne rendet a Közel-Keleten. „Powell miniszter úr beszéde pozitív volt és tele volt jóakarattal, de a munka még mindig előttünk áll” – ábrándította ki a csodavárókat Simon Peresz izraeli külügyminiszter.
Maga Bush végül 2002 júniusában szólalt meg érdemben az ügyben. Beszédében kilátásba helyezte a független palesztin állam létrehozását, de ennek feltételéül a terrorista tevékenységek felfüggesztését szabta. Bár sokan bírálták Bush elképzeléseit, amiért túl sokat követel az engedményekért cserében a palesztinoktól, a beszéd azt egyértelműen jelezte, hogy az amerikai kormányzat el tud képzelni olyan palesztin kormányt, amellyen együttműködik a független palesztin állam létrehozásában. Bár nem nevesítette, egyértelműen utalt Arafat eltávolítására, a Hamászt (és a Hezbollahot) pedig nyíltan is terroristának bélyegezte és elítélte.
Nem realisztikus
Sokan már Bush beszédének elhangzásakor is illuzórikusnak tartották az EU, az ENSZ és Oroszország által is támogatott elképzelést. Dennis Ross, Clinton egykori közel-keleti megbízottja például azt mondta, hogy Bush terve sokkal inkább „egy reformkiáltvány, mint terv”. Ennek ellenére a dolgok jól indultak. Jasszer Arafat 2003 márciusában kinevezte a történelem első palesztin miniszterelnökét, Mahmúd Abbászt, ami az USA számára elég bizonyíték volt arra, hogy megkezdődött a palesztin politikai vezetés – és az egyezségre alkalmatlannak tartott Arafat – lecserélése.
Abbász kinevezésére válaszul a négyek (az USA, az EU, Oroszország és az ENSZ) áprilisban meghirdették a részletes útitervet, amely nyíltan izraeli megszállásról beszélt, illetve kilátásba helyezte, hogy Izrael visszavonul az 1967-es határok mögé. 2005-re pedig meg tartós palesztin-izraeli megbékélést ígért. Ariel Saron izraeli miniszterelnök nagy felhorkanást keltő, önkritikus nyilatkozatban ismerte el, hogy nem tarthatók az 1967 után elfoglalt határok.
A terv azonban már ebben az évben kudarcba fulladt. Bár több palesztin fegyveres szervezet (például a Hamász és az Iszlám Dzsihád) is tűzszünetet hirdetett, nem szűntek meg az Izrael ellen irányuló erőszakos cselekmények, de Izrael is folytatta a radikális palesztin vezetők elleni támadásait és nem vonult vissza az első lépésként meghatározott, 2000-ben elfoglalt területekről sem. Bush egy 2004 májusi interjúban már maga is elismerte: „a 2005-ös határidő nem olyan realisztikus már mint két évvel ezelőtt volt”.
A helyzeten az sem segített igazán, hogy Saron 2005 nyarán átverekedte elképzelését a Kneszet képviselőin és kiharcolta, hogy augusztusban Izrael egyoldalúan számolja fel a Gázai övezetben kiépített összes telepét és néhányat Ciszjordániában is. Saron érdemét növelte az is, hogy a telepek felszmolását – jelentős izraeli tiltakozás mellett – a plesztin hatósággal együttműködve hajtották végre. A helyzet azonban ha lehet még a korábbinál is bonyolultabbá vált, hiszen az idén januári palesztin választásokat a radikális Hamász nyerte.
Így egyfelől a palesztin hatóságnak van egy az USA és Izrael által is elfogadhatónak tartott elnöke Abbász személyében és egy Izrael elismerését megtagadó, az új közel-keleti válság kirobbanásában jelentős részt vállaló kormányereje, amit a Hamász képvisel. Hiába tárgyalt Abbász júniusban Ehud Olmert izraeli miniszterelnökkel az útiterv folytatásáról, az izraeli katonák elrablása után kirobban gázai és libanoni erőszak esélytelenné teszi, hogy Bush elképzeléseit érvényre lehessen juttatni. Épp erre a helyzetre reagált Rice is, amikor új Közel-Keletet ígért.
Bonyolítja ugyanakkor a helyzetet az is, hogy az Egyesült Államok nem lépett fel a több száz civil libanoni és több tucat palesztin halálát okozó, többek által eltúlzottsága miatt bírált izraeli válaszcsapások leállítása érdekében. De nem könnyíti a rendezést az sem, hogy az USA nem tud megbarátkozni a gondolattal: a Közel-Keleten kialakult helyzet vezetett oda, hogy a palesztinok szabad akaratukból választották meg politikai képviselőjükké a Hamászt.
Sáling Gergő
[origo]
