1982-ben Saron parancsnoksága alatt indult izraeli támadás – egy merénylet megtorlásaként – a Fatahland, a Dél-Libanonban berendezkedett palesztin gerillák ellen. Tizennyolc esztendőn át tartó megszállás, a Szabra és Satila menekülttáborokban elkövetett vérengzés, végül kényszerű kivonulás következett.
A történelem megismétlődne? Nem, más a világ, más benne a Közel-Kelet, s magában Izraelben is alapvetően másként ítélik meg a helyzetet. Az ország régen volt ennyire egységes, katonai akció régen kapott ilyen erőteljes társadalmi támogatottságot. A megszállt területeken történt fellépés gyakran megosztotta az izraeli közvéleményt, most a közvélemény-kutatások 90-95 százalékos támogatást mutatnak ki. Hiszen a tizedes, majd a másik két izraeli katona elrablása „nem hirtelen felindulásból” történt, hanem hosszan előkészített, részletes tervek alapján, egy olyan területen, amely a nemzetközi jog szerint vitathatatlanul Izraelhez tartozik.
A reális értékelésekben azonban kérdőjelek is sokasodnak. Izrael katonai fölénye vitathatatlan, még úgy is, ha összeadjuk a Hezbollah, a palesztin militánsok, a libanoni kormányerők, a szíriai hadsereg, sőt az esetleges iráni önkéntesek erejét. Az izraeli hadsereg, az IDF állománya jelenleg 186500 fő, 450000 azonnal mozgósítható tartalékos áll rendelkezésre. A katonai technikában ez még inkább megnyilvánul, a kiszivárgott hírek szerint az Egyesült Államok már „bunkerbombákat” is küldött a föld alatti terrorista-fészkek felszámolására; ilyeneket vetettek be az amerikaiak az afganisztáni Tora Bora hegység barlangrendszereinél. Csakhogy „aszimmetrikus hadviselésről” van szó – a Hezbollah katyusa típusú rakétáival szemben, különös módon éppen azok „primitivizmusa” miatt, nem igazán alkalmazhatóak az öbölháborúban, Szaddám Husszein közép-hatósugarú Scudjaival szemben eredményes Patriot rakétaelhárító rakéták. (folytatás)
