Több mint két évtizede egy időre esett a lengyel válság és a libanoni polgárháború. A tfrancia értelmiség – Yves Montand-nal az élén – egyértelműen a lengyel munkások mellé állt: töbmillió gomblyukban virágzott a Solidarnosc jelvénye. A Párizsba száműzött libanoniak – elsősorban a keresztény maroniták – ekkor a lengyel szakszervezet emblémáját másoló Libanosc plakátokkal ragasztották tele a város falait. Ők is bajban vannak, sugallták, ők is megérdemlik a szolidaritást!
Libanon most ismét bajban van. A szolidaritást a világ azonban szűken méri. És erre jó oka van. Az izraeli „agressziót” elítélő jelszavak csak keveseket hatnak meg, az „aránytalanságról” szóló elmefuttatások pedig üresjáratként forognak mindaddig, amíg valaki meg nem állapítja hol kezdődik a „túl”, hány bombát kellett volna ledobni az agressziót elszenvedett Izraelnek.
Libanont a Közel-Kelet legéletképesebb demokráciájaként, legfürgébb gazdaságaként szokás emlegetni. Ami igaz is, meg nem is. Tény, hogy a hatalommegosztás elvén alapuló és szabad választásokból eredő parlament működik. Az is tény, hogy a politikai pártok nem társadalmi rétegek vagy világnézeti csoportosulások, hanem családi-törzsi-felekezeti érdekek nyomán fedik le az országot, a pártok vezetése öröklődik. A politikai váltógazdaság sohasem jött létre, ezt a vallási mezt viselő klánok ideiglenes alkui helyettesítik. Tény, hogy az elsősorban az arab világ pénzügyi szolgáltatásaira épült bankrendszer a polgárháború alatt is folytatta tevékenységét, és az ország gyors újjáépítését is főleg ennek a jövedelméből fedezték. Libanonnak se olajkincse, se érdemleges ipara nincs.
A libanoni állam – a szó nyugat-európai értelmében – nem működik és sohasem működött. A vallási-törzsi mozaikot elhallgatások és hazugságok halmaza hálózza be. Néhány példa. A hírhedt szabra-satillai mészárlást, amely több mint ezer menekült palesztin asszony és gyerek életét követelte egy Szamir Zsazsa magát kereszténynek mondó milícia vezére tervezte és hajtotta végre. A Bejrút egy részét megszálló izraeli csapatok lábhoz tett fegyverrel nézték végig a két napig tartó tömeggyilkosságot. Saron tábornokot, az izraeliek parancsnokát, mint passzív bűnrészest hazájában felelősségre vonták, eltávolították a hadseregből. Szamir Zsazsa ugyancsak két évtizedig élte világát Bejrútban – hajaszála se görbült meg. Rafik Hariri hivatalban lévő miniszterelnököt felrobbantották. Bűnösként a szír titkosszolgálatot nevezték meg, libanoni cinkosainak azóta még neve sem került nyilvánosságra. Bűn van, bűnhődés nincs.
Amikor Izrael, igaz nem szívjóságát, hanem saját jól felfogott érdekeit mérlegelve kivonult Dél-Libanonból csapatai helyét 48 órán belül a Hezbollah foglalta el és tüstént kardcsörtetésbe fogott, világgá kiáltva „diadalát” a megfutamodó zsidók felett. A reguláris libanoni hadseregnek se híre, se hamva. A hadügyminiszter (mert olyan azért van) most jelentette ki, hogy ha Izrael „agressziót” követ el, akkor majd ők megmutatják…
Nos, ilyen állam Libanon.
Írom ezt én, aki idestova negyven évig kertelés nélkül bíráltam Izraelt, őszintén és időnként látványosan rokonszenveztem a szenvedő palesztin néppel és az arab értelmiség jó ügyével.
Írom ezt most, mert ami történik izraeliektől és palesztin-araboktól egyaránt idegen, érdekeikkel egyaránt ellenkezik, romokba dönti az oslói folyamat, azaz a konfliktus rendezésének utolsó reményét is.
Új nagyhatalom jelentette be igényét a Közel-Kelet dominálására. Új, életerős, jól szervezett nagyhatalom, amelyet egy megszállott vezet. Az arab népekhez nincs köze, az iszlám hagyománynak is csupán egy szeletét képezi. Természetesen Iránra gondolok.
Nem tudjuk, hogy A (Ahmadinezsád)valójában mit gondol, amikor a gyűlölet fehér izzásában híveinek a zsidó állam elpusztítását ígéri. Csak azt tudjuk, hogy amikor a másik A (Adolf). annakidején a zsidók elpusztítását ígérte, a világ legyintett, nem hitt neki. Azután jött a Saar-vidék, München, Danzig…
A történelmi párhuzamok sohasem pontosak. A kefebajusz és a nyírt szakáll különbözik. Iránt nem sújtotta a versailles-i békeszerződés, se a tőzsdekrach és egyelőre még nincs atomfegyvere. A megszállott perzsa azonban megtanulta, hogy birodalmi álmait távirányítással is meg tudja valósítani.
Abban ugyanis senki sem kételkedhet, hogy a most háborúvá teljesedő határkonfliktust Irán időzítette, kezdeményezte és befejezésének időpontját is Teheránban döntik el. Libanon volt ugyanis Izraelnek az a szomszédja, amelynek a háborúhoz semmi érdeke nem fűződött. Bár Jordániával és Egyiptommal ellentétben nem kötöttek formális békeszerződést és nem tartanak fenn diplomáciai kapcsolatot, a két országot nem terhelték rendezetlen kérdések, a határon legfeljebb a kábítószer-csempészek jártak ide-oda.
Az új konfliktusra a palesztinai araboknak legalább oly kevéssé volt szükségük, mint Izraelnek. Az északi határon uralkodó feszültség nem enyhíti a nyomást a gázai övezetben – ellenkezőleg. Az izraeli és nyomában a nemzetközi zsidó közvélemény egyöntetűen a koalíciós kormány mellé állt, a közhangulat a tervbe vett további kivonulások ellen hangolódik, a békés rendezés reménye az egyre távolabbi jövőbe tolódik, ha egyáltalán… Mahmud Abbasz elnök, a közel-keleti béke valóban elkötelezett híve, a legkevésbé demagóg, legrealistább arab politikus megpróbálta ugyan a Hamaszt kezelni, de kevés sikerrel. Az új helyzetben szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni…
Irán fellépése teljesen átalakította az erővoszhyokat a Közel-Keleten. Izrael ugyan bármikor képes megsemmisíteni Teherán nukleáris létesítményeit, de ennél többre nem. Az Európai Unió a nyersolaj börzékre veti vigyázó szemeit, Amerika Irán szomszédaival foglalkozik. A tébolyultak törvénye pedig, hogy addig nyomulnak előre, amíg ellenállásba nem ütköznek. Dőreség azt hinni, hogy az új A. inkább hallgat Moszkvára, Pekingre, mint Washingtonra, vagy Párizsra.
A.-nak semmi sem drága, főleg nem a Közel-Keleten, ahol a vér mindig is olcsóbb volt, mint az olaj. Irán hajlandó az utolsó libanonit is feláldozni, hogy Izraelnek kárt okozzon, az utolsó arab kamaszt is bevetni a „zsidók” ellen.
A szerző író, publicista.
Márton László
