Népszabadság * Aczél Endre * 2006. augusztus 1.
Izgalommal várom a Biztonsági Tanács tűzszüneti határozatát, melyet az amerikai külügyminiszter asszony e hét végére ígért. Izgalmam oka az, hogy láttam már néhány közel-keleti tűzszüneti határozatot vagy inkább felhívást, ám ezek kivétel nélkül egy vagy több arab állam – ismétlem: állam – és Izrael katonai erőfeszítéseit voltak hivatottak féken tartani. A mostani eset egészen más. Tudniillik Izrael Libanon legnagyobb – az állam joghatóságától teljesen független – magánhadserege ellen harcol; maga a jobbára csak névleg létező libanoni hadsereg egyetlen gránátot se lőtt ki az izraeliekre.
Mindezt csak azért bocsátom előre, mert látom, hogy a születőben levő tűzszüneti felhívás kikerüli majd ezt a dilemmát. Ezek után – mivel a határozati javaslat természetesen követelni fogja a libanoni magánhadseregeknek egy korábbi határozatba foglalt feloszlatását, azaz a Hezbollah lefegyverzését is – a kérdés már csak az: ki fogja megakadályozni a libanoni iszlamistákat abban, hogy a kezükön levő, még mindig jelentős – sőt gyanítom, szíriai és iráni barátaik „segélyei” folytán növekvő – tűzerő a libanoni hadsereg és az idegen békefenntartók feje fölött Izraelre zúduljon? Ugyan ki?!
E hasábokon elmondtuk már: a libanoni politikai élet főszereplőiben nincs meg se a készség, se az erő ahhoz, hogy a Hezbollahot lefegyverezzék. Ez csak Izraelben van meg, igaz, ott könyörtelenül. Ezek a szereplők egymástól épp úgy tartanak, mint Szíriától meg Irántól. Valamennyien tudják természetesen, hogy Izrael békében akar élni Libanonnal (miként teszi Egyiptommal és Jordániával), s tudják azt is, hogy ennek a békének a Szíria-Hezbollah tengely az egyetlen pillanatnyi akadálya. De fátum ül rajtuk. Hajdanán Jasszer Arafat és az ő PFSZ-e viselkedett „állam az állambanként” Libanonban; ma a Hezbollah tölti be ugyanezt a szerepet. Ez Libanon igazi tragédiája; nem Izrael. A fortélyos félelem a pánarab és pániszlám testvérektől. Miniszterelnökét is csak percekre tudta megszállni az igazmondás heve, gyorsan retirált, s esküszöm, jobban érzi magát most, hogy a kanai vérengzés után minden dühét Izrael ellen fordíthatja, mint érezte akkor, amikor bátran panaszkodni kezdett a Hezbollahra meg az ő mentorát (Rafik al-Hariri volt miniszterelnököt) kivégeztető szíriai szoldateszkára.
Annak, hogy Libanon – miként az arab világ nagyobbik fele – most nemzetként „összezárt”, és szinte elfelejtődik, hogy egy szuverén országban mit keres egy magánhadsereg 15 ezer rakétával, s hogy e rakéták mitől „védik” a senki által nem fenyegetett országot, nos annak maga Izrael az előidézője. Kanát ki lehetett volna „spórolni” a haditervekből. Nem lehet eladni 3o gyerek halálát egy „igazságos háború” kálójaként. Kellett volna lennie az izraeli hadvezetésben annyi empátiának, hogy megérzi: ártatlan emberek tömeges leölése falanxba tömöríti az összes libanoni arabot. És minél inkább görög előre, szinte versenyt futva az idővel, az izraeli hadigépezet, annál inkább az Izraeltől, nem pedig a Hezbollahtól való szabadulás élménye válik a libanoniak 9o százaléka számára a szivárványos jövő jelképévé. Nagy, nagy kár.
