REGE MIHÁLY
Háború?
A jelenkor egyik legnagyobb közel-keleti konfliktusát robbantotta ki az a túszejtő akció, melyet a Hamász fegyveres szárnya, majd a Hezbollah hajtott végre. Három izraeli katonát elraboltak, további tíz társukat pedig megölték. A legújabb közel-keleti harcokban a Hamász, valamint a Hezbollah küzd Izraellel, a háttérben azonban nem más húzódik meg, mint Irán, illetve kisebb részben Szíria, s a célpont se csupán Izrael, az igazi ellenség immár az Egyesült Államok.
2005 végére körvonalazódott az a koalíció, amely a Közel-Kelet legveszélyesebb, Nyugat- és Izrael-ellenes erőit tömörítette egységbe. A nemrég megválasztott iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád, Basar Asszad szíriai államfő, valamint a Hamász szíriai ágának feje, Hálid Mesaal és a libanoni Hezbollah de facto vezetője, Hasszan Naszrallah nem kevesebbet kívánt elérni, mint a közel-keleti erőviszonyok teljes és végleges átrendezését. A meglehetősen vegyes kompánia tagjainak kapcsolata persze nem ma kezdődött.
Hezbollah – az iráni fiókszervezet
A Hezbollah („Isten Pártja”) nevű szervezetet 1982-ben, Libanon izraeli megszállására válaszul hozta létre Irán, Khomeini nagyajatollah személyes irányításával. Bár a Hezbollah az országon belüli síita milíciák összefogására jött létre, kezdettől világos volt, hogy sokkal nagyobb feladatokat szánnak neki, mint az Izraellel szembeni ellenállás és a síita érdekekért vívott harc a libanoni polgárháborúban. Az igazi cél a forradalom exportálása a térségbe és ennek eredményeként az Iránhoz hasonlatos teokrácia kiépítése minél több iszlám országban. A Hezbollah értelem szerint Irán nemzetközi érdekeit is védte, s fontos eszköznek szánták a Nyugat, de leginkább a „kis és a nagy Sátán”, Izrael és az Egyesült Államok elleni küzdelemben. Kimondatlanul az is a célok közé tartozott, növelje a síita Irán befolyását és presztízsét az arab országok javarészt szunnita környezetében.
Irán semmit sem bízott a véletlenre. Évi ötvenmillió dollár körüli anyagi és hasonlóan számottevő haditechnikai támogatással olyan fegyveres erőt hozott létre, amelyet ma már általában veszélyesebbnek tartanak a stabil központi irányítás nélkül maradt és főként csak ideológia „szolgáltatóként” működő al-Kaidánál. A szervezetnek az egész világon vannak sejtjei. A főbb akciók mindig iráni jóváhagyással, sőt nemegyszer iráni megrendelésre történnek. A fegyveres szárny csaknem hatszáz tagjának kiképzéséről az iráni Forradalmi Gárda Libanonba vezényelt tagjai gondoskodnak. Tevékenységük nem korlátozódik hagyományos terrorcselekményekre, de mint a mostani konfliktusban is tapasztalhattuk, a Hezbollah erős harcoló alakulatokat is be tud vetni. Arzenálját sok ország megirigyelné, több mint tizenháromezer, javarészt iráni és szír eredetű rakétával rendelkezik, szép számmal található ezek között viszonylag modern, 45-200 kilométeres hatótávolságú is, de még olyan fejlett eszközöket is használhatnak, mint a pilóta nélküli felderítő gép (szintén iráni adomány). Nem lebecsülendők a „hagyományos” terroristákból álló alakulatok sem, amelyek szerte a világban állomásoznak, és színre lépésüket – hírek szerint – a rakétaarzenál teljes bevetése mellett a megfelelő alkalomra tartogatják (ha például az USA vagy Izrael megtámadná Iránt, esetleg Szíriát). Gondoskodott a megfelelő ideológiai felkészítésről is.
A fegyveres szárnynál nem kevésbé fontos a Hezbollah polgári vonala. Síita bázisa – csaknem 40 százalékos arányával – ma már a legnagyobb felekezeti csoport Libanonban. Oktatási, egészségügyi és segélyezési hálózatát mind iráni támogatással hozta létre, csakúgy, mint teljes médiáját. Ennek legfontosabb része, az al-Manar televízió nemcsak Libanonban, de az egész világon fogható, így Európában is fontos szerepet játszik a radikális iszlám eszmék terjesztésében.
Irán a Hezbollahtól függetlenül is jelentős intézményi hálózatot működtet, iskolákat, kórházakat, sőt még az utak és hidak építésében is részt vesz. Ráadásul szinte minden iráni minisztériumnak saját irodája van a síita többségű térségekben. Így szinte a teljes libanoni síita lakosság a Hezbollah és rajta keresztül Irán híve.
Irán és Szíria – furcsa pár
Sokkal inkább magyarázatra szorul, miként talált egymásra Irán, illetve a Hezbollah – és Szíria. A két ország közötti kapcsolat a hetvenes évek végére nyúlik vissza, és az „ellenségem ellensége a barátom” elve alapján jött létre (mindmáig ez az egyik legfontosabb összetartó kapocs). A közös ellenség ekkor nem volt más, mint Szaddám Huszein Irakja.
Nem mellékes az sem, hogy Iránnak szüksége volt egy kapocsra az arab világ felé. Szíria – főként a viszony kezdetén – az egyik legtekintélyesebb arab ország volt Hafez Asszad uralma alatt, s így ideálisan betölthette ezt a szerepet. A másik oldalon viszont a szekuláris Szíriának hasznára vált az iszlámista Iránhoz fűződő kapcsolat, hiszen a szír nép is javarészt vallásos, elég nagy hányada rokonszenvezik a radikális eszmékkel.
A kilencvenes évek elején némileg megromlott a viszony, amikor Szíria megpróbált részt venni a közel-keleti békefolyamatban, hátha így sikerül a Golán-fennsíkot visszaszereznie. Ez jól mutatja a két ország közötti különbséget: Irán radikális teokrácia, amelynek célja a világ (legalább az iszlám világ) saját képére formálása, míg az alapvetően világias vezetésű Szíria ugyancsak gyűlöli Izraelt és Amerikát, de ezzel együtt is elsősorban materiális és hatalmi érdekei szerint tevékenykedik. Iránnal, a Hezbollah-val vagy például a radikális palesztin szervezetekkel folytatott együttműködése lényegében érdekházasság.
A mosolyszünetnek aztán 2003-ban egy új, minden addiginál fenyegetőbb ellenség megjelenése vetett véget. Irak lerohanásával világossá vált, hogy George Bush amerikai elnök komolyan gondolja a gonosz tengelyéről szóló, korábban maszlagnak hitt szózatait, és az ellenségnek megbélyegzett országok között Irak és Líbia mellett Iránnak és Szíriának is bérelt helye volt. Ráadásul az iraki invázió sokkjának hatására Líbia jó útra tért, Szíria ezért joggal gondolhatta, hogy ő lesz a következő célpont. Ennek megelőzésére 2004-ben Irán és Szíria védelmi szerződést kötött. Szíria új ura, az apjánál sokkal kisebb formátumú Basar al-Asszad regnálása idején Szíria hamar elvesztette régi tekintélyét a Közel-Keleten. Ráadásul a sorozatos rossz döntések és az olajkészletek kiapadása miatt elakadt a gazdasági növekedés, fegyveres erői pedig mind morálisan, mind technikailag mélypontra jutottak. Nem véletlen, hogy a viszony javítását Szíria kezdeményezte. Mindazonáltal Irán szívesen elfogadta a kinyújtott kezet. Egyfelől pozíciója és Libanonban betöltött szerepe miatt volt fontos számára Szíria. Nemcsak mert a fegyverszállítmányok fontos tranzitországa volt, hanem mert a kilencvenes évek óta „békefenntartó” csapatai révén gyakorlatilag megszállva tartotta Libanont, amelynek politikai vezetése is erős szíriai befolyás alatt állt.
Igaz, ezt a helyzeti előnyét Szíria 2005-ben elvesztette. A korábbi libanoni miniszterelnök, Szíria esküdt ellensége (aki éppen a szíriai befolyás elleni tiltakozásul mondott le), Ráfik Hariri merénylet áldozata lett, s a szálak pedig egyértelműen Szíriába vezettek. A növekvő nemzetközi nyomás hatására Szíria kénytelen volt kivonni csaknem tizenötezer fős katonai erejét Libanonból. Bár titkos ügynököket szép számmal hagyott hátra, régi befolyását már nem tudta megőrizni. A Hezbollah mostantól gyakorlatilag kontroll nélkül, egyoldalú iráni ellenőrzés alatt folytatta tevékenységét, miközben ő alkotta Libanon egyetlen igazi, hadra fogható fegyveres testületét, és Dél-Libanon fölött megszerezte a teljes fennhatóságot. Mindamellett ez a csoport a „Szíriához fűződő jó viszony ápolásának” leghangosabb propagálója.
Geopolitikai szerepe folytán Szíria a palesztin terrorszervezetek felé is fontos kapocs. Nem egy ilyen csoport Szíriában tartja fenn a főhadiszállását. 2006 januárjában a Hamász megnyerte a palesztin választásokat is, igaz, ezzel megkezdődött a csoport szakadásához vezető folyamat. A Hamász gázai politikai vezetője, Iszmáil Haníje, aki egyszersmind a palesztin kormány feje is lett, fokozatosan pragmatista irányba mozdult el – ez a Mahmúd Abbász palesztin elnök vezette Fatahhal való megegyezést, illetve áttételesen Izrael elismerését jelentette. A remények szerint ez lehetővé tette volna a nyugati segélyezés folytatását. A Hamász valódi vezetője, Hálid Mesaal azonban az Izraellel szembeni, kompromisszum nélküli „ellenállás” híve maradt. Mesaal történetesen Szíriában állomásozik, és ő lett a bevezetőben már említett, 2005 végére kialakult kvartett negyedik tagja. A Hezbollah rendszeresen támogatja fegyverekkel és „szakemberekkel” a Hamászt és a többi palesztin szervezetet, de maga is aktív a Hatóság területén.
Irán és a Hamász közvetlenül is régi ismerősök. Teherán ötvenmillió dollárt ígért az anyagi gondokkal küzdő, Hamász vezette palesztin kormánynak. Ám ennél sokkal aggasztóbb a Hamász fegyveres szárnyával ápolt kapcsolat. A jordániai titkosszolgálat 1997-ben elfogott több Hamász-tagot, akik a kihallgatás során bevallották, hogy Iránban kaptak vallási, katonai és titkosszolgálati kiképzést. Ebben az időben Hálid Mesaal még Jordániában élt, ekkor próbálták az izraeliek egy emlékezetesen félresikerült akcióval likvidálni (a nyílt utcán rontottak rá, és a fülét megszúrva megmérgezték; amikor erre fény derült, a jordániai király követelte, hogy Izrael adjon ellenszérumot, megtörtént). Miután felépült, többször is Teheránba utazott, mielőtt még a jordániai hatóságok kitessékelték. A második intifáda kitörését követően, 2000-ben csak szorosabbra fonódott a kapcsolat. Az izraeliek több hajónyi fegyverszállítmányt foglaltak le, amely egyenesen Iránból, illetve alkalmanként a Hezbollahon keresztül érkezett a palesztin gerillacsoportoknak.
A gépezet beindul
Mint a bevezetőben is említettük, a kvartett tagjai az eddigieknél ambiciózusabb célok megvalósítása végett tömörültek egységbe. Az újdonság az volt, hogy ezt már nem is titkolták. 2006 elejétől rendszeressé váltak a nyílt találkozók a négyes tagjai között Szíriában. Ekkor a stratégia egyik része már megvalósulóban volt – nem más, mint Irakban a szektarianizmus szítása és polgárháború kirobbantása. Ezáltal kívánják elérni, hogy Amerika minden energiáját az országra összpontosítsa, illetve a sikertelen akció miatti nemzetközi népszerűségvesztése miatt még jobban elszigetelődjön. Irán és Szíria úgy ítélte meg, hogy Irakban minden a tervek szerint halad. Elérkezettnek látták hát az időt, hogy tovább gyengítsék az USA-t és erősítsék saját hatalmukat. Erre természetesen Izrael volt a legmegfelelőbb terep. A zsidó állam elleni harc önmagában is a legnépszerűbb cselekedetek közé tartozik az iszlám világban. Ám jó néhány egyéb ok is volt, amiért Irán és Szíria úgy döntött, Izraelt veszi a célkeresztbe. Szíriában a dolgok kezdtek jobbra fordulni, hoszszú évek romlása után a gazdasági helyzet némileg javult. Úgy tűnt, hogy a Rafik Hariri-ügy se veszélyezteti már Asszad hatalmát. Elérkezettnek látták tehát az időt arra, hogy valami látványos lépéssel visszaszerezzék a régi dicsőséget. Ez már Basar Aszszad apjának, Hafeznek is bevált. Valahányszor kirobbant egy közel-keleti válság (általában Szíria tevékeny közreműködésével), a nyugati vezetők egymásnak adták a kilincset Damaszkuszban, a szír rezsim segítségét kérve. Most a szírek úgy gondolták, hogy egy ilyen merész – és ezúttal nem titkolt – lépéssel nemcsak a régióbéli ázsiójukat növelik, de a világhatalmakkal is más hangon tárgyalhatnak. Ez korábban részben már sikerült Iránnak. Amióta a keményvonalas Ahmadinezsád újraindította az iráni atomprogramot (legalábbis most már nyilvánosan is bevallották), és rendszeresen botrányos, agresszív kijelentéseket tett, a Nyugat is sokkal kevesebbet vár el tőle. Míg korábban olyan csacskaságokat is kértek, mint a terrorizmus elleni harc nemzetközi szintű támogatása és az ország demokratizálása, most már megelégednének azzal is, ha felhagyna az urándúsítással.
A másik oldalon viszont azt akarták megmutatni, hogy mire számíthat az USA vagy az ENSZ, ha szankciókat léptetne életbe Teherán ellen, vagy netán megtámadná. Ennek szemléltetésére nem is lehetett volna jobbat kitalálni, mint a Hezbollah által kirobbantott regionális konfliktust.
Most nem volt szükség találgatásra. Mind Szíria, mind Irán egyértelművé tette jelenlétét a Hamász, majd a Hezbollah által indított akciókban.
Július 10-én Hálid Mesaal nagyszabású sajtótájékoztatót tartott, ahol teljes felelősséget vállalt az izraeli katona gázai elrablásáért. A bejelentés több szempontból is meglepő volt. Egyrészt egészen odáig a Hamász vezetése a történteket egy elszakadt Hamász-alakulat akciójának igyekezett beállítani. Az igazán különös azonban a bejelentés helye volt. Korábban, ha egy-egy nagyobb terrormerényletért Mesaal felelősséget vállalt, arra mindig Libanonban került sor, nehogy az a látszat keljen, hogy Szíriának bármi köze van az akcióhoz. A mostani sajtótájékoztató viszont egy elegáns damaszkuszi hotelban zajlott, az eseményt élőben közvetítette az al-Dzsazíra és a szír állami televízió, továbbá a vezető nem mulasztotta el megköszönni Asszad elnök támogatását.
Másnap Ali Laridzsáni, Irán nukleáris főtárgyalója (és egyben az iráni Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkára) dacosan közölte az Európai Unió képviselőjével, hogy nem fogják elsietni a választ az Irán nukleáris programjának jövőjét firtató kérdésekre. Ezután Laridzsáni Damaszkuszba repült, ahol méltatta a Hamászt, amiért „nemes ellenállást” tanúsít a cionista megszállókkal szemben.
Pár órával ezután július 12. reggelén, épp azon a napon, ameddig a nyugati hatalmak haladékot adtak Iránnak az atomprogram körüli aggályok eloszlatására, a Hezbollah katonai szárnya elrabolt két izraeli katonát, nyolc társukat pedig megölte. A többi máris történelem.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 30. szám
