Forrás: ÉS

Kozák Csaba

Tájjellegű

Tárlat

A tavaszt átteleltük, a túlfűtött nyarat a jég sem tudta elverni. Meleg van, irány az északi part (nekem a Balaton a Riviéra). Balatonudvari határában – az autóút és szőlőskertek közé ékelve – található a szív alakú sírköveiről híres Műemléktemető. Az első sírok az 1800-as évek elejére datálhatóak, ezeket az Akali határában található kövekből faragták. A háromszáz lelket számláló kis község lakosai a mai napig úgy tartják, hogy az emberi szívhez hasonlatos köveket egy kőműveslegény faragta azután, hogy szerelme – egy halász gyönyörűséges leánya – a tóba fulladt. A falusiakat annyira meghatotta ez a ragaszkodás, hogy utána ők is ilyen szív alakú mementókat faragtattak halottaik számára. A laposra kopott hantok között járkálva körülbelül nyolcvanat számláltam meg. (Párat „kertbarát műgyűjtők” sajnos elloptak.) A mögötte elterülő katolikus, református és izraelita sírokat – bár kerítés nélkül – 1887-ben elkülönítették.

A faluba való érkezés után a turista elindul a csábítóan közeli vízpartra, ám akaratlanul is belebotlik a vasútállomás és a strandra vezető út kereszteződésében az Udvari Galéria Helytörténeti és Néprajzi Gyűjteményébe. Ha veszi a fáradságot, akkor igazi meglepetésben lesz része.

Az ajtó elé állított parasztszekér látványa ugyan még nem hozza izgalomba, de a házigazda szeretetteljes személye és odaadó, avatott tárlatvezetése annál inkább. A 89 éves Marton Jenő bácsi úgy hozta létre a gyűjteményt, hogy házról házra járva begyűjtötte a már nem használatos, mások által kacatnak, felesleges tárgyaknak ítélt etnográfiai relikviákat. A galéria emeleti szintjén a fogadósarok és a terem talán ha 150 négyzetméter, de a falfelület és a tér maximálisan kihasznált. Óvatosan lépegettem (kölyökgólya a salátában) a padlón heverő és a falnak támasztott tárgyak között. A zsúfoltság nem megy az anyag kárára, itt ne várjunk klaszszikusan „levegős” kiállításrendezést. A kezdetleges tablók és tárlók, a sokszor kézzel (de gyöngybetűkkel) írott információs anyag és címkék, a viaszkosvászonnal borított asztalok a pénzhiányról árulkodnak, de ezt a rendszerezés, az egymást váltogató szekciók anyaga és a magyar-német nyelvű képcédulák professzionalitása (az adományozó neve feltüntetve!) képes ellensúlyozni. A helytörténeti anyag nem más, mint hazai történelmünk „miniben”. Őskori cserepek és római leletek, honfoglalás és labanc-dúlás, törökök-németek-oroszok, egypártrendszer és rendszerváltás, minden helyi aktualitás. Ahogy kell. Jenő bácsi közel 300 oldalas könyvben – fotókkal és dokumentációkkal gazdagítva – dolgozta fel Balatonudvari történetét. Tudósa az itteni múltnak, a galéria alapítója, kurátora és tárlatvezetője egy személyben. Az egykori kántortanító mindenről mesél valamit, mindent meg lehet fogni, fel lehet emelni, ki lehet próbálni. Itt a „fűre lépés” szinte kötelező. A „boros részleg” szőlődarálója, puttonya, bálványprése, sajtárja ugyan ismerős, de a muszkoló (döngölő), a meregetésre használt egyfüles fucsi, a seprőt kihúzó kurugla ugyanúgy ismeretlen volt számomra, mint az a füles, 15 literes hordó, amit egykoron még fel lehetett adni a postára. Fakutyát már láttam, de a téli nádaratáskor használt négy méteres tolókaszát még nem. Megsimogattam a tető rakására szolgáló nádfésűt, kipróbáltam a gyalászka élét (ezzel vágták a jég tövében a nádat), falhoz támasztottam a körmöslétrát, ráálltam a négyágú jégpatkóra. Jenő bácsi megmutatta, a vonyogóval hogyan húzták ki a pajtába rakott szánakazlak legalját, lekapartuk az isztekével a nem létező sarat az ekevasról, szarutokmányába, ökör tülkébe dugtuk a csiszakövet, gurítottunk egyet a rollerhez hasonlatos, fából készült kerekes járókán (a mezőn nem volt óvoda), arrébb toltuk a zsétert (fejőedény), hímzéseket simogattunk. Posztótekercsből készült ételhordókosarat tettünk a fejünkre, lábunkhoz mértük a hétköznapi és az ünnepi csizmát, bibickével és kócpuskával játszottunk, nádból készült íjvesszőt lőttünk a sarokba (mesélte, hogy a vidéki gyerekek sem játszanak már indiánosdit). Gőzöm sem volt arról, hogy mi az a bot végén bokrétába kötött kukoricacsuhé. Nos, ha túl forró volt a kemence, akkor a pemetet, a kukorica száraz haját vízbe mártották és azzal locsolták meg belülről a kemencét. Találtam két, körülbelül 12×4 centiméteres vékony falapot, lyuggatott végüket spárgához kötözték. A búgattyú gyerekjáték volt, amit egyben a madarak riogatására is használtak a szőlőben. Egyiket a kezembe nyomta, a másikat ő fogta meg, és elkezdte sebesen forgatni a levegőben. Csillogott Jenő bácsi szeme, pajkosan nézett rám. Mint két vásott gyerek, úgy búgattúk-vinnyogtattuk ezt a játékot. Egyre csak kavartuk a szelet és mosolyogtunk. Megérkeztünk gyermekkorunk legszebb nyarába.

Nyaraláskor az ember nem feltétlenül kell hogy „kortárssal” foglalkozzon. Utazhat egy kicsit a múltba. A múltról szóló galériájában ez a kicsi öregember képes volt megállítani az időt. Múlt és jelen együtt lélegzik, mert errefelé más az idő mértéke. Talán nem véletlen, hogy itt nem egyszerűen csak „lemegy”, hanem belealszik a tájba a nap.

(Az Udvari Galéria naponta 10-12 és 15-18 óra között, nyaranta augusztus 20-ig látogatható.)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 30. szám

Comments are closed.