2006.07.28., 2006. évfolyam, 30. szám
szerző: Yehuda Lahav forrás: 168óra
A Hezbollah rakétái nem tesznek különbséget nemzetiség, vallás vagy bőrszín között. Haifára tucatjával zúdulnak a rakéták. Arra a Haifára, ahol minden év végén közösen ünneplik meg az ünnepek ünnepét: a zsidó hanukát, a keresztény karácsonyt és a muszlim ramadánt. Most közösen gyászolják a rakétatámadások halottjait.
Az első rakéta Haifában alig száz méterre csapódott be a Stella Maris-templomtól. Fernandez atya az első percekben azt sem tudta, mi történt. Fernandez 78 éves, a spanyolországi Sevillában született, 1949 óta szolgál a Stella Marisban három olasz, egy ausztrál, egy mexikói és három kolumbiai szerzetessel együtt. „E napokban volt Éliás próféta ünnepe. Normális időkben keresztény arab zarándokok ezrei jönnek a templomba Galileából, hogy gyertyát gyújtsanak a templomban, ahol a legendák szerint Éliás szokott volt visszavonulni” – mondta Fernandez atya. Az idén nagyon kevesen jöttek el. „Szomorúak vagyunk. Húszezernél több látogatóra számítottunk.” Egyébként, ha szólnak a szirénák, Fernandez és társai a harangtorony vastag betonfalai mögött bújnak el. És segítségért imádkoznak Éliás prófétához.
Rakéták hullottak Názáretre, a legnagyobb izraeli arab városra, valamint Midzsdal Krumra, Tarsichára, Hurfisra és más arablakta izraeli városokra, községekre. Názáretben két muszlim gyerek vesztette életét – Mahmud és Ravija Taluza, valamint egy 35 éves férfi, aki történetesen muszlim síita volt, csakúgy, mint akik kilőtték a rakétát.
Az egyik rakéta Názáret főutcája, VI. Pál pápa utcájának közelében csapódott be, a másik egy autójavító műhelybe, szerencsére egy órával az után, hogy a műhelyből távoztak a dolgozók és a kocsik tulajdonosai. „A Názáretet ért rakétatámadás megmutatta, hogy az izraeli arabok Izrael részét képezik – írta Nazir Madzsli izraeli arab publicista. – Ami jó Izraelnek, jó nekik is; minden rossz őket is károsítja. Názáret, Haifa, Naharija – ugyanaz a fájdalom, ugyanaz az ár, ugyanazok a rakéták…”
Názáretben a támadás előtt nem szólaltak meg a szirénák. Más városoktól eltérően ugyanis ott nem szereltek fel riadóberendezést, talán abból a meggyőződésből, hogy a Hezbollah nem fog egy arab várost megtámadni. A kormány megígérte ugyan, hogy Názáretben is lesz riadórendszer, de még nem teljesítette ígéretét. A Izrael ellen rakétaháborút folytató Hezbollah rádió- és tévéadói mindennap elmondják a támadásokat elszenvedett izraeli városok és települések névsorát. Názáret nem volt köztük. Midzsdal Krum sem, Tarsicha sem. A Hezbollah televíziója meg sem említette a rakétatámadások arab és muszlim – szunnita és síita – áldozatait. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök felhívta Názáret polgármesterét, és kifejezte részvétét a támadás áldozatai családtagjainak.
Ám Názáret lakosai nemcsak az izraeli, hanem a libanoni valóság részesei is. A libanoni Szaidában és Cyrben palesztinok ezrei élnek, akiknek elődei 1948-ban Izrael mai területéről menekültek Libanonba. Az Ajn Hilva menekülttáborban néhány száz család él, mindannyian Szeforija (a mai izraeli Cipori) faluból származnak, történetesen a rakétatámadás két gyermek-áldozatának eredeti lakóhelyéről. Ugyanannak a családnak fiai tehát a határ mindkét oldalán veszélyeztetve vannak.
De hát Názáret vagy Szeforija és Ajn Hilva között még telefon-összeköttetés sincs, hogy a családtagok érdeklődhessenek egy-egy támadás után, nem esett-e valamelyiküknek baja. „Itt vagyunk és ott is” – írta Nazir Madzsli. – „Az izraeli arabok kettéhasadtak – de nem azért, mert nem tudják, melyik oldalra álljanak, és nem azért, mert nem tudják eldönteni, kinek a pártját fogják, hanem mert mindkét fél sorsáért aggódnak. Mindkettőjüknek csak jót kívánnak, és szeretnék, ha véget érne a vérontás, és végre elkezdődne a párbeszéd.”
Hogyan tovább?
És nem csupán az izraeli arabokról, hanem az izraeli zsidókról is elmondható, hogy kettéhasadtak. Igaz, a kormány mostani Hezbollah-politikája olyan támogatásban részesül, amilyenre az 1967. évi „hatnapos háború” óta nem volt példa. A felmérések szerint a megkérdezettek 86 százaléka jogosnak tartja a katonai akciót; 78 százalék elégedett Ehud Olmert kormányfő, 71 százalék Amir Perec védelmi miniszter teljesítményével. A szinte példátlan támogatottság annak köszönhető, hogy az emberek úgy érzik, Izrael ezúttal jogait és szuverenitását védi az eredeti, „kicsi” Izraelben, nem pedig uralma folytatását a megszállt területeken. A különbség főleg az 1982. évi, első libanoni háborúval öszszehasonlítva szembetűnő. Akkor Tel-Avivban százezres háborúellenes tüntetések voltak, amelyekre százával érkeztek katonák is közvetlenül a libanoni harctérről; a Szabra és Satila menekült-táborokban történt véres események után Ariel Saron akkori védelmi miniszter kénytelen volt lemondani.
A „hogyan tovább” kérdésében azonban – mint majd” minden esetben – megoszlik az izraeliek véleménye. Vannak – főleg a politikai paletta jobboldalán és a hadsereg parancsnoksága körében -, akik a Hezbollah teljes szétveréséig akarják a légierő csapásait folytatni, és tömegesen bevetni a szárazföldi csapatokat is. A tábornokok nyíltan hangot adtak követelésüknek, hogy „adassék meg nekik még legalább két hét, hogy győztesen fejezhessék be a hadjáratot”, és utalnak rá: „igazi győzelem” csak akkor érhető el, ha Szíriával is elbánnak.
Mások viszont azt mondják: Izrael tudja, mikor kezdjen el egy hadjáratot, de nem mindig tudja, mikor kell abbahagynia… Óvnak attól, nehogy – mint 1982-től tizennyolc éven át – Izrael ismét „besüppedjen a libanoni mocsárba”. Attól is tartanak, hogy az izraeli katonai csapások már nem arányosak.
Meddő vita
Persze, ez bonyolult kérdés: a Hezbollah elleni csapások indokoltak. És bármilyen kemények, arányosaknak tarthatók. Ezzel szemben a libanoni infrastruktúrára mért csapás gyengíti a libanoni kormányt (amely szemben áll a Hezbolahhal), helyzetének gyengítésében Izrael nem érdekelt, ezért az ilyen támadások „aránytalanoknak” minősíthetők. Csakhogy ez a kettő ugyanaz! Hiszen a Hezbollahnak nincs (vagy alig van) saját külön infrastruktúrája, a Hezbollah infrastruktúrájára mért csapás tehát egész Libanont érinti, vagyis egyszerre „arányos” és „aránytalan”.
Meddő a vita – írta
B. Michael író és publicista. A tábornokok tudják, hogy az erősödő nemzetközi nyomás miatt úgysem kapnak még két hétig szabad kezet, és Szíria megtámadására sem ad felhatalmazást a kormány. Követeléseik csak alibiként szolgálnak arra, hogy a jövőben elmondhassák: „Nem engedték a hadsereget győzni.”
„Néhány nap múlva minden a végéhez ér – írta
B. Michael. – Libanonban megmarad a véres káosz. A katonák fogságban maradnak. A fegyverek hallgatnak. És csak akkor kezdődik el, aminek már rég el kellett volna kezdődnie: hosszú, tekervényes tárgyalássorozat, amelynek végén hazatér a három elrabolt katona, valamint ki tudja, hány libanoni és palesztin fogoly is.”