Kevés olyan nemzet és kevés olyan állam van a világon, amely annyi erővonal mentén lenne megosztott, mint Izrael. Akár vallási, akár nyelvi, akár kulturális, vagy akár származási szempontból nézzük az izraeli társadalom, majdnem szétrobban a feszültségtől. Rafi Vago történész szerint ezt eddig egyetlen dolog akadályozta meg: a folyamatos fenyegetettség az arab világ és a palesztinok felől.
Meddig tartható a feszültség?És ez valóban így lehet. Ezekben a napokban, amikor már közel három hete dúlnak a harcok (először Gázában, majd Libanonban) az izraeli társadalom szorosra zárta sorait. Ha nézzük a CNN képsorait az északi frontról, akkor láthatunk egy sokszínű, de egyúttal rendkívül egységes hadsereget. A Merkava tankok között imasálba burkolózva imádkozó ortodox, vagy a lenszőke, szláv vonásokat hordozó gyalogos, vagy éppenséggel a fekete etióp katonák képe azt sugallja: sokfélék vagyunk, de mégis egyek. Abban, hogy megvédelmezzük népünket a nagyon is gyakorlatias fenyegetettséggel szemben.
Ennek az egységnek a hadseregen kívül is rengeteg civil megnyilvánulása van. Egy barátom az északi fronttól jó messze Asdódban lakik (ez persze a Gáza övezettől csupán negyven kilométer, de hát Izrael jóval kisebb ország, mint hazánk). Gyakran beszélgetünk, hála a technika vívmányainak. Természetesen, akarva akaratlanul a háború is szóba kerül. Ő a munkája révén sokféle emberrel találkozik, sok mindent hall. És ezek a történetek bepillantást engednek a front(ok) mögötti szolidaritásba.
Meséli, hogy sok, délen élő izraeli lakos fizetés nélküli szabadságot vesz ki. Kérdezem: Hogy harcoljanak? A válasz nemleges. Ennél jóval egyszerűbb célból. Az északi településeken, többen, különösen az idősebb korosztályból, nem lépnek ki az utcára, hanem egész nap az óvóhelyen maradnak. Emiatt napokig nem jutnak élelemhez. Nos, ezek a délen élő honfitársak telepakolják a kocsijukat élelmiszerrel, északra viszik és szétosztják a rászorulók között. Mindezt teszik a saját pénzükből, spontán.
Az elmúlt hetekben sok menekült érkezett a déli városokba, köztük Asdódba is, Haifából. Sokuknak nincsenek rokonaik a délen fekvő városban. Ennek ellenére sokan magától értetődőnek veszik, hogy megnyissák ajtóikat ezek előtt az emberek előtt, és befogadják őket. Ahogyan egy asdódi őslakos mondta: „ez bizony, több mint lélek, több mint szív – ez látás.”
