Látszólag pofonegyszerű. Elég egy nem túl nyakatekert, némi érzelemmel dúsított történet (szerelem vagy efféle), pergő, szóviccekkel teli dialógusok a felkapott hazai drámaíró kezelésében, megfelelően adagolt mennyiségű mjuzik, na nem Wagner persze, hiszen nyár van, tombol, dúl, a kellős közepe, hanem mondjuk swing, cha-cha-cha, foxtrott, na jó, a komolyság végett némi valcer, no meg a hozzávaló koreográfia persze. S ha még két jó színészt is hozzáadsz, nem bukhatsz meg, kánikula, tombolás, dúlás ide vagy oda, biztos a siker. Csakhogy.
A látszaton túl is van színház, még nyári színház is. Mert azért a közönség is átlát kérem a szitán, azaz átlátna, ha lenne min, ha lenne szita, de itt ugyan nincsen.
Hat hét, hat tánc – ezt hirdeti a színlap, s ezt is kapjuk, szép sorrendben, pontosan ezt, elandalodunk meg felajzódunk, révedezünk és lüktetünk, tangózunk, foxtrottolunk meg cha-cha-cházunk, egy, kettő, három és!, fordul, dupla, fordul, vissza, na. De ezenkívül más is van.
Floridában vagyunk egy kisvárosban, St. Petersburgban, hogy mikor, tulajdonképpen nem lényeg, elvégre a kisváros mint fogalom szociológiailag már meghatároz minket, hiszen ahol egy nő nem meri felvállalni sem mikro-, sem makrokörnyezetében, hogy özvegy, merthogy egy öreg csirke amúgy se ér már sokat, de hát férjuram nélkül meg ugye végképp egy fabatkát se, ott nincs sok hozzátennivaló a társadalmi-pszichés gyorsfényképhez. És ez még csak nem is Lily, a hetven- (bocsánat, hatvannyolc éves) özvegy lelkészné hibája, nyilván a tapasztalat mondatja vele a redőnyöstől a gázszerelőig minden egyes becsöngetőnek, hogy jöjjön később, mert előtte még meg kell beszélnie a férjével, aki szegény már évek óta a temetőben székel, de hát nehogymá” a gázszerelő csak úgy letámadjon minket, egy kiszolgáltatott özvegy lelkésznével elvégre bármi megtörténhet.
Pedig nem történik semmi, csak a magány, igen, évek óta ez a történet, a kiüresedett hétköznapok és még kiüresedettebb ünnepek, na jó, van egy alsószomszéd, aki néha fel-felcsönget, és akkor el lehet vele csevegni az időjárásról, a lift meghibásodásáról vagy arról, hogy milyen jó lesz majd elmenni a nyáron a Kanári-szigetekre vagy hova egy jól megszervezett turistaút keretében. De hősünk azért ennél többre vágyik, emberi szóra, beszélgetőtársra, noch dacu egy kis mondén szórakozásra, és akkor már meg is van a drámához az alaphelyzet, igen, kedves olvasóink, önök nyertek, egy vasalatlan modorú, felvágott nyelvű tánctanár személyében.
De mi van akkor, ha ez a tánctanár jóval fiatalabb nálunk? Ha már-már a fiunk lehetne? És ha a szókincsét nem épp a tánc- és illemtan órákon gyarapította, de jóindulattal is csak az utca tucatzsargonjából merítette? És mi van akkor, ha levénkurváz minket? És hát, horribile dictu, nehezen írom le, még…, szóval még buzi is! Buzi! Ugye hogy mindennek van határa, kérem? Hát mit taníthat egy szemtelen, szabad szájú, ferdehajlamú tánctanár egy özvegy, magára maradt, vén lelkésznének? Önök látják jól, semmit kérem! Meg a színdarabíró: mindent. És hát nincs veszély! Nem fognak megerőszakolni minket! Nem kell az orrunkat tíz percenként valamely nevetséges kifogást találva a fürdőszobában púderozgatni, mutatkozhatunk egy idő után akár neglizsében is, lehetünk betegek, elesettek, rosszkedvűek, még levest is hoz nekünk ez a ferdehajlamú, ez a buz…buz, szóval ez a másmilyen mihamarabbi gyógyulásunk elősegítésére. Sőt, nemcsak hogy meghallgatja szánalmas férjünkről, visszatérő félelmeinkről, meg rég elveszett nőiségünk felett érzett keserűségünkről sopánkodó történeteinket, de cserében, hogy azért ne érezzük már magunkat olyan végtelenül kiszolgáltatva, ő is elmeséli, hogy mennyi traumán ment keresztül a párkapcsolataiban, hogy már évek óta nem talál normális partnert, hogy beteg édesanyja ápolásáért táncoskarrierjét adta fel, s hogy bizony igencsak szüksége van arra a nyomorúságos néhány dollárra, amit ezekért a gazdag, unatkozó hölgyeknek nyújtott táncórákért utal neki a cége.
Richard Alfieri darabja a Broadwaytől Tel-Avivig, Tokiótól Helsinkiig, Merlbourntől Berlinig a világ több színpadát beutazta, s ha hinni lehet a kritikáknak, és hát miért ne, mindenütt felolvasztotta a jégcsapokat, megmelengette a szíveket, s mindez még kellemesen andalító volt, megfelelően adagolt zene és tánc, minden porcika mozgásba lendítve.
A darab a Thália színházban is hat minden porcikára, hol sírásra görbül ajakunk, hol egyazon mozdulatból könnyes hahotára fakad, hol a ritmust verjük a lábunkkal, hol pedig összeszorul a szívünk a „vén kurva” és az „öregedő buzi” egymásra találásán, mert tényleg olyan szép, olyan megható és olyan igaz, amilyen csak a színpadon, na meg az élet akármelyik jól elkapott pillanatában lehet.
A darab sikerében komoly szerepe van Parti Nagy Lajosnak, aki ezúttal nem partinagyosítja a szöveget, nem magára koncentrál, a darab közegét figyelembe véve hozza a nyelvet, Ilan Eldad izraeli rendezőnek, aki a szerző kivételes érzékű dramaturgiai fokozatosságát a rendezés ritmusában, menetében tökéletesen pergeti le, a választott zenéknek, melyek a darab nyáriasságát garantálják és a két színésznek, akik alakításának szenteljünk már egy külön bekezdést, mert ez a minimum azok után, amit a parkettre tesznek.
Elsőre úgy tűnik – másodikra, harmadikra is – Kulka a jobb, bejátssza a színpadot szó szerint, eljut minden szegletébe, heves, lendületes, s mint minden szerepében, kívülről, aggyal csinálja, az ember nem is érti, aki ilyen Jágo, Komoróczy, Hübner Félix vagy Podkoljoszin bír lenni, mi a fenét keresett Magenheim doktorként Horváth Ádám televíziós örökbecsűjében, na mindegy, ez nem tartozik ide, eljátssza a figurát, nem zsigerből hozza, megfontolja, kiméri, megideologizálja, és mégsem tűnik kimértnek, kidekázottnak vagy kívülállónak, ó nem, nagyon is belül van ő, maga irányítja, miből mennyi legyen, mikor és hogyan, ismeri a sztereotípiákat, hogyan kell „buzit” játszani, de nem egyszerűsíti azokat le, csak megmutatja, hogy igen, tudja ő, hogy mit várnak, azok a bizonyos sármos kézmozdulatok, az éneklő hanghordozás, a látványos csípőriszálás, de mindebből csak ízelítőt ad, mert játékának lényege a belső megértés, ez a rohadt nyomorúság és kirekesztettség, amit az ember akkor érez, ha nem pontosan olyan, mint a norma, persze norma nem létezik, de a társadalomnak szüksége van mégis rájuk, hiszen nélkülük nem tudna szerveződni, mint ahogy szüksége van ezekre a „szegény párákra” is, hiszen akkor megerősödhet a normát követők pszichéje, hogy na igen, mi ilyenek vagyunk, nem pedig afféle elhajló deviánsak vagy milyenek. Kulka az utálat, a szeretet, a távolodás és közeledés minden fokozatát tökéletesen adagolja, úgy, hogy cseppet sem érezzük, hogy adagolná őket. Tökéletes, kikezdhetetlen, sokrétű és megfontolt játékának csúcspontja a diszkótánc jelenet, a rendezés is itt csúcsosodik ki, igen, ezt így kell, ellazulunk, kartekerés, csípőrázás, utazzunk már vissza a nyolcvanas (hetvenes, hatvanas, stb.) évekbe és feledkezzünk meg a lélekhasító valóságról, libbenjünk már bele a tánc valóságába, hiszen ez is egy kábítószer, vegyük már észre, csak éppen dopamint, azaz boldogsághormont termel, így aztán nem árt, csak használ, felkap, kavar és szerteröpít egy negyedik dimenzióba minket.
És akkor ehhez képest van Vári Éva, akiről mindenképp úgy érezzük – elsőre is, másodikra is – hogy haloványabb, de aztán ha belegondolunk, pont ettől tökéletes ő is és kettősük is, hiszen kettő közül az egyiknek mindig haloványabbnak kell lennie, s az ő öregasszonya olyan hiteles, olyan szánalomra méltó, olyan szívet facsarintó, hogy be kell látnunk, nem ő a halovány, csak a figurát színezi ilyenre, ő a meghódítandó fél, tele félelmekkel, süket sztereotípiákkal, de érzelmekkel is, melyeket már ki tudja, milyen ősidők óta nem használ semmire, egy láda fenekére tette, és nem is gondolt rá, hogy valaha még előkaparássza őket az életben. Tehát külön-külön is és együtt is cizelláltak, drámaiak, és igen, ez a legjobb szó, mindkettőjük játéka ajándék és lehetőség a másik számára.
Egy darab tehát, mely felülmúl minden várakozást, a nyári szellő könnyedségét elegyíti a tél zordon jégcsapjaival, a swinget a cha-cha-chával, a húszas, harmincas, ötvenes, hetvenes évekbe repít vissza, és a humort sem nélkülözi, elvégre az életben az mindig úgy van, hogy ha végre találtunk magunknak egy tuti partnert (buzi vagy nem), repülünk a boldogságtól, tánc, muri, szenvedély, satöbb, akkor az hót ziher, hogy az alsó szomszéd tízpercenként felcsenget, hogy azt az átkozott magnetofont halkítsuk már le.
Kozár Alexandra
