Tompos Ádám, kultura@hetivalasz.hu
Nem sok olyan amerikai zenekar van, amelyik évente ad koncertet hazánkban. Az Ignite ilyen, ami nem csoda, hiszen Téglás Zoltán személyében magyar frontembere van a hardcore együttesnek. A politikai nézeteit sűrűn hangoztató énekessel az A38-as hajón tartott fellépése előtt beszélgettünk el.
– Mit gondol, ha Magyarországon nő fel, akkor is elérte volna azt, amit Los Angelesben elért az Ignite-tal?
– Biztos, hogy nem. Be kell látnom nekem is, hogy még csak el sem jutna a zenénk ennyi emberhez, ha nem lennénk kaliforniaiak. A sikerekről meg ne is beszéljünk. De vegyünk erre egy példát a múltból. A Scorpions és az Omega nagyjából ugyanakkor kezdett el zenélni. Az Omega – szerintem – sokkal jobb zenekar volt, mégis a Scorpions lett világhírű, mert Kóboréknak a kommunizmus miatt nem volt esélyük, hogy annyi turnéra elmenjenek, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy beindítsák a karrierjüket. Fontos az is, hogy amerikaiként ott voltam a tűz közelében, a hardcore műfaj születésénél. Magyarországon pedig nem biztos, hogy megérintett volna ez a stílus annyira, hogy zenekart alapítsak.
– Ebben a műfajban elég sok zenekar énekel a politikáról, és nem egy közülük szélsőbaloldali mondanivalóval áll ki a publikum elé. Az Ignite ebből a szempontból hova sorolható?
– A hardcore zenészek ma már egyre kevésbé politizálnak, ez mára megmaradt a punknak. Hogy az Ignite hova sorolható? Igazából sehová. Van a zenekarban két republikánus és három demokrata. Emiatt sokszor vitázunk is, de azt mindannyian elismerjük, hogy mindenkinek megvan a joga, hogy melyik párthoz akar tartozni. Itt, Budapesten sem nézik sokan jó szemmel, hogy én a Fideszt támogatom, de ez is az én jogom. Ahogy két, nagyon jó barátomnak is joga az, hogy MSZP-s legyen. A balos csapatokról meg tudom, hogy nekik az egyenlőség, igazságosság meg hasonló eszmék jelentik a kommunizmust, és nem Sztálin vagy Pol Pot. De csak egyszer jutnának el ezek a zenekarok például a Terror Házába, ott megnézhetnék és elgondolkodhatnának azon, hogy mi lett az eszméikből. Én már háromszor jártam ott, s mindig elviszem azokat az ismerőseimet, akik először járnak Magyarországon.
– Befejezte a politológiai tanulmányait? Egyáltalán: mi szüksége ilyen végzettségre egy énekesnek?
– Befejezni nem tudtam őket, mert rengeteget utazom, turnézom, de olyankor úgyis sokkal többet tanulok, mint akármelyik iskolában. Vagy sokat tanulok abból is, ha a CNN mellett nézem az Al Dzsazirát is. Az egyetemre pedig azért volt szükségem, mert számomra igenis fontos, hogy a hardcore-ban legyen politika, és hogy érdemben tudjak szólni a társadalmi igazságtalanságokról. Aztán az is nagy szerepet játszott még ebben, hogy két különböző világban nőttem fel. Meg akartam érteni, hogy Magyarországon miért hallgatják le a telefonjainkat, és hogy alkalmanként miért nem engednek vissza az Államokba.
– Rögtönözne egy politológusi helyzetjelentést Magyarországról?
– Nem kell politológiai mélységekbe menni, az alapvető problémák látszanak anélkül is. Aki itt ma politikus akar lenni, az csak meg akarja tömni a zsebét. Gyakorló kapitalistaként mindent el akarnak adni, szigeteket, reptereket, utakat. A skandinávországokban például egészen másról szól a kapitalizmus. Ott egy széles középosztály adójából tudtak fölépíteni egy erős szociális hálót. Itt a középosztály gyakorlatilag hiányzik, az adóbevételek pedig legkevésbé sem a szociális hálóra mennek el. De talán ennél is nagyobb baj, hogy itt az emberekben nincs büszkeség. Igaz, a németek is csak most kezdtek újra büszkék lenni magukra. Ötven évig hallgatták a második világháborús bűneiket, és nem győztek folyamatosan elnézést kérni miattuk. Talán most már eljutottak oda, hogy szégyenérzet nélkül ki tudják mondani: „igen, német vagyok”. Egyszer talán a magyarok is eljutnak ide. Én például ezért is készítettem el annak idején a népdalfeldolgozást az A Place Called Home lemezünkön, és a Hazám, hazám ária átiratát az új albumon.
– Mióta előbukkantak a magyar vonatkozású elemek, mintha eltűntek volna az Ignite korábbi civil törekvései.
– Nem tűntek el, a mostani turnén például három jótékonysági koncerten vettünk részt, amelyeknek a bevételét különböző természetvédő szervezeteknek ajánlottuk fel. Mielőtt pedig átjöttünk volna Európába, pelikánok megmentésén dolgoztunk a testvéremmel.
– Miért nem jelentek meg rögtön az induláskor magyar nyelvű és témájú dalok?
– Nagyon fiatal voltam a zenekar indulása idején. Olyankor az ember még nem kezd el töprengeni, hogy honnan is származik. A magyarságomat persze vállaltam, különben nem lettem volna tíz évig cserkész. De tény, akkoriban csak a zene és csak a hardcore érdekelt, illetve azok az akciók, amiket szerveztünk. Voltak környezetvédelmi megmozdulásaink, aztán próbáltunk kerekes székeket szerezni a szarajevói sebesülteknek, és még sorolhatnám. De ma már mindenki csak George W. Bushról kérdez.
– Hogyan fogadta az elnök budapesti beszédét?
– Követtem a televízióban az eseményeket, és csak csodálkoztam, hogy az új kormány mennyire támogatja Busht. Pedig az országnak valószínűleg semmi haszna nem lesz belőle, az iraki háború csak Amerikának nagy üzlet. A beszédét, amelyben ugye az Irakban állomásozó magyar katonákat az ötvenhatos szabadságharcosokhoz hasonlította, inkább nem kommentálnám. Szabadságvágyuk ez ügyben legfeljebb az iraki embereknek lehet, de nekik nincs szükségük semmiféle külső segítségre a változásokhoz – ha ők maguk demokráciát akarnak, akkor majd kialakítják maguk, máshogy nem megy. Kicsit olyan ez, mint a Római Birodalom a bukása előtt. Lassan nem lesz olyan ország, ahol ne állomásozna az amerikai hadsereg, és folyamatosan veszi fel az állam a kölcsönöket a különböző háborúkra. Ha ez így megy tovább, csődbe is fog menni. Egyébként erről szól a Bleeding című új dalunk is.
– Hogy került ennek refrénjébe Patrick Henry híres mondásának – Szabadságot vagy halált! – kiforgatott változata?
– Épp New Yorkban voltam, mikor ezt a nótát írtam. Megnéztem a Szabadság-szobrot, és megkerestem édesapám családját az Ellis Island-i nyilvántartásban, s eszembe jutott, hogy mekkorát változott néhány évtized alatt ez az ország. Ötven éve még befogadták, sőt várták a bevándorlókat, mert akkor szükség volt a munkaerőre. Az emberek mindenhonnan szívesen jöttek Amerikába, mert itt szabadnak érezték magukat, és akkor még meg tudták valósítani azt, amit ma mindenki csak „amerikai álomként” emleget. Ekkor ugrott be az említett Patrick Henry-idézet, és rögtön utána át is formáltam a dalhoz – Is this the death of liberty? Ez már a szabadság halála? -, mert a szabadság most már teljesen eltűnni látszik.
– Méltó kezdése ez egy olyan lemeznek, amelynek a címe: Our Darkest Days, azaz Legsötétebb napjaink. Mire utal ez a cím?
– Arra, hogy úgy látszik, ezeknek a napoknak kell eljönniük, hogy utána valami jó következzen. Hiába van most is rengeteg békeaktivista az Államokban és Izraelben egyaránt, akiknek elegük van a háborúkból, ha e két ország kormánya azon töri a fejét, hogy mikor dobjon le atombombát Iránra. Ha ez bekövetkezik, akkor több millió Bin Laden fog rohangálni a világban, akik nem barlangokat fognak robbantgatni, mint a NATO, hanem New Yorkot, Washingtont és így tovább.
– Egy ilyen borúlátó albumot miért éppen a MÁV szignálja vezeti fel?
– Mert ezt a szignált nagyon szeretem. Mindenképpen fel akartam használni egy dalban, s talán a következő lemezre elkészül majd egy olyan szám, ami teljes egészében erre a dallamra épül. Egy diktafonnal vettem fel egyébként, otthon, Veresegyházán, ahol majd a gyerekeimet szeretném felnevelni. De előbb még találnom kell egy magyar feleséget.
