Miután jámbor óhajoknál nem hozott többet a Rómában szerdán megrendezett libanoni rendezési konferencia, folytatódtak a harci cselekmények, illetve a libanoni és az észak-izraeli polgári lakosság szenvedése. Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter megakadályozta annak a javaslatnak az elfogadását, melynek értelmében azonnali tűzszünetet hirdettek volna Libanonban, „átmentetve” ezzel a Hezbollah harci kapacitását, illetve azt a képességét, hogy bármikor újra megtámadja Izraelt. A konferencia résztvevői hoztak ugyan egy olyan határozatot, amely támogatja egy ENSZ-erő Dél-Libanonba küldését, ám ez még igen távol áll a megvalósulástól. Rómában nem született konkrét állásfoglalás az amerikai külügyminiszter azon – közel-keleti útján ismertetett – javaslatáról sem, melynek értelmében előbb egyiptomi-török békeerőket, majd nemzetközi katonaságot küldenének Libanonba.
Rice asszony két hetet várt a válságövezetbe – Izraelbe és Libanonba – való utazásával és rendezési javaslatainak előterjesztésével. Vajon miért? Eredetleg arról volt szó, hogy az Egyesült Államok egy hetet ad Izraelnek a Hezbollah szétverésére és a határtérségből való elűzésére. Washington magatartása már ezzel is alapvetően különbözött európai szövetségeseinek magatartásától, hogy azután az orosz, kínai vagy az arab álláspontról ne is beszéljünk. Ezek lényege ugyanis az volt, hogy azonnali tűzszünetre van szükség.
A különbség oka nyilvánvalóan az, hogy Egyesült Államok a nemzetközi élet többi szereplőjétől eltérő módon fogta fel a Hezbollah július 12-i provokációját, melynek során a síita szervezet gerillái izraeli területre nyomulva megöltek nyolc izraeli katonát és túszként magukkal hurcoltak kettőt. Ahogy a német hírmagazin, a Spiegel fogalmazott, a többi ország – és különösen Izrael – fenyegetésként élte meg a dolgot, Washington viszont lehetőségként. Lehetőségként a nemzetközi terrorizmus gyengítésére. Hiszen az Egyesült Államokban – nem úgy, mint Európában – a Hezbollahot terrorszervezetként tartják nyilván. Nos, ha az amerikai vagy az izraeli erők bárhol a világon lecsapnak egy általuk terroristának tartott országra vagy szervezetre, akkor azzal kiváltják az arab-muzulmán világ gyűlöletét, illetve Európa, Oroszország, Kína és más el nem kötelezettek ellenkezését. Most, a Hezbollah elleni izraeli akció kezdetekor úgy tűnt, a dolog ezúttal másként lesz.
A mostani összecsapást ugyanis – letagadhatatlan módon – az Izraellel és az Egyesült Államokkal szembenálló erők provokálták ki, tudatosan szembemenetelve a világközösség akaratával. A Hezbollah – és korábban a Hezbollahhoz hasoló provokációt elkövető Hamász – olyan területről indította támadását, melyet az izraeliek kiürítettek, így bizonyítva békeszándékukat. A háború kíméletlensége, a libanoni polgári lakosság szenvedése ugyan hamar kritikussá tette a világközösséget Izrael iránt, ám még az ezen kritikát legélesebben megfogalmazó európai, orosz vagy kínai állásfoglalások is a háborút kirobbantó Hezbollah-akció elítélésével kezdődtek.
Jó alkalomnak tűnt Washington számára a libanoni háború azért is, mert ez esetben az arab világ is meglehetősen megosztott volt. Az arab utca – ahogy az lenni szokott – ezuttal is csak Izraelt átkozta, ám a kormányok többsége némileg más véleményen volt. Két okból is. Egyrészt azért, mert a Hezbollah – bár tagjai arabok – mint síita szervezet az ugyancsak síita Irán szövetségese. Nos, a szunnita arab elitek tartanak az iráni-síita hatalom megnövekedésétől. A síita többségű Irak a legjobb úton van afelé, hogy iráni befolyás alá kerüljön és jelentős létszámú, az uralkodó szunnita elit számára potenciális fenyegetést jelentő síita kisebbség él az Öböl menti országokban is. Nem csak Izrael és a Nyugat tekinti a Hezbollahot Irán kiterjesztett karjának, hanem a legtöbb arab ország is. Így eshetett meg az a hallatlan eset, hogy Szaúd-Arábia a legerőteljesebben elítélte a síita szervezet háborút kirobbantó provokációját.
De nem csak a síita-szunnita ellentétről van szó. Az arab vezetőknek már elegük van a megoldatlan közel-keleti konfliktusból. Azelőtt ők szították a feszültséget és ők uszították alattvalóikat a zsidó állam ellen – mintegy elterelve azok figyelmét a gazdasági bajokról és mindenek előtt a demokrácia teljes hiányáról. És e tekintetben sikeresek is voltak – az arab utca elégedetlensége manapság leginkább úgy nyilvánul meg, hogy a tömegek nagyobb arab szolidaritást és erőteljesebb Izrael-ellenes fellépést követelnek kormányaiktól, s mivel követelésük nem teljesül, dühük e kormányok ellen (is) irányul. (A Izrael- és háborúellenes libanoni tüntetéseken rendre elítélik az arab kormányok tétlenségét is.) De hiába: Mubarak egyiptomi elnök a napokban kerek-perec kijelentette, hogy országa nem fog háborúzni sem a Hezbollahért, sem pedig Libanonért. Néhány nappal korábban pedig Mahmúd Abbász, a palesztinok amúgy erőtlen elnöke damaszkuszi értelmiségiek előtt olyan kijelentést engedett meg magának, hogy „Számoljanak csak le az izraeliek ezzel az iszlamista lidérccel, minket ugyan nem érdekel.” A legtöbb arab kormány láthatólag immár egy közel-keleti megállapodásban, nem pedig a helyzet élezésében érdekelt. S mivel az Irán és Szíria megbízásából működő szélsőséges szervezetek ezzel az érdekeltséggel mennek szembe, nem számíthatnak tevőleges arab támogatásra. Vagyis – vonták le a következtetést Washingtonban és Jeruzsálemben – Izrael azt tehet Libanonban, amit akar.
Az Egyesült Államok és Izrael e kedvezőnek látszó előfeltételekből kiindulva gyors sikerre, a Hezbollah meggyengülésére és a határövezetből való kiűzésére számított. A számítás azonban nem vált be. Ennek lényegében egy oka volt: a síita szervezet keményebb ellenfélnek bizonyult, mint gondolták volna.
A Hezbollah erejét leginkább az adja, hogy igen mély gyökereket vert Libanon síita társadalmában. A síitákat, akik azelőtt a közel-keleti ország legszegényebb és leginkább lesajnált közösségét alkották, a Hezbollah tette megkerülhetetlen katonai-politikai tényezővé, mégpedig nemcsak Libanonban, hanem az egész Közel-Keleten. A Hezbollah – ahogy az iszlamista szervezetek általában – széleskörű és jól működő szociális hálót működtet, politikusai nem csak a bejrúti parlamentben, de a kormányban is jelen vannak. És amiért nem csak a libanoniak, de az egész arab-muzulmán világ csodálja őket: hat évvel ezelőtt ők kényszerítették távozásra a Dél-Libanonban biztonsági övezetet fenntartó izraelieket.
Sikereit tagjainak halált megvető síita fanatizmusán kívül leginkább Irán segítségének köszönheti. Az Iszlám Köztársaság a titkosszolgálati jelentések szerint nemcsak kiképzőket, de iszlám gárdistákat és katonai tanácsadókat is állomásoztat Dél-Libanonban. És mindenek előtt folyamatosan fegyverrel látja el a Hezbollahot. Az a tény, hogy a szervezet rakétái immár nem csak Izrael határmenti településeit érik el, de a távolabbi városokat is, a zsidó állam számára teljességgel megváltoztatta a háború jellegét. A helyzet ismerői szerint Izrael nem lesz képes katonailag legyőzni a Hezbollahot (ahogy természetesen az sem Izraelt.) A zsidó állam megteheti, hogy újra biztonsági övezetet létesít Dél-Libanonban, de ezzel visszaállítaná azt a korábbi helyzetet, amely végül is olyan türhetetlenné vált számára, hogy kénytelen volt kivonulni. Nyilvánvalóan ezek a tények – no meg az izraeli hadjárat világszerte tiltakozásokat kiváltó kíméletlensége – kényszerítette az amerikai kormányzatot arra, hogy feladja eddigi tétlenségét.
Keretes
A Hezbollah várható cserelistája
Mivel a háború a Hezbollah támadásával és két izraeli katona túszúl ejtésével kezdődött, valószínűleg megkerülhetetlen lesz valamiféle fogolycsere. Ilyenre már többször volt példa. Az arányokat jól jellemzi az a két évvel ezelőtti eset, amikor Izrael több száz arabot bocsátott szabadon annak fejében, hogy megkapja három katonája holttestét, illetve, hogy elengedjenek egy izraeli üzletembert. A Hezbollah nyilván most is maximális kivánságlistát fog előterjeszteni. Hogy ezen kik szerepelnek majd, arra nézve álljon itt a Spiegel egyik adata. A lap egy bizonyos Szamir Kuntar nevű libanonit említ, aki már 27 éve raboskodik Izraelben. 1979-ben ő és három társa gumicsónakon partra szállt az izraeli Naharijában, majd megölt egy őrt, egy családapát és annak négy éves kislányát. A kislánnyal Kuntar végzett: sziklán zúzta szét a gyerek fejét. Most a Hezbollah cserelistáján az első helyek egyikén szerepel.
Kepecs Ferenc
