A német szövetségi kormány jóváhagyta Brigitte Zypries igazságügy-miniszter tavaszi döntését
Zárt állományból kutathatóvá válik a Hessen tartománybeli Bad Arolsen archívuma, ahol több millió dossziét, feljegyzést őriznek a holokausztról.
Az anyagokhoz eddig csak az áldozatok és hozzátartozóik férhettek hozzá (fotó: Reuters – Alex Grimm)
A Hessen tartománybeli kisváros, Bad Arolsen neve az elmúlt évtizedekben átlagosan három-öt évente tűnt fel az amerikai és az európai sajtóban. A téma mindig ugyanaz volt: miért nem nyitja meg a német kormány az archívumot, miért nem tudhatja meg a világ, pontosan hogyan dolgozott a nácik zsidóüldöző gépezete?
A kérdés végre okafogyottá vált: a német szövetségi kormány jóváhagyta Brigitte Zypries igazságügy-miniszter tavaszi döntését, amellyel megnyitotta az archívumot a kutatók előtt. A szövetséges hatalmak – a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – képviselői még 1943-ban határoztak arról, hogy a német háborús bűnök lajstromát tudományos alapon is összegyűjtik. Így kerültek a Gestapo és a többi erőszakszervezet központjaiban lefoglalt kartotékok az archívum helyéül kijelölt Bad Arolsenbe.
Az intézményben tizenhét és fél millió üldözött aktáit őrzik; elsősorban zsidókról van szó, de a náci rendszer csaknem mindenkiről vezetett dossziét. Azért, hogy zsarolni tudják az embereket, besúgóktól, kórházakból, magánorvosi rendelőkből szerzett információk alapján összegyűjtöttek minden „terhelő bizonyítékot” a rendszer potenciális ellenségeiről.
Éppen e körülmény miatt halogatta évtizedek óta a mindenkori német kormány ennek az úgynevezett holokausztarchívumnak a megnyitását a széles közvélemény előtt. A németek a Nemzetközi Vöröskereszt keresőszolgálatát alkotó tizenegy országgal 1955-ben Bonnban kötött megállapodásra hivatkoztak. Akkor az volt az általános álláspont, hogy az archívum milliónyi, még élő ember személyiségi jogait veszélyeztető adatokat tartalmaz. A nácik ugyanis pontosan tudták – vagy tudni vélték – a célszemélyekről, hogy „vérük mekkora részben nem számít árja vérnek”, isznak vagy kábítószereznek, illetve homoszexuálisok-e. Az archívumban való szabad kutatás révén – elméletileg – az újságírók például megszellőztethettek volna olyan információkat, amelyek nyomán sokan újabb zsarolásnak lettek volna kitéve. Így Bad Arolsen kizárólag a Vöröskereszt keresőszolgálata előtt volt nyitva, amely egyébként még ma is több mint háromszázezer üldözött után kutat. Az életben maradt áldozatoknak és közvetlen hozzátartozóiknak a keresőszolgálatot kellett megbízniuk, ha információkhoz akartak jutni.
Az Egyesült Államok és a nagy zsidó szervezetek, valamint a lengyelek és az oroszok is másként értékelték azonban a helyzetet. A washingtoni és a jeruzsálemi holokausztkutató-központok vezetői azzal érveltek, hogy szabályozni lehetne a kutatók publikációs szabadságát úgy, hogy bizonyos adatokat semmilyen körülmények között se lehessen nyilvánosságra hozni. Paul Shapiro, a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum egyik vezetője például többször hivatkozott a magyar példára, amelynek alapján a hatóságok minden további nélkül engedélyezik a történészeknek, hogy a zsidóüldözés körülményeit, az üldözöttek adatait tanulmányozzák.
Mindenesetre a német kormány mostani döntéséhez arra is szükség volt, hogy jóváhagyja a Nemzetközi Vöröskereszt keresőszolgálatát alkotó tizenegy ország – többek között Lengyelország, Izrael, az Egyesült Államok, Oroszország, Luxemburg -, és semmisnek nyilvánítsa az 1955-ben kötött megállapodást Bad Arolsen „zárolásáról”. Május közepére minden érintett hozzájárult a zárlat feloldásához.
Németországban nemcsak zsidó szervezetek üdvözölték a kormány döntését. Aktuálpolitikai jelentőséget lát a szabad kutatás lehetővé tételében szinte minden olyan politikai csoport, amelyik Izrael pártját fogja a közel-keleti konfliktusban. A német konzervatívoknak, illetve a Zöldek egy részének Joschka Fischer volt külügyminiszter vezetésével az az álláspontjuk, hogy az Irán által pénzelt, Teherán és Damaszkusz parancsait végrehajtó Hezbollah és Hamasz célja Izrael elpusztítása. Harcuk értelmét – azt, hogy a zsidó állam létének nincs alapja – egyebek között azzal indokolják, hogy tagadják a náci tömeggyilkosságokat, a halálgyárakat: a holokausztot. A Bad Arolsen-i archívum nyilvánossá tételétől sokan azt remélik, hogy újabb bizonyítékok garmadája kerül elő arról, hogy a nácik valóban kísérletet tettek az Endlösungra, a zsidóság teljes kiirtására.
Kertész Éva, Berlin
