Népszabadság * Aczél Endre * 2006. július 26.
Egy héttel ezelőtt az arab világ sajtójának jelentékeny része ellenségesnek mutatta magát a libanoni Hezbollahhal szemben. A publicisták arról értekeztek, hogy ellenállás és kalandorkodás között különbség van; érzékeltették, hogy a kalandor Hezbollah jó ok nélkül rángatta bele Izraelt egy pusztító, Libanon elleni háborúba.
Ugyanekkor több, mérsékeltnek ismert (Nyugat-barát) arab külügyminiszter is fölemelte a szavát a Hezbollah túszejtő akciójával szemben. Sziniora libanoni miniszterelnök pedig egy azóta részben megtagadott interjúban arra panaszkodott, hogy a Hezbollah „állam az államban”. Ezzel a háttérrel a világ vezető gazdasági hatalmainak (G8) állam- és kormányfői gyakorlatilag áldásukat adták a hatalmas és megsemmisítő fölényben lévő izraeli hadigépezet libanoni műveleteire.
Csakhogy elmúlt egy újabb hét, és látni valóvá lett, hogy Izrael nem pusztán a Hezbollah gerincét töri meg, mint inkább egész Libanonét. Az általa teremtett „viszonyok” a védekezésre legföljebb papíron képes ország legalább félmillió lakóját tették otthontalanná, utak, hidak, lakótömbök tömegét bombázták szét; félő, nem csak ott, ahol és ahová a Hezbollah befészkelte magát. (De utóbbinak van egy rossz szokása: szívesen „vegyül” a polgári sokasággal.) Az a sok tízezer amerikai, brit, kanadai és francia állampolgár, aki időközben elhagyta az országot, nyilván azért szedte a cókmókját, mert érzékelte, hogy az izraeli csapások alatt egy nagyon is élhető ország miként válik a normális létezés szempontjából ismét elviselhetetlenné. Egészen gyakorlatias megközelítésben: repülőtér, utak, vasutak, hajóforgalom híján börtönné.
Azokból a kérésekből, hogy tanúsítson önmérsékletet, Izrael annyit fogadott meg, hogy egyelőre nem indított szárazföldi inváziót. Más szóval: nem indította be ugyanazt a gépezetet, amely negyedszázada Bejrútig robogott. Tetteinek morális megítélése azonban egyre rosszabb, például brit részről. Az emberi katasztrófák tömegét látva puhult fel valamennyit Amerika és Izrael álláspontja is: előbbi most már „sürgős” tűzszünetet szorgalmaz; utóbbi hajlandó nemzetközi békefenntartókat beengedni a libanoni-izraeli határra. De – és ezt szeretném hangsúlyozni – egyik engedmény sem „halasztó hatályú”, magyarán az izraeli offenzíva folytatódik. A cél változatlan: a Hezbollah kiszorítása Dél-Libanonból, támadó arzenáljának felszámolása „kemény eszközökkel”.
De hogy tűzszünet csak akkor lesz, ha a Hezbollah eldobja fegyvereit? Ez képtelenség. Ezt a szervezetet csak erőszakkal lehet leszerelni. Amire a teljesen béna libanoni hadsereg nem képes, de amihez a politikai akarat sincs meg. Libanon magyarországi nagykövete a minap a „népi ellenállás” szervezetének minősítette a Hezbollahot, s ezzel párhuzamos fegyveres szervezetként legitimálta. Ez érdekes állásfoglalás egy olyan ország kormányától, ahol egy éve népharag söpörte el az előző kormányt: Szíria bábját; ám ahol a szíriai befolyás Damaszkusz „maradék bábján”, a Hezbollahon (miniszterek, képviselők) keresztül érvényesül.
És akkor a lényeg. Szíriának se pániszlám, se pánarab alapon nincs szüksége a Hezbollahra. Csak azért, hogy általa tartsa „sakkban” Izraelt, mely nem hajlandó „méltányosnak” mondott feltételek mellett békét kötni vele. Izrael tehát csak akkor fog és tud megszabadulni a Hezbollahtól, ha békét köt Szíriával, ami persze igen komoly területi engedményekkel járhat. Ha ez megtörténik, akkor a Hezbollahnak nem jut se pénz, se posztó. Ugyanúgy vegetálhat, miképpen a Hamasz Gázában. Ismerjük az önzés dimenzióját az arab szolidaritásban.
