Forrás: ÉS

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND

A haza szeretete

Tárcatár

Korolyán József még aznap, hogy az állampolgársági esküt letette, s erről az akkurátusan kiállított bizonylatot is megkapta, lefejelte szomszédját, Shaár Pétert. Nem is azért, mert Shaár évek óta nyugodt következetességgel büdösoláhozta őt, hanem mert minden alkalommal úgy tette le a biciklijét a poroló mögötti sarokba, hogy ne lehessen odaférni a pincelejáróhoz. Korolyán így csak akkor tudott lejutni a közösen használt pincerészbe, ha előbb felment a lakatkulcsért, amit Shaár nagy kegyesen kiadott neki az ablakon, s akkor még láncostól le kellett oldani az orosz lakatot a bicikli vázáról, majd utána visszaállítani mindent az eredeti helyére, gondosan, előrelátóan, mert Shaárnak nagy szava volt a házban.

Komoly ember nem jár sűrűn a pincébe, mondogatta nemegyszer Shaár. Ősszel, amikor leviszi a mályvákat és tavaszszal, amikor felhozza, meg esetleg karácsony előtt leugrik a kisbaltáért, mert meg kell faragni a fenyőt, hogy rámenjen a talpfa. Ennyi és nem több. Korolyán viszont, ez a már ide-oda rebbenő tekintetével is szánalmas, sunyi alak, aki folyton a fal mellett oson, mintha minden percben attól félne, hogy igazoltatni fogják a következő sarkon, és kiderül, nincsenek rendben a papírjai, mert hát az ilyeneknek sosincsenek rendes papírjai, szóval, ő hetente kétszer is lejárt a pincébe. Hetente kétszer kuncsorgott a lakatkulcsért, majd hallgatta végig, hogy Shaár a függöny takarásában odaszól az asszonynak, hogy hallod?, az oláh megint kajtatni fog a pincénkben, majd mosolyogva kiadta mégis, amit a maga részéről Korolyán minden egyes alkalommal tisztességgel megköszönt. Amúgy nem volt vele különösebb baj. Nyolc éve már, hogy ideköltözött a havasokból, ahogy ő mondta, de ezen itt mindenki röhögött, mert havasok csak képeslapon vannak, vagy talán Svájcban. Magának való, szótlan embernek ismerték. Keveset evett, s inkább azt, amit a közeli boltokban kapni lehetett, konzervet vagy sült kolbászt, mikor mire szottyant kedve, mert főzni nem főzött magára. Mondjuk, meg is lehetett érteni. Nem volt kinek, nem volt minek. Nők közelében rendszerint még bátortalanabb lett, bár arra is akadt példa, hogy ez a tétovaság néhányukat igencsak felbátorította, s akkor édes szuszogásokkal, panaszos hörrenésekkel telt meg a garzon, mintha valaki folyton a párnájába köhögött volna, hogy ne ébressze fel az érzékeny fülű szomszédokat.

Korolyán egyedül élt abban a semmi garzonban, ami valamikor még a házmester szolgálati odúja volt. A tanács annak idején kiveretett ott egy falat, hogy elférjen a véce meg a zuhanyrózsa, a komfort, de abban a fürdőszobában vagy miben, két rendes lépést nem lehet tenni. Szarik az ember, s már jön is kifelé. Ha ivott, akkor sem balhézott soha, nem ordibálta szét az NB I. friss eredményeit jól megnyomva bennük az Újpestet, mint Platter Tibi a másodikról, hanem csak állt ártatlanul, kissé puffadt képpel, mintha tele lenne a szája hányadékkal, s azt sem kiöklendezni, sem lenyelni nem merné a többiek előtt. Zsidózni is csak bátorításra zsidózott. Ha Platter Tibi és a mázsás barátja, Korhán Elemér elkapta a kapualjban, és mondjadmá, mondjadmá, felszólítással bökdösni nem kezdték az oldalát, de olyan is volt, hogy a mázsás Korhán sarokkal ráállt a lábujjaira, na, akkor végre dúdolni kezdett azzal a hallhatóan képzett, basszus hangján, hogy megy a vonat, megy a vonat Auschwitzba.

Azon sokáig el lehetne vitatkozni, hogy mi volt előbb: Korolyán beteges vonzódása a pincéhez, vagy Shaár mániája, hogy annál biztonságosabb helyen már nem is tarthatná a fiától kapott, többváltós biciklit. Mondjuk, az igaz, hogy a poroló mögött volt egyedül rács az udvaron, ahová nyugodt szívvel feltekerhette a láncot, miután az első kereket és a vázat is befűzte, s akkor már csak hidegvágóval lehetett volna elvinni, vagy egy biztostűvel, mert az orosz lakathoz nem kellett túlzott szakértelem, viszont rúgásnak sosem engedtek. Ilyen volt a környék: csak azt vitték el, ami szimpla ütéssel vagy rúgással megadta magát, ennél több energiát nem fektettek semmibe, s főleg nem bíbelődtek tűvel vagy álkulccsal, nem buzi az ember, még ha lopni sűrűn is szokott, védték csillogó szemmel a férjüket az asszonyok a kapitányság folyosóin.

Csak szeretni lehetett Korolyánt. Ő kérés nélkül is elvette a nyugdíjasoktól a cekkert, és magától seperte az udvar ráeső részét, télen pedig kopott svájcisapkájában törte a jeget, amíg hólyagos nem lett a tenyere. Meg akar felelni, mondták többen is, s ezt csak helyeselni lehetett, mert ha már idetolta a képét, akkor az a minimum, hogy tanuljon rendet.

Volt, aki azt mondta, sampiont termeszt a pincében, mások szerint a szemetét tartja lent, veszélyes hulladékot, de a legtöbben arra tippeltek, hogy azon a száraz helyen tárolja a Romániából csempészett pálinkát, a cujkát, ahogy ő mondta, s abból él, hogy literenként helyezi ki az árut a Moszkva téri lebujokba. Biztosat nem tudott senki, pedig Shaár egy időben még ki is állt a gangra, úgy várta meg, amíg a másik gondosan leveszi a láncot, s arrébb nem tolja a bringát, de sosem hozott fel magával semmit, se gombát, se üveget, nem zörgött zacskóval, s még csak részegebbnek sem tűnt. Az óvatosság mindazonáltal mégsem volt hiábavaló. Így sikerült lefülelni Korolyánt, amikor egy alkalommal ki akart slisszolni a kulcsmásolóhoz, ki akart bújni a rendszer alól, ahogy Shaár fogalmazott, hogy aztán nyakló nélkül járhasson le a pincébe. A felzúdulás akkor odáig fajult, hogy néhányan kidagadt erekkel követelték, hogy azonnal nyissa ki Korolyán a pincerészét, hogy egyszer s mindenkorra fény derüljön az üzelmekre, hogy lássák kit, mit bújtat ott, hiszen ez már nemcsak a Virág utca 45. elemi érdeke, hanem talán az egész országé, de a mázsás Korhán idejében leállított mindenkit. Aki lemegyen oda, mondta öblös, tért ölelő hangján, az az én karjaimba gyün vissza.

Az ütés pontos volt, akár tanítani is lehetett volna. Shaár orrnyerge panaszosan reccsent egyet, majd előbb tétován, végül virgonc patakokban ömleni kezdett belőle a vér. Az óbégatást Korolyán már nem várta meg, csöndben behúzta maga után az ajót, majd nekivágott az utcáknak. Előbb csak téblábolt, ide-oda szédült az izzadságtól nedves tereken, majd felszállt a metróra, és a Kossuth térig vitette magát. Akkor már olyan volt, akár egy turista: körbejárta az Országházat, átsétált a Lánchídon, tátott szájjal bámulta az alagútat, és szinte kettesével vette a lépcsőket Sándor-palotáig. Nézte a lassú, homályos fényekbe burkolózó várost, s valami olyasmi érzés keringett benne, hogy igen, megérkezett. Nem is nagyon lehet firtatni az ilyesmit. Az ember vagy beletörődik, vagy lázadni kezd, nem mintha bármelyikkel is menne valamire. Korolyán nem lázadt. Elfogadta új hazáját. Úgy érezte magát, mintha egy szőke nő dörgölné hozzá a fitos orrát, mintha ő vetkezne ráérősen a sarokban.

Honfitársaként üdvözölte az őt váró rendőröket. Szép szál legények, mormolta maga elé, s ha hagyják, talán az izmot is kitapogatja a zubbony alatt. De nem hagyták. Egész küldöttség vonult le vele a bizonyítékul szolgáló pincébe. Akik vele voltak, mindmáig hallgatnak az ügyről. Annyit tudni, hogy az eljáró rendőrök végül megilletődött arccal bökdösték el az autóig Korolyánt, hogy szirénázva, mintha híres embert kísérnének, vigyék be a kapitányságra. Korolyánt azóta se látták. Mondják, hogy olyasféle képeslapon élhet, amiről mindig is beszélt.

Az már csak a jegyzőkönyvekből derül ki, ha kiderül egyáltalán, hogy milyen is volt az a pince. Csak néhány tárgy: egy ütött-kopott fotel, a föléje csíptetett tenyérnyi olvasólámpa, egy ki tudja, mikor odavitt lámpás tévé. És az a puha, mézsűrű csönd, amit csak szívna, szívna magába az ember, amíg a tüdeje engedi. A kézhezálló nyugalom, jellemezte az egyik szomszéd tétován, mint aki maga sem hisz a létezésében. Majd úgy nézett a kérdezőre, mint akit súlyos titok terhe nyom, amelyet sem kimondani, sem megfejteni nem képes. Nem is lehet. Talán csak a konok hallgatás visz közelebb hozzá.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 29. szám

Comments are closed.