Forrás: ÉS

MAJTÉNYI BALÁZS-PAP ANDRÁS LÁSZLÓ

Sokasodó kisebbségek?

A zsidóság kisebbségként történő elismeréséről (többek között az ÉS hasábjain) zajló élénk vita korántsem csupán értelmiségi rétegműsorokban és közéleti sajtótermékek hasábjain folyik. A faji, etnikai, nemzetiségi kategóriák meghatározásának kérdése számos tudományág képviselői számára jelent fejtörést. Jogászok, szociológusok,1 statisztikusok, de egyéb diszciplínák képviselői is szembesülnek a fogalom-meghatározás okozta nehézségekkel. Bár számos, a jogban használt jogon túlmutató fogalmat (pl. környezet, élet, család stb.) jellemez eredendő bizonytalanság, mégis, amennyiben a jogalkotói avagy jogalkalmazói érdek úgy kívánta, sikerült találni a jog szempontjából kielégítő fogalmi meghatározást. (Lásd például az élet kezdetét öröklésjogi szempontból, vagy a magyar polgári törvénykönyv a közeli hozzátartozó fogalmával azonosítható család-meghatározását vagy a környezet fogalmának meghatározását a környezetvédelmi törvényben.)

Ez az írás kizárólag a hatályos szabályozás alapján a nemzeti vagy etnikai kisebbségként történő elismerés kapcsán felmerülő elvi és gyakorlati kérdéseket vizsgálja. Már csak azért is, mert az elmúlt esztendő számos csemegét tartogatott a kisebbségi jogok iránt érdeklődők számára. Nagyjából egy éve, tavaly nyáron fogadta el a parlament kisebbségi törvény átfogó módosítását, amellyel szemben Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök rögvest előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól. Néhány hónappal az elnöki kérelem tárgyában hozott szeptemberi alkotmánybírósági határozat,2 és az erre tekintettel elfogadott törvénymódosítás elfogadását3 követően 2005. december 13-án az Alkotmánybíróság terjedelmes, két párhuzamos indokolást is tartalmazó határozatot hozott a nemzeti-etnikai kisebbségi hovatartozás alkotmányos meghatározhatóságának kérdésében,4 majd újabb hat héttel később, és mindössze négy nappal azután, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy olyan ajánlást, amely hosszasan fejtegeti a „nemzet” meghatározásával járó nehézségeket,5 az Ab a zsidóság nemzeti kisebbségként történő elismerésének tárgyában benyújtott népi kezdeményezéssel kapcsolatban hozott döntést6 – hogy aztán 2006 júniusában7 ismét visszatérjen a kérdéshez.

A hatályos szabályozás alapján a magyarországi zsidóság (és mint majd látjuk, a többi népcsoport) nemzeti vagy etnikai kisebbségként történő elismerése kapcsán a jogi helyzet a következő: ahhoz, hogy valaki a kisebbségi törvény értelmében ezer aláírás összegyűjtésével azt kérje az Országgyűléstől, hogy bővítse a jogszabály által nevesített tizenhárom kisebbség listáját, tulajdonképpen arra van szükség, hogy a kisebbség az elismeréskor a törvény értelmében már létező legyen.

A kisebbségi törvény 1. §-a szerint „(1) E törvény hatálya kiterjed mindazon, a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárokra, akik magukat valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozónak tekintik, valamint e személyek közösségeire. (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban: kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.” A jogszabály 61. §-a szerint „(1) E törvény értelmében Magyarországon honos népcsoportnak minősülnek: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. (2) Ha az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül további kisebbség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább ezer, magát e kisebbséghez tartozó választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezésre vonatkozó aláírásgyűjtő íveket az Országos Választási Bizottság elnökének nyújtja be. Az eljárás során az országos népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó törvény rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy az Országos Választási Bizottság az eljárása során köteles kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról.”

Kissé tautologikus a helyzet: az Országgyűlés ellenőrzi a törvényi feltételek meglétét (azaz a kisebbség valós létét) és meggyőződvén azok kielégítő voltáról, kisebbségként elismeri az újabb népcsoportot. Ennek némileg ellentmond, hogy a parlament (és a képviselői mandátum) szabadsága értelmében ugyanakkor még a jogszabályi feltételek teljesítése esetén sem garantálja semmi a fenti törvénymódosítás (kétharmados) plenáris támogatását, így reális veszély a kisebbségek számának befagyasztása, adott esetben diszkriminatív szelekciójuk. (Mellesleg a jogszabály által elismert kisebbségektől nem követelték meg a törvényi meghatározásnak való megfelelést.)

Mindenesetre ahhoz, hogy ne minden társadalmi csoport kérhesse nemzeti és etnikai kisebbségként történő elismerését, a jogalkotónak a kisebbségfogalom helyett talán inkább az elismerés feltételeit kellett volna meghatároznia. Igaz, a gyakorlatban a magyar törvény kisebbség-meghatározása is ekképpen funkcionál, bár mint említettük, sajátos módon a meghatározásba foglalt kritériumoknak való megfelelést a jogalkotó a törvényben felsorolt kisebbségektől nem követelte meg. Az elismerés kritériumainak nézetünk szerint a következők együttesének kell lenniük: a névadó kulturális nemzetétől eltérő (még élő) nyelvük, kultúrájuk, történelmi hagyományaik, esetleg vallásuk. A nyelvi kritérium szükségességét azzal lehet alátámasztani, hogy ennek révén lehet a nemzetet meghatározó identitáselemeket kevéssé magukon hordozó társadalmi csoportokat a legkönnyebben kizárni. Ahol nincs saját nyelv, ott nem biztos, hogy szükség van a kisebbségi önkormányzat által kínált kulturális autonómiára, ott elegendők lehetnek a civil szféra nyújtotta keretek, például egy hagyományőrző kör. Amúgy kétséges, hogy a növekvő migrációs folyamatok hatása miatt egyáltalán fenntartható lesz-e az őshonos és a bevándorló kisebbségek közötti különbségtétel. A magyarországi kisebbségi politika jelenleg gyakran az egészen kis létszámú közösségekkel is foglalkozik, a jóval nagyobb létszámú bevándorló közösségek problémáival egyáltalán nem törődik.

A kisebbség elismerésre irányuló törekvések feltehetően nem teljesen függetlenek az etnobiznisz néven emlegetett jelenségtől, vagy egyszerűen attól a ténytől, hogy a kisebbségi szabályozás által teremtett keretek jó néhány, többé-kevésbé asszimilálódott, csekély lélekszámú kisebbség számára jelentik a boldogulás útját. Még az is kérdéses, hogy egyáltalán valóban beszélhetünk-e kisebbségi önkormányzatról egy olyan helyzetben, amikor nem a kisebbséghez tartozók befolyásolják döntően a kisebbségi választások alakulását. Hiszen Magyarországon kisebbségi önkormányzatok alakulhattak akkor, ha egy nemzetiség kisebbségben avagy többségben él egy településen, sőt abban a különös esetben is, amikor kisebbséghez tartozók egyáltalán nem élnek a településen.

Az okok, melyek ehhez a visszás helyzethez vezettek, sokrétűek. Ez a magyar választási rendszer sajátosságaiból adódott, aki ugyanis amellett döntött, hogy az önkormányzati választásokon elmegy szavazni, az – a regisztráció hiányában – voksával a körzetében induló kisebbségi jelölteket is támogathatta. Bár a hazai kisebbségekről nem rendelkezünk pontos adatokkal, mégis a választásokon beérkező szavazatok száma alapján bizton állítható, hogy a választásokon a kisebbségekre jelentős számú, nem a kisebbséghez tartozó állampolgár szavazott. (Az első választáson 1774299, a másodikon pedig már 2657722 személy adta voksát valamely kisebbség jelöltjére is.)8 Mindezt érdemes összevetni a következő adatokkal: a 2001-es népszámláláskor valamely kisebbség nyelvét 139763 személy, vagyis a lakosság 1,37 százaléka vallotta anyanyelvének, a népszámlálás személyenként három anyanyelv megjelölését is lehetővé tette. A nemzetiségi kötődésre szintén három választ is lehetett adni: nemzetiségi kötődésűnek 318 391 személy vallotta magát, ami a lakosság 3,12 százalékát jelenti.9

Bár minden bizonnyal csökken majd a leadott szavazatok száma, a létező kisebbségi önkormányzatok a módosítást és a kisebbségi választói névjegyzékek létrehozását követően is további lehetőséget kapnak arra, hogy fennmaradjanak valamennyi, az etnobiznisz gyanújával érintett helységben, még akkor is, ha a statisztikai adatok továbbra sem utalnak ezeken a településeken kisebbségi közösség jelenlétére.10 Emellett természetesen újak is létrejöhetnek, akár kisebbségi lakosság hiányában is. Helyi szinten ugyanis például egy szavazattal is kisebbségi képviselővé lehet valakit választani: és ez az egy akár lehet a jelölt saját szavazata is.11

A zsidó kisebbség elismerésére irányuló kezdeményezés tárgyalása előtt hasznos megvizsgálni néhány korábban és egy később született, e tárgykörben benyújtott népi kezdeményezést, melyek tankönyvi példái is lehetnének a szabályozás ellentmondásosságának. Az első egy (híresztelések szerint korábban a görög kisebbséghez tartozó személyek által alapított) civil szervezet kezdeményezése volt. Az Országos Választási Bizottság 2001 májusában12 hagyta jóvá az Égei Makedónok Magyarországi Szövetsége által benyújtott országos népi kezdeményezési kérelmet és az aláírásgyűjtő ívet, miután megállapította, hogy a népi kezdeményezés tárgya az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, továbbá hogy az aláírásgyűjtő ív megfelel a választási eljárásról szóló törvény, illetve az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló törvény által támasztott követelményeknek. (A szakértők a görög kisebbség vonatkozásában a kisebbségi törvényben foglalt kívánalmak meglétével kapcsolatosan – így például a százéves honosság kérdésében – eleve bizonyos fenntartásokat fogalmaznak meg.) Sokak szerint várható volt, hogy a szükséges számú aláírás megszerzése sikertelen lesz – és úgy tartották, hogy az „égei makedón” kisebbség bejegyzési kérelme felveti a kisebbségi jogok gyakorlásával „etnobiznisz”-ként emlegetett visszaélések gyanúját. Noha az OVB jóváhagyta a kezdeményezést, a kétségek beigazolódtak, s a szükséges ezer aláírást nem sikerült megszerezni.

Bornírtságában még tanulságosabb az ügyes vagyoni előnyszerzés kísértése mellett a hagyományápolás kissé félresiklott fanatizmusának gyanúját is felvető hun kisebbség esete.13 A szervező, Novák Imre Josua választópolgár 2381 hiteles aláírást összegyűjtve egészen az országgyűlési vitáig eljutott kérvényével.14 Az OVB 2005. február 14-én az aláírásgyűjtés hitelességének bejelentése után, továbbította15 az ügyet a házelnöknek, aki megküldte a Parlament Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának. A bizottság 2005. április 12-i ülésén, miután a meghallgatta a hunok öttagú küldöttségét, felszólalt a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke, aki kifejtette, hogy a kormány az álláspontját a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és Nyelvtudományi Intézete véleménye alapján alakította ki. A bizottsági ajánlás szerint16 „Az MTA szakértői vélemények egybehangzóan állítják, hogy a magukat magyarországi hunoknak nevező csoport tagjai nem tekinthetőek nemzeti vagy etnikai kisebbségnek, az erre irányuló bejegyzési törekvésük megalapozatlan és ellentétes a kisebbségi törvény betűjével és szellemével. […] A Nyelvtudományi Intézet véleménye szerint a források a Kárpát-medencében 453 után nem szólnak a hunokról, régészeti, nyelvészeti nyomuk nincsen, etnikailag pedig kimutathatatlanok. A hunok továbbélése igazolhatatlan, az 500-1000 évvel későbbi források „hun” adatai alaptalanok, „tudóskodó kitalálás termékei”.” A nemzeti és etnikai kisebbségekért felelős minisztérium (sic!)17 állásfoglalása szerint a kezdeményezés veszélyezteti mindazt, amit hazánk a kisebbségpolitika terén eddig elért. (A közlemény feltehetőleg nem ok nélkül nem tér ki az eddig felmutatott eredményekre.) A kisebbségi biztos véleményét az OBH munkatársa tolmácsolta, elhangzott, hogy az országgyűlési biztos nem tud állást foglalni abban a kérdésben, hogy a történettudomány, a nyelvészet, kulturális antropológia jelenlegi ismeretei szerint a kérelmezők által előterjesztett bizonyítékok tényszerűek és hitelesek-e. Államtudományi szempontból azonban az volt a véleménye, hogy nemzeti és etnikai kisebbségekről csak a modern nemzettudat kialakulását, a nemzet fogalmának megjelenését követően beszélhetünk, és a kisebbségi törvény definíciójában szereplő összetartozás-tudat lényegében a nemzettudat kategóriával rokonítható. A kisebbségi biztos megítélése szerint, még ha feltételezzük is, hogy a hunok az ókort követően fennmaradtak és mindmáig nem olvadtak be a magyarságba, akkor is kérdéses, hogy megtörténhetett-e egyáltalán a modern nemzettudat kialakulása, illetve a hun nemzet létrejötte.

Némileg meglepő módon az országos kisebbségi önkormányzatok elnökei is meghívást kaptak a bizottsági ülésre, azonban azon nem szólaltak fel. Részvételük amiatt különös, mivel itt nyilvánvalóan nem egy köztestületi tagságról van szó, ahol a régi tagoknak beleszólása van az új tagok beválasztására. A bizottsági vitában több oldalról is (tudományos, nyelvi, kulturális, vallási, antropológiai stb.) megvitatták a népi kezdeményezés, de leginkább a hatályos kisebbségi törvény szempontjából. A képviselők megkérdezték, hogy miért csak most, illetve miért éppen most jelentkeztek, és miért hivatkoznak Magyarország európai uniós tagságára, illetve hogy miért látnak fogódzót az EU hatályos kisebbségi joganyagában. (Hozzátesszük, e kérdéseket és a többi kisebbség reprezentánsának véleményét nehezen minősíthetjük szervesen a vita lényegéhez tartozónak.)

A bizottsági ajánlás szerint „a kezdeményező az MTA szakvéleményét nem fogadta el, szerinte az negatív és gyűlölködő, erre bizonyítékként a tárgyi dokumentumokon túl a KSH 2001. évi adataira hivatkozott, valamint családfákra (Báthoryak, Kisfaludyak stb.)”. Mindesetre a bizottság négy tartózkodással és 17 nem szavazat mellett nem javasolta a parlamentnek a kérdés részletes vitára bocsátását.

A parlament 2005. április 25-i plenáris ülésén a bizottság előadójaként kijelölt bizottság elnöke nem szólalt fel, mert nem tartózkodott az ülésteremben. Megismételve a bizottsági ülésén kifejtett álláspontját, a kormány nevében felszólalt az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium államtitkára, ő a kormány nevében azt javasolta, hogy „az Országgyűlés mondja ki: hazánkban saját nyelvvel, identitással, kultúrával, hagyományokkal és hun kisebbségi közösségi tudattal rendelkező népcsoport, nemzeti vagy etnikai kisebbség nem létezik.”18 Egyéb hozzászóló hiányában az elnök szavazásra bocsátotta a kérdést, és megállapította, hogy az Országgyűlés 14 igen szavazattal, 178 nem ellenében, 92 tartózkodás mellett a népi kezdeményezésben foglaltakkal nem ért egyet.19 Az akkor még elfogadás előtt álló 2005-ös módosítás – feltehetően a Magyar Tudományos Akadémiától e konkrét ügyben kapott segítségen felbuzdulva – a kisebbségi törvénynek az új kisebbségek elismerésével foglalkozó 61 § (2) bekezdéséhez hozzáfűzi a következőt: „Az eljárás során az országos népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó törvény rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy az Országos Választási Bizottság az eljárás során köteles kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról.”20

Már a magyarországi zsidóság elismerésére irányuló kezdeményezést követőn született a 334/H/2006 Ab-határozat. Ennek előzménye az volt, hogy az OVB hitelesítette a magyarországi oroszok elismerésére irányuló aláírásgyűjtő ív mintapéldányát. Az OVB határozat ellen benyújtott kifogás szerint ez törvénysértő volt, mivel a kisebbségi törvény módosítása értelmében az OVB-nek az aláírásgyűjtő ívek hitelesítése során ki kell kérnie az MTA elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról és ez ebben az esetben nem történt meg. A jogszabály szerint az OVB köteles beszerezni az Akadémia elnökének véleményét, de az nincs meghatározva, hogy az eljárása során pontosan mikor kell ezt megtennie. Ugyanakkor, hangzott az Ab véleménye, annak megállapítása, hogy az adott kisebbség megfelel-e törvényi feltételeknek, az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Így az OVB kötelezettsége pusztán annyi, hogy a kezdeményezést az MTA elnökének állásfoglalásával együtt kell az OGY elé terjesztenie.

Ez tehát a jogi környezete annak a sokat vitatott eseménynek, hogy 2005 őszén négy magánszemély (akik más fórumokon Társaság a Magyarországi Zsidó Nemzeti Kisebbségért néven is szerepeltek) népi kezdeményezéssel élt annak érdekében, hogy az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényben szereplő tizenhárom másik mellett ismerje el a magyarországi zsidóságot is nemzeti kisebbségként. Az Országos Választási Bizottság (OVB) októberben hitelesítette az aláírásgyűjtő ívet,21 amit négy kifogás nyomán ezután az Alkotmánybíróság is megvizsgált.22 Az alkotmánybírósági indítványt benyújtók szerint az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdés hitelesítése törvénysértő, mivel a zsidóság nemzetiséggé nyilvánításának nincsenek meg a törvényi feltételei; a kérdés ellentétes a kisebbségi törvény nemzeti kisebbség-meghatározásával. A kifogás jogorvoslati jellegét figyelembe véve az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy az OVB határozata megfelelt-e a határozat meghozatalakor hatályos törvényi rendelkezéseknek. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kisebbség törvény 61. § (2) bekezdésében szabályozott népi kezdeményezés a népi kezdeményezésnek egy sajátos esete, amelynek anyagi jogi feltételei eltérnek az országos népi kezdeményezés általános szabályaitól. Ebben az esetben a népi kezdeményezés meghatározott célra, a kisebbségi törvény 61. § (1) bekezdésének módosítására, valamely népcsoport kisebbségként való elismerésére irányul. Annyiban is speciális, hogy az általános népi kezdeményezéshez szükséges 50 ezer választópolgár aláírása helyett a benyújtásra magát e kisebbséghez tartozónak valló 1000 választópolgár jogosult. Mindazonáltal az eljárásra az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III. törvény előírásai lesznek irányadóak, azaz az aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítése során az OVB azt és csak azt vizsgálja, hogy kérdés eldöntése az Országgyűlés hatáskörébe tartozik-e, az aláírásgyűjtő ív pontosan és egyértelműen tartalmazza-e a megtárgyalásra javasolt kérdést, a kérdés megfogalmazása megfelel-e a törvényben foglalt követelményeknek, valamint hogy maga az aláírásgyűjtő ív – formailag és tartalmilag – megfelel-e a választási eljárási törvényben előírt követelményeknek. Az OVB határozata ellen kifogást emelők azonban nem is ezen törvényi előírások megsértésére, hanem arra alapították jogorvoslati kérelmüket, hogy a zsidóság kisebbséggé nyilvánításának nincsenek meg a kisebbségi törvényben foglalt feltételei, így az Alkotmánybíróságnak abban is döntenie kellett, hogy egyáltalán lehet-e törvénysértő-e az OVB határozata amiatt, mert nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy fennállnak-e a kisebbséggé nyilvánítás törvényi feltételei. Az Ab több határozatban23 is megfogalmazott álláspontja szerint a népi kezdeményezésből csupán törvényhozási kérdésben való vita és döntés következik, így az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdéssel szemben is mindössze annyi az elvárás, hogy törvényhozási tárgykörre vonatkozzon. Ezért úgy döntött, hogy az OVB-nek az aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítése során nem feladata annak vizsgálata, hogy a népi kezdeményezés teljesíthetőségének törvényi feltételei fennállnak-e. Annak megítélése, hogy az aláírásgyűjtő ív aláírói által tett „bizonyság” megfelel-e a törvényben foglalt feltételeknek, az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Mi több, álláspontja szerint az ügyben jogorvoslati fórumként eljáró Alkotmánybíróság is túllépte volna a hatáskörét, ha a kisebbséggé nyilváníthatóság kérdésében érdemben vizsgálódott volna – így az OVB döntését helybenhagyta.

A kezdeményezés természetesen amiatt is érdekes, mert a zsidóság esetében jogászok, szociológusok, történészek körében, és magán a közösségen belül is élénken vitatott kérdés a csoport besorolása: vallási, nemzeti (nemzetiségi), netán etnikai csoportról van-e szó. A nemzetközi szabályozási példák persze sokfélék, bár ezek egyike sem alkalmazható mechanikusan, hiszen egy kisebbség különböző országokban élő csoportjai eltérő megoldási módokat igényelhetnek. Svédországban például a roma, a lapp (számi), a tornedáli és a finn mellett a zsidó alkotja az öt nemzeti kisebbséget.24 Amerikában pedig több esetben felmerült a zsidóság mint etnikum antidiszkriminációs jog- és perképessége. Igaz, ez utóbbinál egy antidiszkriminációs jogalkotásról van szó, nem kisebbségi különjogok megadásáról. Egy 1982-es, zsinagóga elleni támadás (rongálás és antiszemita jelszavak felfestése)25 ügyében még a szövetségi feljebbviteli bíróság álláspontja is az volt, hogy mivel a zsidóság nem faji-etnikai csoport, a fokozott védelemhez szükséges faji indíttatás hiányzik. Végül 1987-ben a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta az alsóbíróságok ítéleteit, és kimondta, hogy az arabhoz hasonlóan a zsidóság is jogosult az etnikai-faji alapú hátrányos megkülönböztetés elleni védelemre. Hasonlóképpen, egy választókörzet-manipuláció kapcsán a United Jewish Organizations v. Carey26-ügyben is sok fejtörést okozott a zsidóság alkotmányos értelmezése. A jogvita tárgya egy kompakt haszid zsidó közösség két szenátusi választókörzetbe tagolása volt. A bíróságok álláspontja szerint a zsidóság választójogi szempontból nem kiemelt alkotmányos védelemre jogosult „faj” – egyébként is, ha valami, akkor többségi fehér, így semmiképpen nem megalapozott a közösség egy választókörzetben tartása.

A kérdéshez az is hozzátartozik, hogy Magyarországon még a kisebbségi törvény megfogalmazásakor felmerült az a javaslat, hogy az etnikai és nemzeti kisebbségek között szerepeltessék a zsidó kisebbséget. A magyarországi zsidóság többsége akkor ezt elutasította, így ők nem kerültek a törvény hatálya alá.

A kisebbségi önkormányzati rendszer jelenleg több, a jogalkotó által elismert, de a törvényi definíciónak (például a saját nyelv kritériuma) nem megfelelő kisebbség számára teremt egzisztenciális hátteret. (A magyarországi zsidóságnak – a jogszabály által nevesített cigány kisebbséghez hasonlóan – nincs a magyartól eltérő egységes anyanyelve, bár esetleg szóba jöhetne az ótestamentumi héber, arameus vagy a jiddis).27

El kell mondani, hogy a kezdeményezést a magyarországi értelmiségi körökben nem egyszer leplezetlen ellenszenv fogadta. A fenntartások talán a következőkben gyökerezhetnek: a zsidóság nemzeti és etnikai kisebbségként történő elismerését úgy értékelték, hogy a mai – súlyos belső ellentmondásokkal terhelt – magyarországi kisebbségpolitika afelé halad, hogy mesterségesen visszafordítva egy (igaz, eredetileg sem teljesen önkéntes) asszimilációs folyamatot, maga alá temesse a XIX. századi magyar liberalizmus egyik utolsó, velünk élő eredményét: a magyarországi zsidóság emancipációját. Igaz, elvileg a zsidóság nemzeti és etnikai kisebbségként történő elismerése sem kérdőjelezné meg az asszimilációt választók törekvéseit, illetőleg azt, hogy mások zsidóságukat kizárólag vallási identitásként éljék meg.

Mindesetre, tekintettel az etnobiznisz virágzó gyakorlatára, talán azon lenne érdemes csodálkozni, hogy napjainkig nem született több, az említettekhez hasonló népi kezdeményezés.

(A szerzők a témát vizsgáló, részletesebb írása a Fundamentum 2006/2. számában olvasható.)

1 A 2001-es magyarországi népszámlálás során például mintegy 190 ezren vallották cigánynak magukat, de egy Kemény István által vezetett felmérés, amely a külvilág által cigánynak tekintett népességet vizsgálta, már egy 600 ezres létszámot állapított meg. (Ld. pl. Több roma, változatlan szegénység, Népszabadság 2003. nov. 12.) Hasonlóképpen, az Egyesült Államokban két, a zsidó lakosságra vonatkozó, némileg eltérő meghatározást alkalmazó felmérés 2000-ben 5,2, illetve 6,7 milliós eredmény hozott ki. (Ld. pl. J. J. Goldberg: A Jewish Recount, The New York Times, 2003. szept. 17.) Fontos megemlíteni, hogy az alkotmányjog mellett a csoportképzés problematikája a kisebbségszociológiában, illetve antropológiában is megjelenik. Frederic Barth szerint például az etnicitás nem statikus fogalom, hanem csoportközi diskurzusban létrejövő, térben és időben is folyamatosan változó konstruktum. (ld. pl. Frederic Barth (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Culture and Differences, London, 1969, Alan and Unwin, 1969) Hazai kontextusban kiemelést érdemel például a Kertesi Gábor-Havas Gábor-Kemény István és Ladányi János-Szelényi Iván között zajló „Ki a cigány” szociológusvita. (Ld. Ladányi János-Szelényi Iván: Ki a cigány, Kritika, 1997 december; Havas Gábor-Kemény István-Kertesi Gábor: A relatív cigány a klaszszifikációs küzdőtéren, Kritika, 1998 március; Ladányi János-Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról, Kritika, 1998 március; Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről, Replika 29 (1998 március) 201-222;) A vitában, támadva a Szociológiai Intézet 1993-as cigányfelvételének azon metodikáját, ahol a külső környezet minősítése alapján határozták meg a vizsgálat alapjául szolgáló csoportot, Ladányi János és Szelényi Iván azon véleményüknek adtak kifejezést, miszerint a cigány etnikum megragadására rendelkezésre álló definíciók nagy száma miatt tulajdonképpen lehetetlen a cigány népesség lélekszámát megbízható formában megmérni. Álláspontjuk szerint etnikai csoportok (ön)definíciójának mentális térképei közötti választás minden esetben politikai és ideológiai ítéletetek alapján történik. A klasszifikációk pedig ez esetben objektív, empirikus társadalomtudományos tényfeltárás helyett a klasszifikáltak helyett inkább klasszifikátorokról mesélnek.

2 34/2005. (IX. 29.) Ab-határozat

3 Az Országgyűlés 2005. június 13-i ülésnapján elfogadta a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló törvényt. Mádl Ferenc köztársasági elnök azonban nem írta alá, hanem alkotmányossági aggályainak közlésével az Alkotmánybíróságnak küldte meg véleményezésre. Indítványa alapján az Alkotmánybíróság 34/2005. (IX. 29.) Ab-határozatában megállapította, hogy a törvény a köztársasági elnök által aggályosnak tartott a preferenciális mandátumszerzéssel foglalkozó rendelkezései alkotmányellenesek. Ezt követően 2005. október 17-én az Országgyűlés elfogadta a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2005. évi CXIV. törvényt.

4 45/2005. Ab-határozat. Közzétéve a Magyar Közlöny 2005. évi 160. számában. AB közlöny: XIV. évf. 12. szám.

5 Recommendation 1735 (2006), 26 January, 2006

6 977/H/2005 Ab-határozat

7 334/H/2006 Ab-határozat

8 Kisebbségek Magyarországon 1999. (Budapest, 1999.) 42.

9 Az OVB még nem végleges közlése

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 29. szám