Forrás: ÉS

Ambrus Judit

Beney Zsuzsa

(1930. április 21. – 2006. július 12.)

Orvos vagy és költő, tüdőgyógyász és József Attila-kutató, tanár és anonim segítő.

Egyszerre kívánod és taszítod el magadtól a szeretetet. Indokolatlanul sértő vagy egyik nap, és őrülten nagyvonalúan segítesz a másikon. Sose lehet tudni, melyik Zs-hoz csönget be az ember, ahhoz, aki öt perc múlva már a fenébe kívánja, vagy ahhoz, aki széles örömmel veszi a látogatást. Ahhoz, aki szívesen mesél, vagy aki megszállottan hallgat. Nem állíthatom, hogy könnyű Veled.

Azt sem állítom, hogy az évek ringatják a gyerekkorodat, a háborút még valahogy átvészelitek, de nagyon is az életedre jellemzően, épp amikor visszakaphatnád a családodat, veszted végleg el. 1945-ben hal meg a papád szívrohamban. Ezt az emléket kék üvegben őrzöd.

Aztán orvos leszel, megházasodsz, gyereked lesz. A szülés mintha szétvetné a tested, annyira nehezen tudod útjára bocsátani azt a másik, belőled fakadó lényt. Nem mehetsz vissza a gyerek-tüdőosztályra, a tested még nem bírná. Aztán ez a kisfiú, a fiad, alig másfél évesen, két nap alatt rohan végleg innen el, át a Holdsarlóra?, nem tudom. Kis idő után a férjed is követi.

Mondjuk ennyit raknak bele a fiatalkori tragédiáidnak holtaranyra festett dióhéjába, aztán helyes kis vitorlát applikálnak rá, s útjára bocsátják. Kezdj vele, amit akarsz.

Engedelmeskedsz, próbálod megírni. Megpróbálod megírni a halált. Kezdetben nem megy nagyon könnyen, aztán egyre többet tudsz meg róla. Nézegeted, ízlelgeted, a kezedbe veszed, gurigatod, vizsgálgatod, hogyan esik rá a fény. Sőt, olykor gyönyörködsz benne, néha az az ember érzése, mintha túlságosan is tetszene neked, mintha ez a tetszés már nem evilági lenne, újra azt kell mondanom, nem könnyű Veled, olvasni sem könnyű Téged, Zs.

Mintha mindig a Túlparton járnál. Mintha mindig arra készülnél, hogy egyszer majd úgy olvasnak, mint aki Ott jár. Ez túl nagy súly, Zs., ezt nem egykönnyen veszi a hátára az ember.

„A kislány, aki kenyérre lépett” – fontos mese, sokat emlegetjük, Te is. Gőgjében rálépett, mert nem akarta kikerülni?, mert azt gondolta, neki még a kenyérre is szabad?, mert azt hitte, őt már annyi minden érte, hogy ráléphet?, nem emlékszem.

Egyébként a kislány a mese közepén elsüllyedt. E miatt a kenyér-dolog miatt. Vagy az is lehet, hogy másért. Tán mert nem volt könnyű. Vagy teljesen függetlenül mindentől. Csak úgy. Az Isten játékos kedvében elsüllyesztette.

De hagyjuk az elmerülő kislányt. Évtizedeket töltesz el a felnőtt-tüdőgyógyászatban, Mme Chauchat-k során látsz át. Aztán köpenyt cserélsz, leveted a fehéret, behúzod a rendelő ajtaját, s pályát cserélsz, ahogy addig minden erőddel gyógyítani próbáltál, úgy veted bele magad a tanításba, egyetemi címeket és rangokat szerzel, Pécsett, Miskolcon és a Pázmányon tanítasz, olyan szenvedéllyel készülsz az óráidra, mintha azokkal is orvosolni tudnál valamit. Életfontosságú számodra József Attila, Radnóti, Celan, Weöres, Pilinszky minden sora, de nem a sorokat akarod átadni, hanem azt, hogy mindez a hallgatóidnak is lételemük legyen. A levegőjük. Ez áramoljon a tüdejükbe. Mind a 80-100 négyzetméter tüdőfelületre. Hogy hulljon bár a sötét, ne féljenek. Hogy csakazértis élőbbek legyenek a teljes égboltnál. Ezért beszélsz nekik forgóról, kenyérről és könyvről, újságról, versről, mindegy, mikor mi nehezebb.

Szerinted nem baj, ha nehéz. Sőt. Csak az utóbbi két évben vagy hajlandó elfogadni bármit, ami könnyebb. Egy közeli barátodtól megtanulsz nevetni, örülni, ajándékoktól mosolyogni. Új elem az életedben. Megtanulod becsülni a nem súlyosat is.

De közben készülsz a szerinted legfontosabb megmérettetésre. Előadásokat akarsz tartani a holokausztról. Úgy készülsz minden órádra, mintha hétről hétre újabb és újabb (régibb és régibb) halottakat támaszthatnál fel vele. Mintha nagymamák, nagypapák, tantik és háromévesen elpusztított gyerekek támadhatnának fel ettől. S euforikus vagy a ténytől, hogy mindezt a katolikus egyetemen teheted, mintha hinnéd, hogy ettől ezentúl majd zsidók és keresztények megbékélnek, meghívják egymást, hogy együtt hallgassák hol szomorúan, hol emelkedetten a sófárok és a harangok súlyos játékait.

Mikor kedden, július 11-én találkoztunk, mutattál egy fényképet, egy férfi volt rajta, mindkét szemén gézlapocska. Elképzelésem nem volt, miért van az az izé a szemén. Rémesen jól mulattál rajta: „Nem látod, hogy halott?” Nem láttam. Egyébként még mindig nem világos az sem, mit is csináltál Te a rákövetkező napon. De ez most nem is érdekes. Lényeg, hogy a Vigília Kiadónál heteken belül megjelenik az esszéköteted. Meg hogy nehezedre esik megszerkeszteni a készülőben levő tanulmányköteted. Ezt értem. Meg hogy az összegyűjtendő verseskötetedhez még akarsz írni két verset, de most már nem baj, ha nem lesznek „olyanok”. Mert milyenek lesznek? Ez speciel nem elég világos.

Weöres Sándor mutatta be az első verseidet, bocsáss meg, de némi könnyedséget átvehetnél tőle. Némi könnyed magyarázatot szeretnék.

„Az illó tünemény / a múló lét most merül önmagába” – ezt megint nem értem. Milyen lét? Hová merül? Azt mondtad, egy ponton megmagyarázódik és értelmet nyer majd, az összegzéskor érthetővé válik minden. Bocsáss meg, de változatlanul nem értem. Nyilván rosszul összegeztem. Máshonnan vagy másképp kell néznem? Nincs, de nem is volt a neveden ékezet, de azért én szerdán visszaadom Neked a Shelley-kötetet.

Ambrus Judit

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 29. szám

Comments are closed.