Forrás: Magyar Hírlap

Van annál szebb, mint abból adni, ami nemhogy nem az enyém, de az ellenségemé?

Ha egy ország háborút indít, nem tűnik túlzott elvárásnak, hogy az ellenségét támadja meg. Ami most Libanonban történik, az ilyen értelemben úttörő kezdeményezésnek is tekinthető: az izraeli válasz ugyanis nem a valódi bűnösök ellen irányul. Mintha az izraeli kormány jó stílusérzékkel a legismertebb libanoni írótól, Khalil Gibrantól választott volna új jelmondatot: „A zavarodottság a tudás kezdete.” Nincs remekebb dolog, mint rakétákat lőni egy terrorszervezet állásaira, de egy ország infrastruktúrájának szétbombázása más kategória. Minden egyes célpont esetében katonai indokot állítanak ugyan, de valójában az egész mögött ott a logika, hogy a veszteségeik nyomán a libanoniak végre megtanulják, meg kell fékezniük a Hezbollahot. Ami hibátlan okfejtés, attól eltekintve, hogy a libanoni vezetés nem tudja megfékezni a Hezbollahot. Előbbi ugyanis gyenge, utóbbi meg erős, s bár természetesen nincs egy Hezbollah feliratú gomb, amellyel a szervezetet ki lehet kapcsolni, mégis léteznek fővárosok, amelyekből hatni tudnak rá, de ezeket nem Bejrútnak, hanem Damaszkusznak és Teheránnak hívják. Az izraeli rakétákat tehát egyenesebb volna az ottani elnöki palotákra irányítani, ha ezt mégsem tartják jó ötletnek, akkor viszont a libanoni beavatkozás nem erőfitogtatás, inkább gyávaságdemonstráció.

Sejthetjük ugyanis, hogy például az iráni vezetőket mennyire hatja meg egy Bübloszba becsapódó rakéta. Legfeljebb egy ideig akkor sem utaznak oda, ha már unják a féktelen síita szórakozóhelyeket (bajuszos férfiak dohányoznak), és inkább miniszoknyás maronita lányokat néznének. A szíriai vezetők pedig az ötvenedik megsemmisített hídnál jó pedagógusként emlékeztethetik a libanoniakat, hogy kellett nektek függetlenség. Az még hagyján, hogy a Moszad mintha nem vette volna észre, hogy a Hezbollah IKEA-tempóban szerel össze rakétaállásokat az elmúlt időben, de legalább a tévét bekapcsolhatták volna. Akkor feltűnt volna, hogy Szíria kivonult Libanonból, és láthattak volna rengeteg tüntetőt, aki ennek módfelett örül, mert legfőbb vágya, hogy szabadon és jól éljen. Már nem úgy van, mint néhány éve, amikor fölvettem Libanonban egy autóstopost, és kiderült róla, hogy szír tábornok. És itt érdemes kitérni annak indokára/ürügyére, hogy a Hezbollah az összes többi libanoni csoporttal ellentétben megtarthatta fegyvereit: a Sebaa-tanyákról van szó, amelyet állandó jelzőjével általában csak vitatott hovatartozású területként emlegetnek, mintha ez a néhány nyomorult négyzetkilométer akár Izraelé is lehetne. Pedig ez a területecske vagy a Golán-fennsíkhoz tartozik (tehát Szíria azon részéhez, amelyet Izrael megszállva tart), vagy Libanonhoz. A cédrusos forradalom előtt érthető volt Izrael ragaszkodása minden egyes ottani hamisciprushoz, hiszen akár Szíriának, akár Libanonnak adja vissza, Szíriának adja vissza. De azóta? Van annál szebb, mint abból adni, ami nemhogy nem az enyém, de az ellenségemé? Plusz Izrael ezzel szembeállítaná a Hezbollahot és Szíriát, hiszen a Hezbollah arcvesztés nélkül nem mondhat le Damaszkusz javára arról, amiért küzdött. S az sem érv, hogy terroristák szereznek vissza területet, hiszen éppen ezzel lehetne elvileg egész Dél-Libanon végre a libanoni kormányé.

Ezzel szemben mi lehet az eredménye a mostani izraeli akciónak? Jó esetben a Hezbollah meggyengül egy időre, aztán föltölti sorait és raktárait. A Hezbollahot és híveit ugyanúgy kevéssé zavarja, ha használhatatlan a bejrúti reptér, mint Iránt és Szíriát. Úgysem utaznak. A síiták a legszegényebb és legelmaradottabb libanoni csoportnak számítanak, elég ehhez megnézni a letakart nők arányát. A turistákból, a gazdasági fejlődésből eddig is ők éreztek a legkevesebbet. A saját veszteségeiket meg leírják a mártír rovatban. „Minden csapásnál újraélik a Próféta unokájának szenvedéseit” – írja a síita mártírpszichózisról Robert Fisk a libanoni polgárháborúról szóló könyvében (amelyet lapozgatva egyébként a jelen is egy óriási újrajátszásnak tűnik.) A mostani harcok és gazdasági következményeik miatt nyilván megint lesznek a keresztény és a szunnita elitből sokan, aki képzettségüket és pénzüket inkább máshol akarják kamatoztatni. Márpedig a magas síita népszaporulat mellett az elvándorlás az oka, hogy mára a keresztények kisebbségbe kerültek, s a legnagyobb vallási csoport a síitáké lett. Ez erősödhet most tovább: az eredmény egy szegény, frusztrált, munkanélküli, fanatizálható fiatalokból álló ország Izrael határán – egy kis Irán. Ha ez a cél.

Sztankóczy András

főmunkatárs

Comments are closed.