Új bemutatóhely Párizsban az afrikai, ázsiai, óceániai és amerikai civilizációknak
Népszabadság * P. Szűcs Julianna * 2006. július 22.
Állok a Szajna partján. Jobbra az Eiffel-torony, a haladásba vetett hit ércből maradandó emlékműve. Balra, a platánjuharok mögött, takarásban a belle époque, a kapitalizmus korának szép kulturális vitrinje, a Musée d”Orsay, még balabbra, de már a másik parton az europid mindenség művészeti széfje, a Louvre.
S ami hely- meg időhiány miatt kimaradt, kifolyt, kiáradt belőlük, az itt van most mögöttem, a hajdani Trocadero-negyed hűlt helyén, a Chaillot-palotákban, a Wilson sugárúton, az Alma és a Iena hidak között. A prehistorikumnak, a mozinak, a divatnak, a kelet-ázsiai budhista nagyművészetnek szentelt intézményekkel. (A lista kiteljesítése már bédekkertéma). Gyöngysor ez múzeumokból, a nagyság, az okosság, az ízlés, az illem megannyi fényes bizonyítéka.
Előttem azonban újabb vadonat gyöngy, az új évezred első méretes francia kulturális presztízsberuházása. A Musée du quai Branly, az afrikai, ázsiai, óceániai és amerikai civilizációknak szentelt bemutatóhely. Chirac elnök fogalmazásában: abból a politikai akaratból született, hogy igazságot szolgáltasson a nem európai kultúráknak, s hogy segítse az itt fölmutatott művészetet visszailleszteni a világ közös örökségébe.
A visszaillesztés nagyvonalúsága magyar költségvetéshez idomított elme számára gyakorlatilag fölfoghatatlan. Kulturáliséra-katedrálist nálunk Budapesten először és utoljára az első millennium idején emeltek, (Hősök tere a múzeumokkal), a többi rendszerféleség (a PECSA-tól a LUMU-ig, Ópusztaszertől a Terror Házáig) legföljebb ha „plébániatemplomban” gondolkodott. Francia gyakorlat szerint a normális üzemmenet megavállalkozás alá sosem adta. Ha De Gaulle-ék a Marais-negyedet, a párizsi barokk szívét merték szanálni, akkor Pompidou-éknak a gótikát a high tech-kel szembesítve a vásárcsarnok, a Les Halles környékét tetszett átrajzolni. Ha Mitterrand-ék a várost átszelő tengelyt, az Axe-ot hosszították meg az új diadalívvel, akkor a mostani elnök a Mars-mező (tehát az Eiffel) környékét volt kénytelen újra bekapcsolni a kötelező turistaútvonalba. A verseny nagy úr, s nemcsak szinkronerők, de egymást követő generációk között is folyvást zajlott-zajlik errefelé. Eredmény: az olló az ő javukra, a mi hatrányunkra jobban nyílt szét, mint Ady idejében.
De most, a Szajna partján, átlépve egy óriási, hajlított üvegfalon, végigjárva egy kerttervezett csodát (Gilles Clément műve) a maga tizennyolcezer négyzetméterével, százhetvennyolc fájával s nem tudom hány földbe szúrt foszforeszkáló tetejű üveghasábjával, elsétálva a huszonkilenc acélcölöp tartotta és lendületesen, bumerángalakban kanyarodó gigakonstrukció alatt, melynek hossza alig valamivel kisebb, mint a szomszédos Eiffel-torony fektetett állapotban, gyönyörködve a lebegő acéltömeg testéből kitüremkedő huszonkilenc okker, sárga, barna, kraplakk, bordó, narancs – egyszóval földszínekben pompázó dobozban, közöttük pedig az átlós rácsszerkezetű, liánfestéssel dzsungelszerűre maszkolt ablaksávban, elérve végül a bumerángmúzeumhoz lazán kapcsolódó függélyes szerkezetű raktár-könyvtár-kutatóintézet hasábokhoz, melyeknek tűzfalára már valódi liándzsungelt telepített egy boszorkányos botanikus (Patrick Blanc műve), a szétnyílt olló már eszembe sem jutott.
Jean Nouvel háza ugyanis már régen túljutott párizsi referenciakonstrukcióinak modorán, az Institut du Monde Arabe muszlimos betonraszterén, a Cartier-alapítvány pszichedelikus fényekkel elanyagtalanított virtuális hasábján. Jósolható, hogy híres épületet alkotott. Belsővé tette azt, amit világmúzeumügyben az elmúlt tíz-tizenöt évben innovatív elmék sikerre vittek.
A tanítás lényege, hogy a múzeumnak a benne foglalt fölhalmozott kincstől függetlenül is jelképeznie kell küldetését. Önmagában is hordoznia kell a rábízott mondanivalót. Viselkedjék úgy, mint az este Hamletet játszó színész reggel a fűszeresnél: legyen a káposztafejek között is dán királyfi. Az előzmény minden bizonnyal a párizsi Pompidou Központ az égbetörő grafikonjával, a törtvonalú mozgólépcsővel. A közvetlen előzmények minden bizonnyal a londoni Tate Modern, az ipari szépséget trónra emelő kibelezett turbinaházával és a bilbaói Guggenheim vitorlákat mintázó titániumtömegével. A nagy példakép azonban nem kétséges: Berlin. Pontosabban Daniel Liebeskind Zsidó Múzeuma, amely egyszerre gyűjteményi trezor, közművelődési intézmény és emlékmű. A vezeklés emlékműve.
E ponton érdemes visszakanyarodni a politikához. A Branly úgyszintén vezeklésmúzeum. A nemzeti bűntudat és felelősségvállalás nem kevés exhibicionizmussal létrehozott mementója. Ha a berlini múzeum arról szólt, hogy az oly szépen induló német-zsidó együttélés tragédiába torkollott, amit építészetileg ki lehet fejezni cikkcakkos alaprajzzal, törmelékekkel föltöltött vak terekkel, hideg sötétségbe kergetett, és módjával megrémített múzeumlátogatókkal, akkor a párizsi múzeum arról szeretne szólni, hogy mi, franciák, szintén megérjük a pénzünket. Úgy csináltunk mostanáig, mintha Verne Gyula nyomán nyolcvan nap alatt csak úgy körülnéztünk volna a földön, de azért ahol lehetett gyarmatosítgattunk, genocídiumokat rendezgettünk, de legalábbis igyekeztünk a kizsákmányoláshoz nélkülözhetetlen viszonyokat fönntartani, amíg lehet. Építészetileg ezt úgy lehet kifejezni, hogy az acélszerkezetet tapasztott vályogfalakkal, szűk ösvényekkel, dzsungelfeelinggel rendezzük be. Közben persze mi franciák rácsodálkozunk a nagyvilág ezernyi formájára. Minket nem a National Geographic tanított arra hogy milyen gyönyörű egy polinéz női test, lásd Gauguin, nekünk nem az UNESCO mesélte el, hogy az afrikai faszobrászat nélkül meg sem született volna a modern művészet, lásd Picasso. (Ámbár a legújabb kutatások szerint a mester már készen volt az Avignoni kisasszonyokkal, midőn e múzeum egyik elődintézményében az Ember múzeumában, a Musée de l”Homme-ban módja volt a megtalált formákhoz a „barbár” tradíciót belégként fölmutatni.)
A chiraci koncepció szerint Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika teljesítménye Louvre-nyi, de legalábbis Orsay-nyi, tessék őket a maguk minéműségében komolyan venni. Szép gondolat. Ezt a teljesítményt korábban vagy úgy kezelték, mint az ősművészet folytatását és mint valami átmenetet a természettörténeti múzeum, valamint a néprajz között. (Ezért tengődtek az érdemi dokumentumok mostanáig az Ember Múzeumában, nagyon közel a lascaux-i barlangfestmények másolataihoz). Vagy úgy kezelték, mint valami „emancipálandó” értéket, amelyet az ENSZ szellemének megfelelően csakis a nagyművészet házaiban illendő elhelyezni. (E múzeum megnyitásáig a „művészeti” csúcsdarabok éppúgy a Louvre külön szekcióját képezték, mint ahogy az új berlini múzeumok megnyitásáig a Dahlem hajlandó volt ütköztetni Botticellit a benini bronzokkal, s mint ahogy a New York-i Metropolitan mind a mai napig vállalja a világegész osztatlan kreativitásáról vallott ultrademokratikus nézeteket.)
Szóval vezeklésmúzeum. Mi, franciák (persze angolok, hollandok, belgák is, de maradjon ez az ő gondjuk), ezt tettük veletek, viszont ti mégis derekasan megálltátok helyeteket. Beléphettek tehát abba a globális régióba, amely minket valamennyiünket gyönyörködtetésre késztet. Zenéteket már száz éve használjuk, legyen hát az új múzeum súlypontja az az óriási üveghenger, amelyben hangképző szerszámaitokat őrizzük. Táncaitokat Josephine Baker óta hetven éve járjuk, mutassák hát a képernyők a ti kar- és láblendítéseitek eredetét. Szövéseitek mintáit lányaink ötven éve hordják, állítson hát kézműves készségeiteknek emléket az a huszonkilenc, kívülről földszínű, belülről multimédiával berendezett „doboz”, amelyben titkaitokat fölfeditek.
Lévi-Strauss francia antropológus-filozófus Szomorú trópusok címmel foglalta össze a törzsi társadalomról, „a hideg történelmi népekről” szóló megfigyeléseit összegző alapművét, mint a fejlődésbe integrálhatatlan külön világot. Jean Nouvel épülete nem osztja a hajdani strukturalista tekintély pesszimista képét. A nagy vezeklésmúzeumokhoz hasonlóan ő is szerkesztett egy kiállítótérbe fölvezető „utat”. Egy hosszú, kanyargós, hófehér rámpát, amely egyrészt fárasztó, másrészt gyönyörű, harmadrészt fölkészít a várható élményre. Hol a padlón, hol a plafonon szentenciák jelennek meg. Lábam alatt, fejem fölött videóval tudatosítják, hogy a világ egyrészt pazar, másrészt toleranciát követel, harmadrészt én is része vagyok a nagy egésznek. Közel a boldog vég. Egy régi arab közmondásra hivatkoznak: nem vízen járni a csoda, a földön járás az igazi tett. Ezért aztán belépek az új muzeológiai elvek szerint alakított áramló térbe. Bekukkantok a száhelövezet sátraiba. Tiszteletemet teszem a kazah jurtákban. Szörnyülködöm az amerikai indiánirtáson. Végigkövetem interaktív képernyőn Polinézia fölfedezését és „hasznosítását”. Okosabb lettem. Nyitottabb. Multikultibb. S ami a legfontosabb, a lelkiismeretem egészen tiszta lett. Mehetek haza megnyugodva, ha van képem hozzá.
