A kisvárdai ifjúsági tánccsoport húsz tagja és négy felnőtt kísérőjük épségben hazaérkezett az izraeli Karmiel városból, ahova vendégként utaztak egy táncfesztiválra. A libanoni határ közelében fekvő kisvárost ért rakétatámadást a csoport egy légópincében vészelte át.
Tel Aviv-i és budapesti diplomaták segítségével sikerült másnap egy Budapestre induló repülővel hazahozatni őket.
És ami mögötte van:
Milyen apropóból utaztak épp most Izraelbe?
Szilágyiné Magdolna tanárnő: – 1995 óta van szorosabb kapcsolatunk Karmiel városkával. Most a mazsorettcsoportunkat hívták meg egy fesztiválra. Szerda este érkeztünk meg, vacsora után, kilenc óra felé elkocogtunk úszni egyet az ottani strandra. Vendéglátóink másnapra gazdag programot terveztek. Nagy volt a választék: Holt-tenger, Jeruzsálem, Názáret. De a korai reggeli után valahogy elkezdtek szűkülni a lehetőségek, hol erre, hol arra hivatkozva kiestek a programok. Végül azt tanácsolták, hogy ne menjünk aznap sehova. Nem értettük, miért, de semmi rosszra nem gondoltunk.
Rajtunk kívül valószínűleg már egész Izrael tudta, mi vette kezdetét két napja, és hogy a határ menti települések háborús övezetté válhatnak. Az ebédet is otthon fogyasztottuk el, s kérték, hogy ne menjünk a városba, maradjunk az alagsori nagy nappaliban, ahová elszállásoltak. Az hűvös volt ugyan, de különös benyomást keltett vastag, széles falaival, kicsi kerek ablakaival, hatalmas vasajtajával. Páran a kicsik közül a teraszon gyakorolták a tánclépéseket, a botpörgetéseket vagy azt, ami nem ment nekik. Köztük volt Macskin Zita is, aki Európa-bajnokságot is nyert.
A házunk fölötti kert kis fahídjáról két huszonéves fiú komolyan és szúrósan nézett minket: a házat, a teraszt, a lányokat. Egy kis idő múlva azt látom, hogy már ott állnak az ajtónál. Kicsit megijedtem: ott vagyunk húsz fiatal lánnyal – mit figyel ez a két fiú? Megszólítottam őket angolul, de oroszul válaszoltak. Mivel én is jól beszélem a nyelvet, elkezdtünk beszélgetni. Azt mondták, hogy ez a hely, ahol el vagyunk szállásolva, Karmiel legbiztonságosabb légópincéje, és szeretnének bejönni hozzánk a támadások idejére. Először azt hittem, rosszul értem, amit mondanak. Értetlenségemet látva megkérdezték, hogy mi nem tudunk semmiről? Elmondták, hogy a rádió egy ideje másról se beszél, mint hogy a várost rövid időn belül rakétatámadás éri, és aki csak tud, menjen biztos óvóhelyre.
Hirtelen minden vér kiment belőlem, falfehér lettem, se lépni, se beszélni nem tudtam. Miközben a két orosz fiú arról beszélt, hogy pár napja mi történt Izrael és a Hezbollah között, és milyen rakéták zúdulhatnak erre a térségre, megszólalt egy mély, morajláshoz hasonló sziréna félelmetes hangon. Ez a hang a szovjet háborús filmekből volt ismerős, ahol is az ilyen szirénahangot repülők moraja és a szétszóródó bombák okozta robbanások hangja kísérte. A szirénát hallva a két orosz fiú elkezdte: riadó, riadó, befelé! Dermedt rémületem hisztériába csapott, kiabálva próbáltam beterelni a gyerekeket az óvóhelyre, akik – ilyen élményük nem lévén – nem értették, miért pánikolok. Az én kis táncos lányaim továbbra is mutatták egymásnak a tánclépéseket. Ők a szirénahangokat mentőknek hallhatták, és mosolyogva kérdezték: Magdi néni, miért jön ide a mentő? Falfehéren kiabáltam nekik, fussatok már befelé, mindjárt felrobbantanak minket. Egy-két kislány odabújt az ölembe, és sírva mondta: Magdi néni, menjünk haza. – Hova, kislányom? – Budapestre. A kisebbek a bunker hátuljában, a nagyobbak középen, egymásba karolva, szótlanul figyelték, mi történik.
És mi történt?
– Egyre többen jöttek le a bunkerbe, mivel még nyitva volt az ajtaja. Városiak lehettek, itt akarták átvészelni a támadást. (folytatás)
