Zsidó temetőket állítanak helyre Szőke András és barátai
Népszabadság * Cseri Péter * 2006. július 22.
„A zsidó családok évszázadokig meghatározó szerepet játszottak a Kapolcs környéki falvakban” Kép: Sopronyi Gyula – Schwarcz Rozália postamester, Hoffmann Károly vásáros, Márkusz József csizmadia, Steiner Leni bőrkereskedő, Krausz Emil asztalos, Kohn Ignác kocsmáros – sorolja a neveket és a foglalkozásokat Szőke András filmrendező a kapolcsi zsidó temetőben.
Olyan emberekről beszél, akik valaha itt éltek a Veszprém megyei faluban, de mára teljesen elfelejtették őket. Leszármazottaik nincsenek, vagy évtizedekkel ezelőtt eltűntek. Sírok, sírkövek őrzik csupán az emléküket. Mostantól legalábbis.
Két évvel ezelőtt ugyanis még egyetlen zsidó sírt sem lehetett látni a Művészetek Völgye falvaiban. Még a temetők föllelése is bizonytalan volt: a sírköveket belepte a föld meg az embermagasságú gaz. A Művészetek Völgyében a taliándörögdi és az öcsi zsidó temető után két éven belül a kapolcsi már a harmadik, amit Szőke András és barátai rendbe tesznek. Annak próbáltunk utánajárni, mi hajtja őket?
– Gój vagyok, a legfőbb segítőtársam, Illés Sándor pedig a monostorapáti katolikus plébános – szögezi le Szőke, jelezve, hogy a származási motívumot nem is érdemes firtatni. Az élettörténetéből, személyiségéből talán kihámozható valami.
A most 43 éves Szőke András Szentesen született, ahol édesapja szobafestőként, édesanyja varrónőként dolgozott. Gimnazistaként amatőr filmeket készített, diákszínjátszással, festéssel, rajzolással foglalkozott. Nyolc alkalommal jelentkezett a képzőművészeti főiskolára, egyszer sem vették fel. Színészként számos magyar filmben szerepelt, tizenegy játékfilmet rendezett. Ma is rendszeresen fellép előadóként, stand-up komikusként. Tizenhat évvel ezelőtt költözött Taliándörögdre, ahol mostanáig két házat vásárolt és újított fel. Bár folyamatos fellépései miatt gyakran van távol a falutól, odahaza is dolgozik: a saját maga által kifejlesztett masszázsterápiát gyakorolja.
Kép: opronyi Gyula
– Az emberek fejében nyilván az él, hogy ennek a Szőkének tiszta káosz az élete, mindenbe csak belekap, de belülről nézve az egésznek azért van egy rendje, tartása. Az empirikus létezésben hiszek, képes vagyok rácsodálkozni a világ legapróbb dolgaira.
Így csodálkozott rá Szőke a választott falujára, Taliándörögdre is. Tavaly megjelent Fejbenfilm című „forgató(s)könyvében” éppen erről a heves érzelmi viszonyról ír. Arról, hogyan mélyedt el a falu történelmében, hogyan randevúzott a település épületeivel, romjaival, tárgyaival, miként találkozott emberi sorsokkal, falubeli mítoszokkal, legendás figurákkal. És persze arról, hogy ez az élményözön hogyan csapódott le a fejében meg a szívében.
Nehéz pontosan megrajzolni, miképpen fogad be egy falu egy messziről jött embert. Az biztos, hogy évekig tart, és apróságokkal kezdődik. Talán egy ablakcserével, egy házfestéssel. Talán akkor kezdődhetett, amikor megszólította Szőkét egy idős bácsi, és mondott neki nyolc mondatot a házról, a korábbi lakóiról. Amivel persze megindította a filmrendező agyát. Mire észbekapott, amatőr helytörténész lett belőle.
– A házamat például egy Márkusz Imre nevű zsidó kocsmáros építette át abba formájába, amiben most is látható. Számos történetet meséltek nekem a helyiek Márkusz Imréről, lélekben egyre közelebb kerültem hozzá – mondja Szőke András. – Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy meg akarom nézni a sírját a temetőben annak az embernek, akinek a házában élek. Csak egy virágot akartam kivinni. Csak meg akartam hajtani a fejem a sírja előtt. De nem tudtam, hova menjek, mert sem a Rózsika néni, sem a Pista bácsi nem tudta megmondani, hol lehet a Márkusz család síremléke.
Sebaj – gondolta Szőke, hiszen egy 700 fős faluban nem lehet akkora a temető, hogy ne találja meg egy hatvan éve elhunyt ember sírkövét. Kiment, végigjárta az összes ösvényt, de nem bukkant rá a Márkusz-sírra. Nem hagyta nyugodni a dolog, ismét körbejárta a falut, mire valaki elárulta, hogy Márkuszékat a zsidó temetőben kell keresnie. Azt is megmutatták, hogy merrefelé.
– Ott álltam földbe gyökerezett lábbal, és nem akartam hinni a szememnek – mondja Szőke András. – Semmi nem látszott a zsidó temetőből. Egy hatalmas dzsumbuj volt az egész. Csak egy virágot akartam kivinni, de nem tudtam hova letenni. Ott volt egy temető, ami mégse volt ott. Ekkor éreztem a késztetést a cselekvésre: a barátaimmal együtt nekiláttunk rendbe tenni a taliándörögdi temetőt.
A kapolcsi zsidóságról 1995 óta vannak hiteles adatok, ekkor jelent meg Mayer Dénes tapolcai pedagógus Kapolcs című helytörténeti munkája, amelyben egy önálló fejezet foglalkozik a környékbeli zsidóság történetével. Ebből többek között az derül ki, hogy zsidó családok évszázadokig meghatározó szerepet játszottak a Kapolcs környéki falvakban. A többségük nem kereskedelemmel foglalkozott, hanem iparos volt. A múlt század első felében a völgy falvaiban közel háromszáz zsidó ember lakott, közülük alig néhányan élték túl a holokausztot. A haláltáborokból visszatérőket semmi sem marasztalta a felmenőik földjén. Nem maradt senki, aki a taliándörögdi, az öcsi és a kapolcsi zsidó temetőket gondozza.
Egészen Szőke András fellépéséig. Pontosabban Kapolcson évekkel ezelőtt Márta István, a Művészetek Völgye vezetője a helyi önkormányzattal összefogva már tett egy kísérletet a helyi zsidó temető helyreállítására, de akkor az még nem járt sikerrel.
– Addig jutottunk, hogy megszabadítottuk a gaztól a temetőt és a környékét – mondja Márta István. – A Mayer Dénes bácsi könyve óta tudtuk, hogy a zsidóság milyen fontos szerepet játszott Kapolcs történetében, úgyhogy évek óta készültünk a zsidó temető felújítására. A dolgot többek között az tette egyre sürgetőbbé, hogy a fesztivál egyik visszatérő programja lett Fekete Lászlónak, a Dohány utcai zsinagóga főkántorának a koncertje, ráadásul az idén először a Művészetek Völgyében egy önálló zsidó kulturális hetet is terveztünk. Mivel Szőke András a barátaival Dörögdön már felújította a zsidó temetőt, megkértem, hogy Kapolcson is segítsen.
Szőkéék eleinte saját zsebükből fedezték a helyreállítással kapcsolatos költségeket – például a taliándörögdi és az öcsi temető kimérését, körbekerítését, a szemét elszállítását, a kisebb munkagépek bérlését – aztán tavaly kaptak némi anyagi támogatást a Mazsihisztől, az idén pedig a Művészetek Völgyét szervező Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyesülettől.
– Próbáltunk mi máshonnan is pénzt szerezni, pályáztunk mindenfelé, de nem sok sikerrel – mondja Szőke András. – Merthogy megkérdezték: miért éppen ezt a temetőt akarjuk rendbe tenni, miért nem egy másikat, hiszen annyi elhanyagolt temető van szerte az országban? Egyáltalán miért akarunk pályázni, ha egyszer nem vagyunk se régészek, se restaurátorok?
Így aztán Szőke sokáig csak a barátaira és az ismerőseire számíthatott. Illés Sándort – a völgyben csak Sanyi papként ismert plébánost – nem volt nehéz megnyernie az ügynek.
– Az első perctől fogva támogattam a dolgot, hogy ezzel is segítsem a közeledést a két vallás, a két kultúra között – mondja Illés Sándor. – Erre kötelezett a hagyomány is. A helytörténeti kutatásokból az derült ki, hogy a völgy falvaiban élő zsidóság a múlt század elején szervesen illeszkedett a helyi társadalomba.
Sanyi papon kívül mások is jöttek segíteni. Egyre többen. Az elmúlt két évben a három zsidó temető felújításában eddig közel 150-en vettek részt. Szőke András három tábort is szervezett: főleg budapesti zsidó ifjúsági szervezetek tagjai jöttek el dolgozni egy-egy hosszú hétvégére.
– Először véletlenül kerültem Taliándörögdre, nem is igazán tudtam, hogy miről van szó – mondja Fodor Edina, a Zsidó Fiatalok Magyarországi Egyesületének (UJS) vezetőségi tagja. – Eleinte nem is volt semmilyen érzelmi viszonyom az egésszel, pedig dolgoztam becsülettel. Aztán valahogy az egyik pillanatról a másikra fontossá vált számomra az ügy. Egy zsidó kislány síremlékének a feltárása volt a fordulópont. Apró darabokra tört a sírköve. Meg akartam keresni az összes darabját. Hatalmas területet kellett felásnom érte, de megérte: fantasztikus élmény volt, amikor sikerült összerakni.
A fővárosban könyvelőként dolgozó Fodor Edinát rabul ejtette az élmény. Ma már saját maga is szervez kisebb sírmentő csapatokat Kapolcsra. Azt mondja, megértette a zsidó vallás egyik fontos tanítását, amely szerint a sírok ápolása a legnagyobb jótétemények közé tartozik.
Fodor Edina egyik ismerőse, Mészáros-Komáromy Árpád is visszatérő segítő. Őt először Edina hívta el egy alkalommal Kapolcsra.
– Római katolikus vagyok, korábban még sosem jártam zsidó temetőben, magát a zsidó kultúrát sem ismertem. Meghatározó élmény volt számomra a kapolcsi zsidó temető felújítása. Ott a sírok között értettem meg, hogy a zsidó kultúra szerves része a magyar kultúrának és történelemnek. Azokat a sírköveket nem egyszerűen elhanyagolták, de sok esetben ledöntötték, össze is törték. Örülök, hogy részt vehetek a kövek kiásásában, összerakásában. Olyan mintha újjáteremtenénk a békét.
Merthogy ez a béke – legalábbis Kapolcson – a második világháború előtt még valóban létezett. Egy tavaly megjelent kiadványban, a „Kapolcshoz hű maradni” című interjúkötetben olvasható például Dombi Péter Pálnak, egy fővárosi jogásznak a visszaemlékezése a zsidó származású nagymamájára, aki Kapolcson élte le az életét. A zsidótörvények idején, mielőtt a család elmenekült volna, a nagymama rábízta a vagyonát egy helybeli gazdára, aki elrejtette az ingóságok nagy részét a hegyi pincéjében. Amit nem tudtak eldugni, azt az üresen maradt házban hagyták. Ezeket a holmikat később a jegyzőségen elárverezték. Dombi úr nagymamája egyike volt azon keveseknek, akik a háború után visszatértek Kapolcsra. A gazda, akire rábízta a vagyonát, hiánytalanul visszaadta az öszszes ingóságát, sőt a falubeliek még az árverésen megvett tárgyait is ingyen visszaszolgáltatták neki. A nagymama ezek után csak úgy emlegette a helyieket, hogy „a jó kapolcsiak”.
Szőke elmesélte, hogy amikor a taliándörögdi zsidó temetőt újították fel, megállt mellette egy idős néni, és sokáig csak nézte a keményen dolgozó embereket. Aztán a filmrendezőhöz fordult:
– Én nem tudom, hogy miért csinálják ezt itt. Nem értem, hogy ez mire való. De azt tudom, hogy köszönettel tartozunk érte.
A vidéki Magyarországon közel 1200 zsidó temetőt tartanak nyilván, amelyeknek 95 százaléka a Mazsihisz tulajdonában van – tudtuk meg Tamás Pétertől, a Mazsihisz vidéki temetőrendezési csoportvezetőjétől. A vidéki sírkerteknek jelenleg alig több mint harmadát gondozzák rendszeresen, a temetők hatvan százaléka felújításra vár. A magyar állam 2000 óta ad támogatást a zsidó temetők rendbetételére, az idén 39,5 millió forintot. Tamás Péter szerint egyelőre megoldhatatlan feladatnak tűnik a zsidó temetők sorsának megnyugtató rendezése, mivel a fenntartásukra is évi 300 millió forintra lenne szükség, és további 300 milliót igényelne az elhanyagolt sírkertek felújítása. Az állami támogatás elosztásakor a Mazsihisz elsősorban a helyi kezdeményezéseket részesíti előnyben, vagyis azok az önkormányzatok, magánszemélyek, egyházak, civil szervezetek kaphatnak pénzt a helyi zsidó temetők rendbetételére, amelyek képesek önerőt biztosítani a munkához.
