Bejrúti utcakép légitámadások között
Népszabadság * Al Ghaoui Hesna * 2006. július 22.
Romok a nemrég még pezsgő Bejrútban Megszületett Fadzsr-3 – az első kisfiú, akit egy rakétáról neveztek el Dél-Libanonban. Elképedek a hír hallatán, amit Fádi, a helyi operatőr mesél. Egy háztetőn ülünk, kémlelve a felbukkanó izraeli vadászgépeket. – Ne ítélj elhamarkodottan – mondja.
– Valahogyan a kisemberek is részt akarnak venni ebben a kilátástalan küzdelemben. Mindenki a maga módján. – Egy távolban becsapódó bomba szakítja meg a beszélgetést, gomba alakú füst gomolyog felfelé az égen. Talán igaza van. A kis Fadzsr eseténél sokkal értelmetlenebb dolgok is történnek a világon.
Robbanásfelhők a város felett Kép: REUTERS – Adnan Hajj
Bejrútban menetrendszerűen kezdődnek a bombázások, hol az égből, hol a tenger felől. Az utóbbi a veszélyesebb: nehezebben kiszámítható a célpont. Azért útnak indulunk, amikor hirtelen mennydörgés rázza meg az autót. A hang irányában lángokban álló autókra bukkanunk. – Három bomba hullott egy kamionparkolóra. Mindenütt ártalmatlanná tett játék katonák hevernek, szétolvadva a földön. – Miért? Miért hagyják, hogy ez történjen velünk? – rohan jajveszékelve az autóroncsok közé egy asszony. Mielőtt megtudhatnám történetét, felbukkan három rendőr idegesen ránk üvöltve. – Tűnjenek el! Az izraeli gépek két hullámban bombáznak, mindjárt jön a második csapás! – Még szerencse, hogy hallgatunk rájuk. Az F-16-osok kisvártatva tényleg megjelennek, és újabb bombákat szórnak a parkolóra. Egy életre megtanultuk az arany bombaszabályt: jó képek ide, jó felvételek oda, fél órán belül tilos a forgatás.
A tévéstábok, így a miénké, a Magyar Televízió forgatócsoportjának a munkája egyébként is nehéz – a lerombolt területekre tilos a bejárás. Az emberek pedig bizalmatlanok. Nem értik, miért jön bárki is Libanonba – aki csak teheti, menekül az országból. Sokan kémkedéstől félnek. Nem meglepő egy olyan államban, melyet 15 éves polgárháború sújtott. Pártokról, nézetkülönbségekről most egyébként sem bölcs dolog beszélni. Legfeljebb suttogva emlegetik, hogy „ki hezbollahos”, és ki nem. A síita párt felelősségét sem feszegeti senki nyilvánosan.
– A külvilág felé Libanon most egységet képez, úgy, ahogy talán még soha korábban – mondja egy asszony, aki délről jött Bejrútba. Négyszáz dollárért menekítették ki családját. Most több száz menekülttel együtt egy park lett az otthonuk. A szabad ég alatt alszik két gyermekével, egy matracon. Ők még időben el tudtak menekülni, de százezrek rekedtek Dél-Libanonban. A legtöbb helyen kifogytak az élelemből, és nincsen benzin. Nem mintha bárki hoszszú autóútra indulna, életveszélyes elhagyni a déli falvakat. A bombázás szünet nélkül tart. A minden nyáron pezsgő Bejrútban is megfagyott az élet – üresen tátong a gyönyörű tengerparti sétány. Nyomasztóan hat a sok lehúzott redőny és lakat – a hivatalok is bezártak. Csak az élelmiszerárusok tartanak nyitva. A belvárosban sétálva egyszer csak egy nyitott boltra bukkanok. Bőröndöket árul. – Hát maga, miért nem zár be – kérdem. – Viccel? – válaszolt fanyar humorral. – Mindenki menekül innen. Soha ennyi táskát még nem adtam el egyetlen hét alatt.
Bejrút, 2006. július
