Az 1948-ban a Holt-tenger melletti Qumránban megtalált iratok igazi szenzációját az jelentette, hogy az addig ismert legrégebbi kéziratoknál több mint ezer évvel korábban leírt ószövetségi tekercsek lényegében megegyeznek a ma ismert szövegekkel. Most, amikor a kereszténység keletkezését Jézus kora után száz-kétszáz évvel keletkezett iratokból próbálják újraértelmezni, különösen érdekes lehet megnézni, mit tartalmaz egy minden vitán felül jóval a kereszténység megjelenése előtt élt zsidó szerző műve a Messiás eljöveteléről.
Ésaiás-tekercsAz időszámításunk előtti 6. században, a zsidó nép babiloni fogsága idején élt Dániel próféta könyve annyira pontos előrejelzéseket tartalmaz a későbbi történelemről, hogy a bibliakritikus tudósok a qumráni felfedezésekig – sőt néhányan még ma is – el sem tudják képzelni, hogy ne jóval később íródott volna, mint amit maga az irat állít önmagáról.
A babiloni udvari tudósok vezetőjeként dolgozó próféta egyik előrejelzését (lásd keretes írásunkban) a történelem során nagyon sokféleképpen értelmezték. A prófécia abban az évben született, amikor a babiloni birodalom fővárosát elfoglalta a Kürosz által irányított méd-perzsa-koalíció. Ugyanebben az évben a perzsa király engedélyezte az immár hetven éve a babiloni fogságban élő zsidó nép hazatérését és jeruzsálemi Templomuk felépítését is.
A továbbra is Babilonban maradó Dániel pedig böjtöléssel és imával törekedett Isten kiengesztelésére, hogy mindez megvalósulhasson, amikor látomásban kinyilatkoztatást kapott, hogy „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére [vonatkozó] szó kijövetelétől [a] felkent [messiás] fejedelemig hét hét és hatvankét hét lesz”.
A zsidóság írástudói között természetesen korán megkezdődött e mondat értelmezése, hiszen nem kisebb dolgot, mint a Messiás eljövetelének időpontját határozta meg. Azt soha senki nem vitatta, hogy „hét” alatt itt nem napokból, hanem évekből álló hetet kell értenünk. A zsidók számára a mózesi Törvény előírta, hogy hétévenként szombatévet kell tartaniuk, így ők az időt nem évtizedekben, hanem évhetekben számolták, ezért számukra ez a szóhasználat természetes volt. 69-szer hét, azaz 483 évről van tehát itt szó.
Az azonban már több értelmezési lehetőséget hagyott, hogy mit is értsünk pontosan „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetelé”-n. A héber dávár jelent szót, beszédet, isteni kinyilatkoztatást, igét, de dolgot, ügyet, sőt parancsot, rendelkezést is. Miről beszélhetett itt a próféta? Talán az első olyan isteni kinyilatkoztatásról, próféciáról, amely elhangzott arról, hogy elpusztulása után a szent város majd újra felépül? Ha igen, akkor Jeremiás próféta és az Első Templom idejében kell keresnünk az évhetek számolásának kezdetét, hiszen akkoriban beszéltek először erről a próféták.
Úgy tűnik, a zsidó írásmagyarázók eleinte ebben az irányban tapogatóztak: az évheteket az Első Templom pusztulásától (i. e. 586) számlálták. Így aztán legkésőbb – a 365 napos napévvel számolva is – i. e. 103-ban el kellett volna jönnie a Messiásnak – ami nem történt meg. Ha pedig a 360 napos mózesi holdévvel számolunk – a napévre való korrekció nélkül -, akkor ennek i. e. 110-ben kellett volna megtörténnie.
A hetven évhét egyik értelmezése szerint, amelyben, úgy tűnik, sok szabadságharcos is hitt a Makkabeus-felkelés idején (i. e. 168-165), a számítást valamikor az Első Templom pusztulása idején kell kezdeni, amikor az első próféciák születtek a város majdani újjáépítéséről. A „felkent fejedelmet” és annak „kivágatását” vélhetően azzal az Óniász főpappal azonosították, akit a törvényhez való hűsége miatt a kegyetlen pogány diktátor, Antiokhosz Epiphanész száműzetett. (A masiach szó ugyanis a héberben felkentet jelent, és nemcsak magára a Messiásra vonatkoztatható tulajdonnévként, hanem jelzőként, a három felkent hivatalban álló bármely emberre: főpapra, királyra vagy prófétára.) A hetvenedik évhetet a görög zsarnok rémuralmára vonatkoztatták, aki valóban megszüntette három évre az áldozatokat az újjáépített jeruzsálemi templomban.
Bár erről konkrét szövegemlék nem maradt fenn, vallástörténetileg szinte bizonyosra vehető, hogy az ebben hívő Makkabeus chászidok Isten országának eljövetelét, a halottak feltámadását várták győzelmüktől. E várakozásukban, s így egész számításukban azonban csalódniuk kellett. Ez a csalódás mély hitbeli eróziót és megosztottságot indított el a zsidó társadalomban, és egyik fő oka volt annak, hogy i. e. 165 után a zsidóság vallásilag annyira megosztott lett, amennyire korábban még soha, s amely miatt különböző felekezetekre szakadt szét. Az évhetek próféciáját újra kellett gondolni. (folytatás)
