A legújabb libanoni háború még messze nem ért véget, de máris felvethető a kérdés, hogy vajon melyik fél nyerte az eddigi meneteket. Úgy tűnik, mind Izrael, mind Libanon vesztesnek tekinthető és különösen vonatkozik ez a két ország polgári lakosságára. A Hezbollah helyzete egyelőre bizonytalan, viszont Irán és Szíria egyértelműen nyertesnek látszik.
Szíria 1973, az Izraellel szemben elvesztett „Jom Kipur-i” háború óta próbálja oly módon visszaszerezni az egy háborúval korábban, 1967-ben elveszített Golán-fennsíkot, hogy szüntelen nyomás alatt tartja a zsidó államot. Ezt nem saját maga teszi – az izraeli-szíriai határ kifejezetten békésnek számít – hanem mindenkori libanoni szövetségese segítségével. Ez a szövetséges a nyolcvanas évek elejéig a PFSZ volt, amely rajtütéseivel és rakétáival folyamatosan zaklatta Észak-Izrael településeit. A PFSZ libanoni szerepe a nyolcvanas évek első feléig tartott. Akkor Izrael – megúnván a zaklatást – átfogó hadjáratot indított ellene és kiűzte az arab ország területéről.
Szíria jelenlegi libanoni szövetségesei, a síiták ekkor még virágesővel fogadták az izraeli hadsereget, örülve annak, hogy az megszabadítja őket a velük szemben is ellenséges palesztinoktól. A síita-izraeli barátság azonban nem volt hosszú életű. Egyrészt az izraeli katonák sem viselkedtek úgy, hogy megszerettessék magukat, másrészt pedig – és ez volt a döntő – a libanoni síitákat felfedezte magának az időközben iszlám forradalmon átesett Irán, amely maga is síita állam. Iszlám gárdisták és prédikátorok érkeztek a kis közel-keleti országba és segítségükkel megalakult az ottani síiták érdekvédelmi szervezete, a Hezbollah.
Teherán pénzzel, fegyverekkel és kiképzőkkel látta el a szervezetet, melynek ütőképességét a síita fanatizmus és önfeláldozó készség is növelte. Az iráni támogatás az egyre inkább Teheránhoz kötődő Szírián keresztül érkezett a Hezbollahhoz. E szervezet azóta egyértelműen e két ország kinyújtott karjaként működik.
A Hezbollah egyrészt átvette a PFSZ szerepét, vagyis Szíria helyett zaklatta Izraelt. Mégpedig olyan eredményesen, hogy a zsidó állam 2000-ben jobbnak látta kivonulni Libanonból. Ugyanakkor szolgálta Irán politikáját is. Az Iszlám Köztársaság dominanciára tör a térségben, amit azonban gátol, hogy az arab kormányok gyanakodva tekintenek rá – részben azért, mert nem arab, hanem perzsa, de főleg azért, mert félnek a síita előretöréstől. Hogy az arab közvéleményt megnyerje és ezzel befolyását megkérdőjelezhetetlenné tegye, Teherán a palesztinok védelmezőjeként és Izrael legharsányabb ellenségeként lép fel. Alapvető érdeke a közel-keleti feszültség fenntartása és ezt leginkább az általa támogatott szélsőséges szervezetek – a palesztin Hamász és a libanoni Hezbollah – provokáció szolgálják. Mint például a két legutóbbi, melynek megtorlásaként Izrael lecsapott Gázára és háborút indított Libanon ellen. E provokációk nyilvánvalóan nem történhettek meg Szíria és Irán beleegyezése nélkül.
Ily módon az, hogy a közel-keleti tűzfészek ismét fellobbant, a végső kimeneteltől függetlenül Irán sikere. De sikere Szíriának is. A masszív izraeli ellencsapások ugyanis a zsidó állam ellen hangolták a libanoni lakosság nem-síita részét is, melynek szemében Szíria immár a „kisebbik rossz”. Tavaly még nem ez volt a helyzet: akkor – a síiták kivételével – a libanoniak Szíria-ellenesek voltak és nemzetközi támogatással el is érték Damaszkusz hadseregének libanoni területről való távozását. A háború kirobbantásával Szíria Libanonba való visszatérését készíti elő – mondta a napokban Bush amerikai elnök, nem minden alap nélkül.
Vannak azonban olyan szakértők, akik szerint Irán és Szíria elszámíthatja magát. Megtörténhet ugyanis, hogy Izrael csapásai alatt a Hezbollah úgy meggyengül, hogy a bejrúti kormány képessé válik lefegyverzésére és a határvidékről való kiszorítására, ahogy azt az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2004-es határozata előírja és ahogy azt a Nyugat, sőt, a mérsékelt arab országok is követelik. Ebben az esetben Damaszkusz és Teherán bevethető szövetséges nélkül maradna. Ez a forgatókönyv azonban nem túlságosan valószínű. Izrael ugyanis katonai erővel nem igen tudja legyőzni a Hezbollahot. Ez még akkor sem sikerülne neki, ha ismét nagy létszámú szárazföldi erővel vonulna be Dél-Libanonba, és megszállná a területet. Akkor ugyanis ismét előállna a 2000 előtti helyzet: a világ megszállóként ítélné el a zsidó államot, a Hezbollah pedig Irán és Szíria támogatásával, az egész muszlim világ rokonszenvétől övezve újrakezdené gerillaháborúját.
Izrael meghírdetett céljai – az tudniillik, hogy visszakapja két elrabolt katonáját és hogy eltávolítsa közeléből a Hezbollahot – jogosak, de nagyon nehezen megvalósíthatóak. A síitia szervezet csak akkor lenne hajlandó visszaszolgáltatni a katonákat, ha Izrael felhagy katonai műveleteivel, illetve ha a visszaszolgáltatás fogolycsere keretében történne. A Hezbollah a háború kirobbanása után összesen ezer, Izraelben terrorizmus miatt fogságban tartott tagjának, illetve más libanoni állampolgárnak és palesztinnak a szabadon bocsátását követelte a két izraeli katona visszaengedése fejében. Ha ebbe Izrael belemenne, vége-hossza nem lenne a zsarolásnak – ellenségei még arra is rákaphatnának, hogy külföldön turistáskodó izraeli civileket ejtsenek túszúl. És mégis: lehet, hogy Izrael valamikor mégis belemegy egy efféle cserébe – ahogy belement a múltban is.
Mivel Izrael és a Hezbollah katonailag nem képes legyőzni egymást, megoldás csakis külső erők segítségével érhető el. Irán és Szíria ugyan szilárdan a Hezbollah mögött áll, ám ez a három erő eléggé elszigetelődött a világban. Vagyis ha a Nyugat és az arab világ kellő nyomást gyakorol e trióra, akkor azt – talán – engedményekre lehet kényszeríteni. Hiszen tavaly Szíriát is rá lehetett venni a Libanonból való kivonulásra! Különösen szükség lenne arra, hogy az arab országok mérsékletre bírják Szíriát és a Hezbollahot. Ez persze nehéz ügy, hiszen az „arab utca” sokkal harciasabb a kormányoknál. Ez utóbbiak azonban – melyek korában évtizedeken keresztül szították az utca Izrael-ellenes haciasságát – most már sokkal békésebb húrokat pengetnek vagy legfeljebb csak szavakban radikálisak. A tömegek harciassága ugyanis az iszlamizmussal párosulva most már leginkább őket veszélyezteti. Ezért elképzelhető, hogy, ha másként nem, hallgatólagosan közreműködnek egy megoldási kísérletekben. Ez történhet úgy, hogy a Hezbollahot ráveszik a határmenti területek kiürítésére és helyére ENSZ-katonákat küldenek. Ilyenek ugyan már évtizedek óta állomásoznak ott, de túlságosan csekély létszámban és túlságosan szűkkörű felhatalmazással ahhoz, hogy bármifajta provokációt megakadályozzanak. Létszámukat azonban fel lehet tölteni és a felhatalmazásukat ki lehet bővíteni. Ennél egyszerűbb megoldás lenne persze az, amit az ENSZ és Izrael is követel, tudniillik, hogy a libanoni hadsereg vegye ellenőrzés alá a szóbanforgó területet. Ami pedig a két elrabolt izraeli katonát illeti, ez a probléma – mint láttuk – valamilyen fogolycsere keretében oldható meg. (Izrelben többezer, terrorizmussal vádolt libanonit és palesztint tartanak őrízetben.)
Ami egyelőre nem igen képzelhető el, az az azonnali tűzszünet. A világ legnagyobb része ezt követeli, ám egyelőre hiába, mert ebbe sem a Hezbollah, sem pedig Izrael nem kíván belemenni. Erre különösen Izraelnek van nyomós oka. Hiszen ha belemenne, akkor agresszorként és háborús bűnösként állna a világ előtt, anélkül, hogy céljait – a katonák kiszabadítását és a Hezbollah viszaszorítását – elérte volna. Ebben az esetben már csak idő kérdése lenne, hogy a magát győztesnek érző Hezbollah ott folytassa ellene irányuló provokációit, ahol abbahagyta.
A politikát sehol sem az erkölcs, hanem mindenütt az érdek irányítja, ám kevés helyen érvényesül ez oly mértékben és oly cinikus módon, mint éppen a Közel-Keleten. Izrael úgy akar elérni egy önmagában jogos célt, hogy közben ártatlanokra is lesújt. A zsidó állam tetteit azonban menti, hogy ő volt a megtámadott. Szíria és Irán szerepét azonban semmi sem menti: miután politikai érdekük fűződött a közel-keleti viszály ébren tartásához, a Hamászt és a Hezbollahot eszközül használva pusztító csapásokat szabadítottak Gáza és Libanon népére – miközben szavakban az ugyanezen néppel való szolidaritást hirdetik. Ugyanilyen mélységesen erkölcstelen a Hezbollah vezéreinek viselkedése. Hiszen az állítólag általuk képviselt síitáknak – akik még mindig Libanon legszegényebbjei – semmiféle valós érdekellentétük sincs Izraellel. Vezetőik azonban – hogy a damaszkuszi és a teheráni támogatást továbbra is megkapják és politikai súlyukat megőrízzék – habozás nélkül pusztító háborúba rángatták őket. A mostani konfliktus megoldásához a világ segítsége szükséges, de ahhoz, hogy az ilyen konfliktusok ne ismétlődjenek, a térség népeinek kellene jobb belátásra térniük. Fel kellene ismerniük, kik a valódi ellenségeik.
Kepecs Ferenc
Keretes cikkek
Livni asszony: a Hezbollah kezdte
Cipi Livni, izraeli helyettes miniszterelnök, külügyminiszter-asszony magyar kolléganőjével, Göncz Kingával folytatott telefonbeszélgetése során kifejtette, hogy a közel-keleti helyzet csak a Hezbollah lefegyverzésével rendeződhet. Livni hangsúlyozta, hogy a Hezbollah támadta meg Izraelt és rabolta el katonáit tíz nappal ezelőtt, arra kényszerítve Izraelt, hogy hadművelettel válaszoljon. Az izraeli akció azonban nem a libanoni lakosság vagy a kormány ellen irányul. Izrael felszólítja a nemzetközi közösséget, hogy cselekedjen a G8-ak, illetve az EU határozatai szerint és segítse hozzá a bejrúti kormányt ahhoz, hogy hadserege átvehesse Dél-Libanon ellenőrzését. Livni utalt a tűzszünet esetleges lehetőségére is, de hozzátette: ez csak akkor válna lehetségessé, ha megvalósítanák az ENSZ 1559. számú határozatát, amely a Hezbollah lefegyverzését írja elő. Göncz Kinga megköszönte a tájékoztatást, megjegyezve, hogy távolról nem könnyű megérteni a helyzetet. Livni asszony megköszönte Magyarország Izrael ügyében kifejtett állásfoglalását, és izraeli látogatásra hívta meg Göncz Kingát.
