Casus bellinek tekintette katonái túszul ejtését Izrael, amely most kétfrontos harcot vív a palesztin Hamász, valamint a zsidó államot rakétákkal támadó libanoni Hezbollah ellen. Fogolycserés tűzszünetre kevés esély látszik, inkább az a kérdés, mekkora kiterjedtségű lesz a háború.
Teljes tengeri és légi blokáddal, a libanoni infrastruktúra lerombolásával, valamint a Hezbollah harcállásaira mért sorozatos légicsapásokkal torolja meg Izrael a síita radikális szervezet múlt szerdai támadását. A revánsot kiváltó Igaz ígéret elnevezésű akcióban a szélsőséges tömörülés katonai szárnya, az Iszlám Ellenállás tagjai a határvidéken elraboltak két izraeli katonát, további nyolcat pedig tűzharcban megöltek. Ehud Olmert izraeli kormányfő nyomban világossá tette, hogy a Hezbollah akcióját nem terrorcselekménynek, hanem egy szuverén állam ok nélküli megtámadásának tekinti. A Hezbollah, amely két miniszterrel a bejrúti kormány tagja, destabilizálni akarja a térséget – jelentette ki Olmert. Éppen ezért a zsidó állam katonái kiszabadítása mellett átfogó hadi- és politikai célokat is maga elé tűzött. Fel akarja számolni a Hezbollah jelenlétét az izraeli-libanoni határtól északra 1 kilométeres sávban, hogy a szervezet ne hajthasson végre hasonló túszejtő akciókat. Meg akarja semmisíteni a Hezbollah rakétaarzenálját, és el akarja érni – egyebek között a bejrúti kormányra gyakorolt nyomással -, hogy demilitarizálják a szervezetet. Mindebből az következik – mint arra izraeli katonai vezetők is utaltak -, hogy a válság elhúzódására lehet számítani.
A helyzet paradoxona azonban, hogy a libanoni infrastruktúra romba döntésével a zsidó állam éppen egy Szíria-ellenes bejrúti kormány helyzetét teszi egyre lehetetlenebbé, miközben Izrael részben éppen Szíriát és Iránt teszi felelőssé a Hezbollah akcióiért. Azzal, hogy Izrael háborús viszonyokat teremt Libanonban, és hatalmas károkat okoz a gazdaságának, menekülésre késztetve például turisták tízezreit, az 1975-1990-es polgárháború utáni újjáépítésre, a stabilitás és bizalom megteremtésére mér csapást. A bejrúti kormány ugyanis erőtlen ahhoz, hogy lefegyverezze a Hezbollahot, amely fegyelmezett és katonailag is a legerősebb tényező Libanonban. Ha a libanoni kormány megpróbálná bevetni a hadseregét a Hezbollah ellen, alighanem ismét polgárháborús helyzet alakulna ki, amelyben alapvetően a többségi síiták kerülnének szembe a keresztényekkel, drúzokkal és szunnitákkal.
Míg a múltban az izraeli-libanoni határövezetben kitört válságok idején az erőszakot keretek közé szorította az Izraelre gyakorolt diszkrét amerikai nyomás, a jelen helyzetben a zsidó államot nem fogja vissza ilyen jellegű amerikai rosszallás. Részben a két kormány szoros kapcsolata, a Szíriával és Iránnal szembeni közös averzió miatt, de azért is, mert az izraeli támadásokat Washington a terror elleni harc széles értelmezésébe illeszti. Így hát ezúttal megváltoztak a „háború szabályai”, mint arra Amir Perec izraeli védelmi miniszter egyértelműen utalt is. Az EU külügyminiszteri tanácsa is kiegyensúlyozottabb hangon szólalt meg hétfőn, mint a finn elnökség előző heti közleménye sejteni engedte. Utóbbi egyértelműen elmarasztalóbb volt Izraellel, mint a Hezbollahhal szemben, ami óriási megütközést keltett izraeli kormánykörökben. A 25-ök kompromisszumos nyilatkozata viszont már elismeri Izrael jogát az önvédelemhez, de figyelmezteti a zsidó államot, hogy gyakorolja a lehető legnagyobb önmérsékletet, és tartózkodjék az „aránytalan” válaszlépésektől.
Az eszkalálódást fokozhatja, hogy a konfliktusban az egész régió érintett. A The Daily Telegraph egyenesen arról írt, hogy az izraeli-libanoni határvidék lényegében Izrael és Irán frontja. Az utóbbi hónapokban a Hezbollah iráni segítséggel őrtornyok és figyelőállások teljes hálózatát építette ki. A lap szerint izraeli tisztek többször is arról számoltak be, hogy iráni katonai tanácsadókat láttak a határ túloldalán. A mozgalom – amelyet a nyolcvanas években az iráni köztársasági gárda hozott létre – állítólag 13 ezer rakétával rendelkezik, köztük 250 kilométeres hatótávolságúakkal is, amelyek Izrael déli részét is elérhetik. Keddi lapzártánkig mintegy 500 rakétát lőttek ki izraeli civil célpontokra. Farúk as-Saraa szír alelnök szerint a zsidó állam megérdemelte a támadásokat, mert a korábbi izraeli megszállás provokálta a palesztinokat és a libanoniakat. Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök pedig arra figyelmeztette Izraelt, hogy egy Szíria elleni esetleges csapást az „egész muszlim világ” elleni támadásként értékelne, ami „kemény választ” vonna maga után.Miért rabolt és ölt a Hezbollah?
De vajon mit akart elérni a Hezbollah a két izraeli katona elrablásával és nyolc megölésével? Az akció nyilvánvalóan megosztja a libanoniakat: azokra, akik továbbra is tisztelik a mozgalmat, amelynek támadásai kétségkívül hozzájárultak ahhoz, hogy Dél-Libanon 18 évi megszállása után Izrael 2000-ben egyoldalúan kivonult, és azokra, akik az újabb erőszakért a Hezbollahot teszik felelőssé. Szíria több mint egy évvel ezelőtti libanoni kivonulása óta egyre többen követelik Libanonban, hogy a Hezbollah szabaduljon meg fegyvereitől. A mozgalom azonban nem egyezik bele a demilitarizálásába, és az általa kirobbantott válságnak ez is az egyik üzenete a bejrúti kormánynak és a nemzetközi közösségnek.
Izraeli és egyiptomi politikai és katonai elemzők szerint ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb a közeledés a palesztin Hamász és a Hezbollah között. Aligha véletlen tehát a Hezbollah akciójának időzítése, ami a Hamász néhány héttel ezelőtti túszejtését követte. Az elrabolt izraeli katona kiszabadítása érdekében Izrael lényegében hadat üzent a Hamász vezette palesztin kormánynak, és hetek óta támadja a Gázai övezetet (HVG, 2006. július 8.). A Hezbollah részt vesz a Hamász vezetőinek képzésében – mutatott rá Vahid Abdel Megid, a kairói Politikai és Stratégiai Tanulmányok al-Ahrám Központjának igazgatóhelyettese. Ráadásul Irán szövetségesén, Szírián keresztül támogatja a Hezbollahot, a Hamász vezetője, Khaled Mesál pedig Damaszkuszban él száműzetésben. Számos elemző úgy véli, hogy sem a Hamász, sem pedig a Hezbollah nem hajtotta volna végre provokatív akcióját Damaszkusz vagy Teherán legalább hallgatólagos hozzájárulása nélkül.
A Hamász és a Hezbollah közös célja lehet, hogy mindenáron tárgyalásra kényszerítsék Izraelt. A zsidó állam és a Nyugat bojkottálja a januári szabad palesztin választásokon hatalomra jutott iszlámista Hamászt, mivel az nem hajlandó elismerni Izraelt és lemondani az erőszakról. Ahogy a Hamász, úgy a Hezbollah is hangoztatja, hogy a válságot nem lehet katonailag megoldani, hanem csakis fogolycserével. Az izraeli kormány viszont nyilvánvalóan nem akar precedenst teremteni a palesztinok számára, ezért eltérő utat választott, mint 2004-ben Ehud Barak kormánya. Akkor Izrael – német közvetítéssel – a Hezbollahhal kötött alku keretében több mint 420 arab foglyot adott egy elrabolt izraeli üzletemberért és három megölt izraeli katona földi maradványaiért. Ezek a túszejtések a 2000-ben kitört második palesztin intifáda elején történtek, és Barak el akarta kerülni a kétfrontos harcot. Úgy tűnik, Olmert nem akar tárgyalni, és hajlandó a kétfrontos harcra. Pedig meglehet, hogy a Hezbollah az Olmert-kormány gyengeségére apellált. Izrael történetében először fordul elő, hogy – Olmert és Perec személyében – olyanok ülnek a kormányfői és a védelmi miniszteri székben, akik nem a hadsereg vezető posztjairól érkeztek a politikába. Nem kizárt, hogy a „civil kormány” hajthatatlanságával és erőteljes válaszcsapásaival éppen azt akarja bizonyítani, vele sem lehet packázni.
Az izraeli kormány egyelőre egyként sorakozott fel Olmert mögött – írta a Haarec izraeli lap. Kérdés azonban, hogy a válság elhúzódása nem kezdi-e ki a koalíciót. A kormány fő ereje, a csak tavaly alakult centrista Kadima párt Ciszjordánia egyoldalú kiürítésének ígéretével nyerte meg a márciusi választásokat. Alig két és fél hónappal a kormány megalakulása után viszont délen összeomlott a törékeny tűzszünet a Hamásszal, északon pedig odalett a viszonylagos nyugalom a Hezbollahhal.
Mindez azt jelenti, hogy napok alatt romba dőlt az izraeli kormány programjának fő eleme, a palesztinokról történő úgynevezett „leválásnak”, vagyis az egyoldalú lépéseknek Ciszjordániában történő folytatása. Hiába bizonyult Izrael szemszögéből sikeresnek a Gázai övezet tavalyi kiürítése, úgy tűnik, azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy az engedmények nélküli kivonulás a szélsőségeseket, a fegyveres ellenállás híveit erősíti, hatalomra juttatja a Hamászt, és aláássa az Izrael elrettentő erejétől való félelmet.
Az egyoldalú politika bírálói a gázai kivonulás előtt még azt is megjósolták, hogy ki fog robbanni a harmadik intifáda. A Haarec szerint meg is érkezett, ezúttal a rakéták, a túszejtések intifádája, amelyet nem a Fatah, hanem a Hamász-Hezbollah páros vív, Irán támogatásával. Ám ha valóban kudarc az Ariel Saron volt izraeli kormányfő által a Gázai övezetben tavaly végrehajtott egyoldalú leválás stratégiája – a harmadik út -, akkor Izraelnek keresni kell egy új megközelítést, mivel az első kettő sem működött.
Az első volt a megszállás, amely az 1967-es háborútól az első, 1989-ben kitört palesztin intifádáig tartott. Ezt követte a palesztinok jogainak elismerése, a párbeszéd, amely az 1994-es oslói megállapodásoktól a tárgyalások összeomlásáig és a második intifáda 2000-es kitöréséig tartott. A következő stratégiának valószínűleg megint a diplomáciára kellene összpontosítania, ám egyelőre úgy fest, mindkét fél abban hisz, hogy a másik csak az erő nyelvén ért.
KERESZTES IMRE
