Izrael egyes elemzők szerint már régóta készült a Libanon elleni támadásra, és a veterán tudósító Robert Fisk is érezte a közelgő veszélyt már márciusban. De vajon mire megy ki a játék: kinek áll érdekében a konfliktus, mit jelent a síita kapcsolat, és lehet-e köze az egészhez Iránnak? Olvassa el az [origo] cikkét a legújabb véres események hátteréről!
Az ártatlanság elvesztése
„A Közel-Kelet soha nem volt olyan problémás helyzetben, soha nem volt olyan veszélyes, mint most… valamiféle robbanás készül” – beszélt rossz előérzetéről egy márciusi interjúban Robert Fisk, az Independent című brit lap közel-keleti tudósítója, aki 30 éve dolgozik a térségben.
Fisk korábban is bizonyította látnoki képességét, a 2001. szeptember 11-i New York-i öngyilkos merényletek előtt is megérezte, hogy túl nagy a feszültség, túl nagy a nyomás, ami szükségszerűen robbanáshoz vezet. Most is jól érzett rá, hogy valami készül a Közel-Keleten. Az utóbbi pár hét szomorú listája eddig pár tucat palesztin és izraeli, illetve több mint 250 libanoni halott nevéből áll, és a Közel-Kelet legújabb válsága egyelőre korántsem ért a végéhez.
Fisk szerint a helyzet egyszerű: Európa és az Egyesült Államok álszentsége, illetve a közel-keleti politikai vezetés sokszor kíméletlen magatartása együtt hajszolta bele a térséget az évtizedek óta legtöbb konfliktussal és legtöbb feszültséggel terhelt állapotba. „Ez a szokásos cinizmus. A régi, jól ismert történet – demokráciát követelünk, szabad választójogot követelünk és végül a rossz emberekre szavaznak, úgyhogy megpróbáljuk megsemmisíteni a kormányt, amit szabadon megválasztottak” – Fisk szerint ebben áll a nyugati kétszínűség. A hetek óta tartó közel-keleti konfliktus pedig példák egész sorával támasztja alá Fisk gyanakvását.
Amerikai mantra
„Szánalmas” – legyintett George Bush a nyolc napja tartó libanoni válság kezdetén, amikor arról faggatták, mit gondol a helyzet megoldására tett béke- és tűzszüneti javaslatokról. A következő napokban pedig ismét bizonyította az amerikai kormányzat, hogy nem tud elszakadni az évek óta zsolozsmázott kulcsszavai bűvkörétől: Irán, Szíria, terror, iszlám szélsőségesek – hajtogatják az amerikai illetékesek Libanon kapcsán is.
„Minden nemzetnek meg kell védenie magát a terrorista támadások és az ártatlan életek kioltása ellen. Ez elengedhetetlen velejárója a 21. századnak” – jelentette ki Bush, utalva ezzel arra, hogy az amerikai kormányzatnak esze ágában sincs megdorgálni Izraelt a civilek tucatjaival végző, Libanon jelentős részét romba döntő kemény válaszcsapásai miatt.
Az amerikai politika mondanivalójának lényege, hogy az iszlám szélsőségesek – és a Washington által cinkosaiknak tartott Irán és Szíria – által legyengített libanoni kormány nem tudja elejét venni az erőszaknak. Az amerikaiak szerint általuk terroristának nevezett csoportok, a Hamász és a Hezbollah mérgezik a Közel-Kelet levegőjét, de az ő lelkükön szárad az is, hogy „a libanoni demokrácia törékeny”.
Bush ugyanakkor mindenkit biztosított róla, hogy fájlalja a helyzet alakulását. „Nagyon keményen dolgoztunk…, hogy megerősítsük a demokráciát Libanonban” – mondta és törekvéseik kudarcáért egyértelműen a Hezbollahot tette felelőssé. „Véleményem a következő: van itt egy terroristacsoport, amelyik útját akarja állni a béke kifejlődésének… A Hezbollah nem akarja, hogy béke legyen”.
Az amerikai kormány eközben védelmébe vette a libanoni kormányt, amely a konfliktus kezdete óta csak egyetlen dolgot tesz: széttárja karjait és azt hajtogatja, nincs hatalma a Hezbollah fölött, így reménytelen tőle várni a megoldást. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű – állítja a libanoni amerikai egyetem tanára, Amal Szaád Gorajeb. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a libanoni kormánynak kényelmes és politikailag jövedelmező eljátszani a tehetetlen áldozat szerepét, míg az Egyesült Államok a jelek szerint semmit nem tanult a közel-keleti konfliktus rendezésének nehézségeiből és inkább saját politikai érdekei viszik előre.
Jó Hebollah, rossz Hezbollah
Gorajeb szerint nem véletlen, hogy a libanoni kormányok halogatják a Hezbollah lefegyverzését és ennek sokkal inkább vannak belső, mint külső okai. Az ország ugyanis jól emlékszik még, hogyan lett a térség ígéretesen induló pénzügyi központjából és békés, biztos pontjából a 15 éves polgárháború alatt problémás miniállam, amelynek függetlenségét hol izraeli, hol szíriai bevonulás és jelenlét csonkította.
Hasonló okkal magyarázta Faud Szinjóra libanoni miniszterlnök is a CNN-nek tavasszal adott interjúban, miért óvatos a libanoni kormány a radikális szervezetekkel és miért huny szemet alkalmanként Izrael ellenes akcióik fölött. „Nézze, Libanon nagyon sokszínű ország, körülbelül 18 vallási csoport él itt… Libanon azt mondja, érdekében áll, hogy az országot egységben tartsa, mert ez a legjobb módja annak is, hogy szövetségben maradhassunk a többi arab országgal”. Szinjóra szerint az egység megteremtése pedig meghozza majd a békét is a Közel-Keleten.
Gorajeb szerint nem vádolható azzal a libanoni kormány, hogy rossz gondolatmenetet követne. A Hezbollah ugyanis a lakosság több mint harmadát kitevő 1,2 millió síita szinte teljes támogatását élvezi, a – libanoni hadsereghez képest – jól felszerelt gerillák megregulázása pedig megint vérbe boríthatná az országot. Haszan Naszrallah, a Hezbollah fő ideológusa meg is fenyegetett mindenkit, aki kísérletet tesz a csoport lefegyverzésére, hogy kezének és szeme világának elvesztésével bűnhődik.
Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy egy kényszerleszerelés radikalizálhatja a Hezbollahot és a mögötte felsorakozó síitákat, míg a megengedő politika eredményesebbnek bizonyul. Gorajeb szerint a szervezet fennállásának 10. évfordulóján, 1992-ben épp azért indult el története első parlamenti választásán a Hezbollah, mert belátta, hogy csak úgy tudja elfogadtatni az emberekkel az áldozatokat követelő ellenállást, ha belép a politikai életbe és radikális, de békés és demokratikus eszközökkel terjeszti elveit.
A választásokon induló Hezbollahnak ráadásul szövetségesekre volt szüksége, még a libanoni keresztény pártokkal is egyeztettek a síita ellenállás alakulásáról, pedig a keresztények pártja egykor Izrael hű szövetségesének számított. Gorajeb szerint így a Hezbollah leszerelése nemcsak azt jelentené, hogy a libanoni hadseregnek kéne átvenni olyan biztonsági feladatokat, amire alkalmatlan, de azt is eredményezhetné, hogy a síita fegyveres ellenállás kivonulna a politikából, föld alatti tevékenységet kezdene, és így sokkal kevésbé lehetne ellenőrizni akcióit.
A síita kapcsolat
„Higgadtnak maradni válsághelyzetekben” – Ehud Olmert izraeli miniszterelnök szerint ez a legfontosabb dolog, amit elődjétől, Ariel Sarontól tanult. Izraelt mégis szokatlanul kemény gázai és libanoni fellépése miatt támadja több európai ország. A hetek óta tartó gázai és a hét napja húzódó libanoni válságban Izrael rég nem látott erőt vetett be katonái visszaszerzése érdekében. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, ezt azonban sokan még Izraelben is kétségbe vonják.
A fő cél a Hezbollah kiszorítása a libanoni-izraeli határ térségéből, akárcsak az 1982-es Libanon ellen indított akcióban – állítja Uri Avneri, izraeli újságíró, békeaktivista. Avneri szerint Izrael hosszútávú célja a Hezbollah erejének meggyengítése, az eltelt békés évek alatt összegyűjtött több ezer rakétájának megsemmisítése, és a szervezet társadalmi megítélésének lerontása. Ezek közül – állítja Avneri – legfeljebb az első kettő teljesülhet, nem valószínű ugyanis, hogy sikerül népszerűtlenné tenni a libanoni társadalom szervezéséből és védelméből jelentős részt vállaló Hezbollahot.
Avneri és más elemzők is úgy vélik, hogy az izraeli hadsereg régóta készül az akcióra. Szerintük a Hamász és a Hezbollah túszejtése kapóra jött, és ezzel párhuzamosan a katonai vezetés is túszul ejtette a politikai vezetést, a döntéseket maga Dan Haluc izraeli vezérkari főnök hozza. Ezt támasztja alá, hogy az izraeli vezetés nem alkuszik, nem hajlandó tárgyalni, se Gázában, se Libanonban, pedig a rengeteg halottat maguk mögött hagyó akciók eddig semmilyen eredményre nem vezettek a katonák kiadása szempontjából. Ennek ellenére eredménytelennek sem lehet nevezni a támadásokat.
Nagytestvér
A libanoni konfliktus kezdete óta többen megpendítették, hogy valójában Irán áll a háttérben.A libanoni válság egyik különös velejárója épp az iráni kapcsolat állandó emlegetése. Mind az Egyesült Államok, mind Izrael Iránt – és tétlenségét – próbálja a konfliktus egyik fő felelősének beállítani. Az iráni felelősséget több – semmilyen módon alá nem támasztott – izraeli hír is próbálta a fejekbe verni. Állítólag iráni katonák harcolnak Libanonban, állítólag irániak kezelik a Hezbollah rakétáit.
Arab oldalról is hangsúlyozzák ugyanakkor Irán fontosságát. Baszír al-Asszad szíriai elnök szerint megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Közel-Keleten mára Irán befolyása a térség békéjének megkerülhetetlen előfeltétele lett.
Teherán eddig igyekezett kimaradni a konfliktusból, amenyire tudott, a vádakra válaszolt, biztosította támogatásáról a Hezbollahot, illetve jelezte, hogy Szíria megtámadása a két ország közti védelmi megállapodás miatt komoly iráni választ eredményezhet, de más lépéseket nem tett. Az USA azonban rendszeresen támadja Szíriát is tétlensége miatt, a libanoni konfliktus tehát egyre inkább kezd egy amerikai-izraeli és egy szíriai-iráni érdekcsoport közti ellentétté válni.
Iránt sejti a háttérben az USA
Ez azonban nem feltétlenül jön rosszul az USA-nak és Izraelnek sem. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök tavaszi amerikai látogatásán épp azért lobbizott, hogy Washington meghosszabbítsa az Izraellel kötött védelmi és támogatási szerződését. A síiták és egyéb szélsőségesek fenyegetése, illetve a fenyegető Irán képe épp elég érvet szolgálhat az izraeli lobbinak, hogy meggyőzze amerikai szövetségesét. Ha pedig nem enged Olmert a palesztin és libanoni emberrablóknak, azzal azt üzenheti az izraeli közvéleménynek, hogy hajlandóak vagyunk a kompromisszumra, hiszen kivonultunk Gázából, de ennél többet nem engedünk: „eddig és ne tovább” – fogalmazott. A bombázások pedig épp eléggé alátámasztják érveit.
Ha valóban sikerül a felelősséget Iránra és Szíriára terelni, akkor nem csak moshatja kezeit az amerikai diplomácia, de érveket szolgáltathat az iszlám szélsőségeseket központba állító külpolitikája megerősítéséhez, illetve ahhoz is, hogy végleg elgáncsolja Teherán atomterveit, amiről az elmúlt időszakban csak üzengetés szintjén esik szó. A nagyhatalmak annak ellenére kivárnak, hogy az Iránnak adott atomultimátum egy hete lejárt.
A helyzet pikantériája az, hogy a konfliktus ilyen irányú élezése legalább annyira kedvezhet az iszlám szélsőségeseknek, mint az arab országok közé szorult, tavalyi telepmegszüntetései folytán egyre zsugorodó Izraelnek és az Iránt támadó amerikai diplomáciának. A Hezbollah síita, Irán síita, Szíria pedig ugyan szunnita többségű, de az országot a „70-es évek óta irányító Asszad-család alavita, ennek a szektának a gyökerei pedig a síitákhoz nyúlnak vissza. Egy nyugati-síita konfliktus pedig tökéletesen illik a szélsőséges csoportok terveibe.
Abu Múszab az-Zarkávi, az iraki al-Kaida júniusban likvidált véres kezű vezére halála előtt egy tanácskozások vett részt, ahol az iszlám ellenállás sikerének lehetőségeit tekintették át. Bár a tanácskozásnak otthont adó házat az amerikaiak lebombázták, sok iratot sikerült megmenteni, amiből kiderül, az al-Kaida két célt tűzött ki maga elé Irakban: az egyik az ellenállás társadalmi népszerűségének növelése, a másik az amerikaiak lejáratása volt.
Mindkét célhoz több megoldás vezetett, azonban az al-Kaida helyi vezetői úgy látták, a legüdvözítőbb az lenne, ha az USA-t sikerülne összeugrasztani a síitákkal, mert így nem csak a muszlim világ felháborodását sikerülni kivívni, de a síita többségű Irak feletti ellenőrzést is vissza lehetne szerezni az amerikaiak és az ellenőrzésük alatt összehívott kormány népszerűségének szükségszerű zuhanásával.
Sáling Gergő
[origo]
