Idén márciusban született a Legfelsőbb Bíróságon ítélet – Kristóf László volt csendőr őrmester 1959-es ítéletének felülvizsgálatáról – a „Ságvári-ügyben”. Számosan sokhelyütt azonnal vitatták a döntést – ám annak szövegét nem ismerhették, csupán a kiadott rövid közleményekre támaszkodhattak. Sokáig kellett várnunk arra, hogy az ítélet teljes szövege hozzáférhetővé váljon (a Legfelsőbb Bíróság honlapján), s így megállapíthassuk: a baj sokkal nagyobb annál, mint eddig hittük. Nem csupán jogfilozófiailag és jogpolitikailag helytelen, de ráadásul szűken értelmezett jogi szempontból is sokszorosan téves határozat született.
Árulkodó módon leszögezi például az 1959-es perről: „a felülvizsgálat tárgyát képező ítéletek szerkesztéséből, egyes megfogalmazásaiból, a bizonyítékok értékelése és a jogi indokolás során írt okfejtésekből az eljárás koncepciós vonásai egyértelműen felismerhetők”.
Nocsak! Ez bizony olyan kemény vád, amely csak nagyon erős bizonyítékokra támaszkodva, részletes, kimerítő indoklással ellátva lenne elfogadható. Ilyeneknek azonban a Legfelsőbb Bíróság szövegében nyomát sem leljük; leszögezi, hogy ez pedig koncepciós eljárás és punktum. Nem bizonyítja. Valószínűleg önnön előítéleteinek csapdájába esett. Ha egyszer tény, hogy dr. Mátyás, az „59-es per bírója számos halálos ítéletet is hozott az „56 utáni megtorlások során, akkor nyilván ez az ítélete is tarthatatlan – pedig a két dolog között nincs egyenes összefüggés. Ha Kádárék görcsösen próbálkoztak a forradalom fasiszta, csendőr és hasonló gyökereit kimutatni, és bizonygatni, akkor nyilván ez a per is ebbe a láncolatba illeszkedett – pedig erről szó sincs. Hogy koncepciós per zajlott-e „59-ben, az nem kinyilatkoztatás, hanem bizonyítás kérdése.
Ha például én most azt írnám: „a Legfelsőbb Bíróság 2006. márciusi ítélete szerkesztéséből, egyes megfogalmazásaiból, a bizonyítékok értékelése és a jogi indokolás során írt okfejtésekből az eljárás koncepciós vonásai egyértelműen felismerhetők” – megtehetném-e ezt csupán így ex cathedra kijelentve, anélkül, hogy bizonyítanám e tételemet? Nyilván nem. Ezért most bizonyítani fogom.
Kezdjük a talán legnyilvánvalóbbal: ki járt el legitim és ki illegitim módon?
A Legfelsőbb Bíróság így fogalmaz az indokolásban: „Kristóf László I. rendű terhelt és a vele együtt intézkedő csendőrök mindenben a korabeli jogszabályoknak megfelelően, tehát nem „törvénytelenül” jártak el… E rendelkezések alapján a korábbi államhatalom mind a jobboldali, mind a baloldali szélsőséges mozgalmakkal szemben eljárt. Kristóf László I. rendű terhelt – a társaival együtt – ilyen jogszabályi háttéren nyugvó elöljárói parancs alapján intézkedett.”
Nos, vegyük sorra az ítéleti érveket!
1.) Kristóf és társainak egy része a magyar csendőrség tagja volt. Azon csendőrségé, amely ekkorra – 1944. július végére – éppen befejezte közel ötszázezer magyar zsidó deportálását, pontosan ismerve azt is, hogy mi fog történni velük. Erről a csendőrségről állítja az ítélet, hogy bármilyen eljárása lehetett törvényes! Ezek szerint föl sem vetődik öt bíróban, hogy – megadva a kellő tiszteletet a kivételnek, s mellőzve a kollektív bűnösség alkalmazását – ez a csendőrség saját maga helyezte magát törvényen kívül, vonta ki magát a jog hatálya alól, törölte el tehát egyetlen ez utáni cselekedete törvényességének lehetőségét? Hiszen a csendőrség ettől kezdve kizárólag tömeggyilkosok bűnbandájának tekintendő, s nem „mindenben a korabeli jogszabályoknak megfelelően, tehát nem törvénytelenül eljáró” szervnek. Az indokolás e része tehát semmis.
2.) Az idézett 1921-es törvény „az állam és a társadalom rendjének erőszakos felforgatására” irányuló cselekményeket rendelte büntetni. Milyen állam és milyen társadalom rendjéről volt szó 1944. március 19-e – a német megszállás – óta? Azóta, hogy megszűnt a magyar állami szuverenitás, hogy sok minden közvetlen német parancsra történt? Az volt tehát a magyar állam és társadalom „törvényes rendje”, amit a Sztójay-Veesenmayer kormány képviselt, s az azzal szembeni fellépés a törvénytelen? Ahol a magyar rendőrség, csendőrség és az összes egyéb biztonsági szerv tényleges főparancsnokát úgy hívták: Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer? Nem inkább az volt a helyzet, hogy teljességgel megszűnt „a magyar állam és társadalom törvényes rendje”, következésképpen az ilyetén helyzettel való szembehelyezkedés volt az egyedül jogos eljárás? Nem az történt tehát, hogy a németek megszállta országban minden hatósági intézkedés illegitim, tehát törvénytelen volt, s minden azzal szembeni ellenállás legitim, törvényes helyes és jogszerű? Dehogynem!
Elhihetjük ép ésszel, hogy leírhatja ma, 2006-ban a Legfelsőbb Bíróság kollégium-vezetője ezt a mondatot: „a német megszállás Kristóf László cselekményének megítélését nem érintette”? Arra hivatkozva, hogy hiszen a háború utáni párizsi békeszerződés kimondta Magyarország felelősségét a háborúért, tehát önálló államnak tekintette? Nem szeretnénk elhinni.
3.) A Legfelsőbb Bíróság bírái ugyan ismerik (például Radbruch alapján) a „törvénybe foglalt jogtalanság”, illetve a „törvényfeletti jog” sok évtizede bevett és elfogadott fogalmait, csak éppen ebben a konkrét ügyben valamiért nem merték/akarták ezeket alkalmazni? Vagy úgy tettek, mint akikről az igazán nem kommunista Bibó István a magyar állam 1944-es legitimitásáról szólva írt: „odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak, s a velük szembeni engedetlenséget erkölcsi kötelességnek tekintsék”. Avagy nem is értenek egyet azzal, hogy bizonyos történelmi helyzetekben válhat a formális jog jogtalansággá, lévén oly mértékben igazságtalan, hogy ellentétes az emberi jogokkal? Megvonják a legitim eljárás jogát az emberiség összes rabszolgalázadásától, forradalmától, valamennyi a zsarnokság alóli fölkeléstől, a diktátorokkal való szembefordulástól, a teljes antifasizmustól?
Márpedig 1944 nyarán a tömeggyilkos csendőrség mértékadó megítélés szerint nem volt, nem lehetett jogos, legitim eljáró szerv. Következésképpen a joglogika – vagyis nem csupán az erkölcs, de a jog is – csak oda vezethet, hogy igenis Ságvári Endre volt legitim helyzetben. Aki tagadja az antifasiszta Ságvári eljárásának jogosságát, az a tömeggyilkos csendőrséget akarja legális, jogosan működő szervezetnek elismertetni – ez pedig maga a bűnözés.
Az a záró magyarázkodás az ítélet végén, miszerint „a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálata kizárólag a büntetőjogi megítélésre terjed ki, és semmiben sem érintette az elbírálás tárgyát képező események történelmi, politikai értékelését” – egyfelől sima mellébeszélés, másfelől többszörösen nem igaz. Hiszen indokolása nyitva hagyja azt a kérdést: megteheti-e ma a bíróság, hogy alapvető történelmi tényeket és azok összes jogfilozófiai, jogtörténeti és joglogikai következményét megkerülje. Elvégre ha igaza lenne a Legfelsőbb Bíróságnak, akkor törvénytelen lett volna a potsdami megállapodás, a „45. augusztusi londoni egyezmény, törvénytelen lett volna a háborús főbűnösök nürnbergi törvényszéke, Magyarországon törvénytelen lett volna a párizsi békeszerződés, vagy éppen a ruandai vagy jugoszláviai háborús bűnösök elítélése, inkluzíve Hága, úgy, ahogy van. Ha igaza lenne a Legfelsőbb Bíróságnak, akkor – s az emberben óhatatlanul fölréved a rosszindulatú föltételezés: lassan ez következik – legközelebb tessék csak nyugodtan fölmenteni Szálasi Ferencet is.
4.) Arról aztán nem is beszélve, hogy e mostani ítélet kétszer is arra hivatkozik: Kristóf és társai „parancsra tették”, amit tettek. Tényleg nem jutott el még oda a magyar igazságszolgáltatás legfelső fóruma, hogy komolyan venné a nürnbergi ítélkezés legfőbb alapvetését, miszerint az emberiség kimondta: soha többé nem hivatkozhat senki arra, hogy a szörnyűségeket parancsra tette? Ráadásul ez „bírósági jogalkotás”, ami pedig jogállamokban elfogadhatatlan és megengedhetetlen.
5.) Mire gondolhat ma öt tanult ember, amikor leírja erről az 1921-es törvényről, hogy „e rendelkezés alapján a korábbi államhatalom mind a jobboldali, mind a baloldali szélsőséges mozgalmakkal szemben eljárt”. Tényleg nem tudják, hogy a német megszállástól kezdve ez egyszerűen nem igaz, hiszen „44. márciusától egyetlen olyan eljárás sem zajlott Magyarországon, amelyben jobboldali szélsőségesek ellen jártak volna el, hiszen a jobboldali nyilas szélsőségesek voltak hatalmon?
Ám ezen az alapvető néhány tételen kívül további elképesztő – és súlyosan jogellenes – elemekkel is találkozunk az ítéletben.
Fogadjuk el (addig, amíg nem válik hozzáférhetővé a teljes iratanyag, az eredeti nyomozási és bírósági iratok mindegyike) a Legfelsőbb Bíróság álláspontját, hogy a Ságvárival zajlott dulakodás és lövöldözés során Kristóf megsérült, a földre került, így ő nem lőtt Ságvárira. Az ítélet szerint nem lehetett tehát tettese Ságvári meggyilkolásának. De nem volt bűnrészese, bűnsegédje sem? A Legfelsőbb Bíróság szerint nem, mégpedig azért nem, mert „a bűnsegédnek legalább a tettes szándékát erősítő magatartást kell tanúsítania”.
Nos, Kristóf és társai csőre töltött pisztollyal léptek be a cukrászdába; amint Ságvári ennek hatására előrántotta fegyverét (de még nem lőtt azzal!), Kristóf volt az, aki dulakodni kezdett vele, és a földre szorította, s eközben kapott lövést. Sérülten már nem vett részt a további eseményekben. Magatartása azonban egyesek szerint büntetőjogilag világosan és egyértelműen „a tettes szándékát erősítő magatartásnak” minősül. Mások úgy vélik – s én magam, már csak a méltányosság kedvéért is, hajlok arra, hogy utóbbi álláspontot fogadjam el -, hogy itt valóban úgynevezett praeterintentionális bűntett, vagyis szándékon túli eredmény következett be. Ha pedig ez így van, akkor felmentése ezen az alapon ugyan törvényes lenne, ám az az ítélet, amely rendelkező részének egyik-másik pontja ugyan helyes, ám azok indokolása helytelen – az bizony egészében helytelen, tehát törvénytelen.
Miközben a Legfelsőbb Bíróság nem vitatja a tényt, hogy Kristóf László kínzókamrába, megsemmisítő táborba küldött embereket, valamint maga is kínozott négyet, ennek jogi minősítését így végzi el: „az irányadó tényállásból nem állapítható meg, hogy a név szerint is megjelölt négy személy megkínzása „milyen súlyú, milyen mértékű” volt, elérte-e azt a szintet, amely szükséges a szóban levő háborús bűncselekmény megállapíthatóságához”.
Majd éles fordulattal ebből, hogy ugyanis nem állapítható meg a kínzások „súlya, mértéke” (ezen vajon mit értenek?), a következő döbbenetes következtetéseket vonja le. „… A bántalmazott, megkínzott négy személy a baloldali mozgalom tagja volt, az eljárás alá vonásuk tehát nem volt mentes politikai jellegű megfontolásoktól. A meglehetősen hézagos tényállás alapján azonban nem állapítható meg, hogy Kristóf László és társai magatartását háborús célkitűzések irányították. Ez a cselekmény azonban bűncselekmény volt. Megvalósította ugyanis az 1878. évi tc. (Csemegi Kódex) 477. §-ában meghatározott hivatali hatalommal visszaélés bűntettét… E bűncselekmény büntetési tétele öt évig terjedő börtönbüntetés volt… az elévülés kizárja a bűnvádi eljárás megindítását, mégpedig öt év elteltével, ha a bűntettre öt évi, vagy annál rövidebb tartamú szabadságvesztést ír elő a törvény… Megállapítható tehát az elkövetési időre (1944. nyara) tekintettel, hogy Kristóf László büntethetősége e cselekmény miatt 1949. nyarán megszűnt.”
Nos, szerintem ez az igazi koncepciós eljárás! A Legfelsőbb Bíróság – nem lévén képes megcáfolni, hogy Kristóf embereket halálba juttatott, illetve kínozott, gumibotozott, villanyozott – körmönfont jogászkodással, ám ezenközben hamis érvekkel próbálja semmissé tenni az „59-es ítéletnek azt a részét is, amelyet más módon nem sikerül eltörölnie. Hiszen logikája ez: ha a baloldaliak megkínzása nem állt összefüggésben a háborús célkitűzésekkel, akkor ez „csak” kényszervallatás, annak viszont öt év a maximális büntetési tétele, tehát már elévült. Majd – hogy még tovább rontsanak saját helyzetükön – a Népszabadságban március 17-én ehhez hozzáteszik: „az illegális kommunista mozgalom vezetőinek tartott személyekkel szembeni hatósági intézkedésre – és így a Ságvári Endrével szembeni fellépésre – tehát olyan okból került sor, amelynek a háborúhoz semmi köze nem volt…”
Csakhogy ez az alaptétel a történelmi tényekkel szöges ellentétben áll. Elvégre 1943. júniusától – a III. Internacionálé önfeloszlatása miatt és alapján – már nem KMP, hanem Békepárt tevékenykedett, éppen azért, hogy a többi antifasiszta párt és szervezet számára elfogadható partner legyen, s amely a Magyar Frontban a kisgazda, a szociáldemokrata vagy éppen a legitimista pártokkal működött együtt. Amely – félretéve most Rákosi és Kádár későbbi vitáját, valamint a kettős illegalitás kérdését is – így határozta meg fő célját: „még fokozottabban kell harcolni a dolgozók és a szabadságszerető nemzetek legnagyobb ellenségének: a Hitler-fasizmusnak a megsemmisítéséért”. Ságváriék elsősorban antifasiszta tevékenységet folytattak, alapvető platformjuk a háború-ellenesség és a németellenesség volt, s az akkori hatóságok természetesen főként ezért üldözték őket. Emlékezzünk csak, mik voltak az akkori baloldali mozgalom röplapjainak szövegei: „Le a háborúval!”, „Le a zsidó-tolvajokkal!”, „Elég volt a Hitler-kosztból!”, „Üsd a németpártit!”, „Békét, kenyeret, tüzelőt!”, „Ne vonulj be katonának!
Ezekről állítja a Legfelsőbb Bíróság, hogy nem álltak összefüggésben a háborúval? A háborúellenes, antifasiszta erőkkel szembeni harc elsősorban éppen hogy a háborús célkitűzéseket szolgálta,. Kristóf László tehát valóban háborús bűntetteket követett el, amelyek szankciója 1959-ben halál volt, következésképpen elévülésről szó sem lehet, nemhogy öt éven belül, de soha – tehát ezen az alapon történt 2006-os átminősítés és fölmentés logikátlan, hibás, irat- és jogellenes, tehát súlyosan törvénysértő e téren is.
Ugyancsak elképesztő a harmadik vádpont alóli fölmentés. Kristóf 1958-as elfogásakor megpróbált megszökni az őt őrizetbe vevő rendőröktől, ennek során „a rendőrre ugrott, igyekezett a pisztolyát elvenni, a földre rántotta a rendőrt”.
Erről a Legfelsőbb Bíróság így foglalt most állást: „Az eljárt bíróságok nem vizsgálták az eset körülményeit, súlyát, holott ez „az eset összes körülményeinek mérlegelése alapján olyan csekély jelentőségűnek mutatkozik, hogy a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen… Kristóf László a háború befejezése után beilleszkedett a társadalomba, jogkövető magatartást tanúsított. Kellő alappal vélhette, hogy tizennégy év eltelte után már nem vonják felelősségre – az általa egyébként jogszerűnek tartott – cselekményei miatt. Ebben a helyzetben került sor 1958-ban a rendőri intézkedésre. Tisztában volt azzal – a már addig lezárt eljárások ismeretében – hogy a Ságvári Endre ellen foganatosított intézkedésben való részvétele miatt igen súlyos következményekre számíthat. Ezt figyelembe véve a magatartása: a menekülés és az annak sikere érdekében elkövetett cselekmény, a rendőr kisebb súlyú bántalmazása, ha bűncselekményt is valósított meg, olyan csekély súlyú, jelentőségű volt, hogy nem igényelte a bűnösség megállapítását és büntetés kiszabását.”
Nos, ki hallott még olyat, hogy a fogolyszökést, valamint egy szolgálatban eljáró rendőr megtámadását olyan csekély jelentőségűnek, a társadalomra oly kevéssé veszélyesnek minősítsék, hogy annak elkövetőjével szemben a legenyhébb büntetés is szükségtelen? Ki meri állítani, hogy a két cselekmény együttese – a fogolyszökés során a rendőr megtámadása – együttesen is olyan semmiség, amelyre jóérzésű bíróság csupán rálegyint, mint afféle pitiáner pajzánságra? És mi jelentősége van annak, hogy Kristóf hány évig viselkedett rendesen, miként vélekedett egykori tettéről? S valóban menti tettleges ellenszegülését és menekülési kísérletét, hogy „tisztában volt azzal… igen súlyos következményekre számíthat”? Az övét igen, csak Ságváriét nem?
A Legfelsőbb Bíróság mostani görcsös erőlködése, hogy Kristóf Lászlót valamennyi vádpontban lényegében tisztára mossa – csak tovább erősíti a föltoluló rossz érzést: először a felülvizsgálati kérelem alapján valakik úgy döntöttek: a Ságvári Endre zsidó származású kommunista vezető gyilkosságában közreműködők egyikét márpedig föl kell menteni. Majd ennek érdekében semmi sem volt drága, s az öttagú bírói tanács minden árat hajlandó volt megfizetni a koncepció megvalósításáért. Erősíti e gyanút, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem tartotta fontosnak gondoskodni sértetti képviseletről, noha számára a büntetőeljárási törvény ezt előírja.
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága – az ezeréves keresztyén jogfolytonosság bűnösen elfogult szellemében hozott – fölmentő ítéletének legalapvetőbb törvénysértése persze az az állítás, hogy a csendőrség nevű tömeggyilkos bűnbanda 1944. júliusában jogszerűen járhatott volna el a nemzeti (és nemzetközi) antifasiszta ellenállás hősével, Ságvári Endrével szemben.
Az ítélet többi – noha önmagában szintén súlyos – törvénytelensége ehhez képest részletkérdés, ám árulkodó arról, hogy először készült e döbbenetes koncepció, s aztán annak részletezése – sorozatos jogsértések árán. Hogy kiknek áll érdekében ilyen koncepció érvényre juttatása – azt jól tudjuk: azon politikai erőknek, amelyek egyre nagyobb engedményeket tesznek a szélsőjobboldali eszméknek és csoportoknak. Hajtogathatja maga a Büntető Kollégium, mint testület, valamint Dr. Kónya István, mint annak vezetője, hogy ők „nem kívántak senki számára érveket szolgáltatni” – ha objektíve mégis ezt teszik. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint a Ságvári-táblák elleni azonnali atrocitások. Ilyes ítélkezésük – szándékaiktól teljességgel függetlenül is – a vandál szélsőjobboldali csürhét bíztatja, serkenti, mint látjuk, egyre inkább nem csupán erősödő, durvuló szavakra, de barbár tettekre is. Arról azonban egyelőre sejtéseink is alig vannak, az igazságszolgáltatáson belül miért és hogyan erősödik ez a vonal. A Jány-, a Sipeki-, a Rátz Erzsébet-, az ifj. Hegedűs-, a Gede-testvérek-ügy, a Fővárosi Ítélőtábla személyiségi jogi és sajtó-helyreigazítási gyakorlata, a rasszista félrehúzások és néhány hasonló tény mindenesetre egyre aggasztóbb összképet kezd fölfesteni.
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma Népszabadságbeli utólagos suta magyarázkodásában fontosnak tartott kioktatni bennünket „az írástudó ember felelősségéről”. Kellő, ámbátor egyre fogyó tisztelettel hadd közöljem: az ilyen ítéletek sokkal hatékonyabban járatják le az ítélkezés tekintélyét, mint amire mi, felelőtlen, pernahajder firkászok képesek volnánk. Megijedni mindazonáltal nem fogunk. Azt azonban megígérem, hogy hallgatni sem.
dr. Kende Péter
