Az ítélet
Idén márciusban született a Legfelsőbb Bíróságon (a továbbiakban: LB) ítélet – Kristóf László volt csendőr őrmester 1959-es ítéletének felülvizsgálatáról – a „Ságvári-ügyben”. Számosan sokhelyütt azonnal vitatták a döntést – ám annak szövegét nem ismerhették, csupán a kiadott rövid közleményekre támaszkodhattak. Sokáig kellett várnunk arra, hogy az ítélet teljes szövege hozzáférhetővé váljon, s hogy megállapíthassuk: a baj sokkal nagyobb annál, mint eddig hittük. Nem csupán jogfilozófiailag és jogpolitikailag helytelen, de ráadásul szűken értelmezett jogi szempontból is sokszorosan téves határozat született.
Árulkodó módon leszögezi például az 1959-es perről: „…az eljárás koncepciós vonásai egyértelműen felismerhetők”. Nos, szerintem valóban koncepciós per zajlott – csakhogy nem 1959-ben, hanem 2006-ban. Pedig lehet, a Kristóf elleni három vádpont legsúlyosabbikában, a gyilkosság dolgában szűken vett büntetőjogi szempontból esetleg részben igaza is lehet a LB-nek, lévén ez talán tényleg úgynevezett praeterintentionális bűntett, vagyis szándékon túli eredmény. Az e vád alóli fölmentés indokolása azonban már jogilag is helytelen, valamint jogszociológiailag hihetetlenül veszélyes és káros.
Hiszen Kristóf és társainak egy része annak a magyar csendőrség tagja volt, amely „44-es rémséges tetteivel saját maga helyezte magát törvényen kívül, vonta ki magát a jog hatálya alól, törölte el tehát egyetlen ez utáni cselekedete törvényességének lehetőségét. A csendőrség kizárólag tömeggyilkosok bűnbandájának tekintendő, s nem „mindenben a korabeli jogszabályoknak megfelelően, tehát nem törvénytelenül eljáró” szervnek. Az indokolás e része tehát semmis.
Túl ezen a LB kétszer is arra hivatkozik: Kristóf és társai „parancsra tették”, amit tettek – bírói jogalkotásával szégyenszemre semmissé tette így a nürnbergi ítélkezés legfőbb alapvetését, miszerint az emberiség kimondta: soha többé nem hivatkozhat senki arra, hogy a szörnyűségeket parancsra tette. Eltörölte egyszersmind a „törvénybe foglalt jogtalanság”, illetve a „törvényfeletti jog” sok évtizede bevett és elfogadott fogalmait, azt, hogy bizonyos történelmi helyzetekben válhat a formális jog jogtalansággá, lévén oly mértékben igazságtalan, hogy ellentétes az emberi jogokkal. A LB megvonta tehát a legitim eljárás jogát az emberiség összes rabszolgalázadásától, forradalmától, valamennyi a zsarnokság alóli fölkeléstől, a diktátorokkal való szembefordulástól, a teljes antifasizmustól. Hatályon kívül helyezte a potsdami megállapodást, a „45. augusztusi londoni egyezményt, a háborús főbűnösök nürnbergi törvényszékét, a párizsi békeszerződést, vagy éppen a ruandai vagy jugoszláviai háborús bűnösök elítélését, inkluzíve Hágát, úgy, ahogy van. Ha igaza lenne a LB-nek, akkor – s az emberben óhatatlanul fölréved a rosszindulatú föltételezés: lassan ez következik – legközelebb tessék csak nyugodtan fölmenteni Szálasi Ferencet is!
Ám ezen az alapvető néhány tételen kívül további elképesztő – és súlyosan jogellenes – elemekkel is találkozunk az ítéletben. Miközben a LB nem vitatja a tényt, hogy Kristóf László kínzókamrába, megsemmisítő táborba küldött embereket, valamint maga is kínozott négyet, ennek jogi minősítését úgy végzi el, hogy mivel szerinte a baloldaliak megkínzása nem állt összefüggésben a háborús célkitűzésekkel, tehát ez nem háborús bűncselekmény, hanem „csak” kényszervallatás, annak viszont öt év a maximális büntetési tétele, tehát már elévült. Háborús bűncselekménynek pedig a LB szerint azért nem tekinthető, mert „nem állapítható meg, hogy a név szerint is megjelölt négy személy megkínzása „milyen súlyú, milyen mértékű” volt, elérte-e azt a szintet, amely szükséges a szóban levő háborús bűncselekmény megállapíthatóságához”, valamint mert erre „olyan okból került sor, amelynek a háborúhoz semmi köze nem volt”. Ennek képtelenségét, elfogadhatatlan mivoltát tán magyarázni sem kell.
Ugyancsak elképesztő a harmadik vádpont alóli fölmentés. Kristóf 1958-as elfogásakor megpróbált megszökni az őt őrizetbe vevő rendőröktől, ennek során „a rendőrre ugrott, igyekezett a pisztolyát elvenni, a földre rántotta a rendőrt”. Erről a LB most úgy foglalt állást, hogy ez a fogolyszökés „olyan csekély jelentőségűnek mutatkozik, hogy a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen… Kristóf László… tisztában volt azzal – a már addig lezárt eljárások ismeretében – hogy a Ságvári Endre ellen foganatosított intézkedésben való részvétele miatt igen súlyos következményekre számíthat”. Nos, túl azon, hogy a fogolyszökést, a szolgálatban eljáró rendőr megtámadását nem szokás mint afféle pitiáner pajzánságot, csekély jelentőségűnek, büntetésre nem méltónak minősíteni, valóban menti tettleges ellenszegülését és menekülési kísérletét, hogy „tisztában volt azzal… igen súlyos következményekre számíthat”? Az övét igen, csak Ságváriét nem?
A LB – az ezeréves keresztyén jogfolytonosság bűnösen elfogult szellemében, a Jány-, a Sipeki-, az ifj. Hegedűs-, a Metes-, a Gede-testvérek-ügy, a Fővárosi Ítélőtábla személyiségi jogi gyakorlata, a rasszista félrehúzások tendenciává összeállni látszó rendjében folyt – görcsös erőlködése, hogy Kristóf Lászlót valamennyi vádpontban „tisztára mossa” tovább erősíti a föltoluló rossz érzést: először a felülvizsgálati kérelem alapján valakik úgy döntöttek, a Ságvári Endre zsidó származású kommunista vezető gyilkosságában közreműködők egyikét márpedig föl kell menteni. Majd ennek érdekében semmi sem volt drága, s az öttagú bírói tanács minden árat hajlandó volt megfizetni a koncepció megvalósításáért. Erősíti e gyanút, hogy a LB nem tartotta fontosnak gondoskodni sértetti képviseletről, noha számára a büntetőeljárási törvény ezt előírja.
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma utólagos suta magyarázkodásában fontosnak tartott kioktatni bennünket „az írástudó ember felelősségéről”. Kellő, ámbátor egyre fogyó tisztelettel hadd közöljem: az ilyen ítéletek sokkal hatékonyabban járatják le az ítélkezés tekintélyét, mint amire mi, felelőtlen, pernahajder firkászok képesek volnánk. Megijedni mindazonáltal nem fogunk – és megígérem: hallgatni sem.
(Az írás részletesebb változata a Népszava Online-on és a www.kende.hu-n olvasható.)
Dr. Kende Péter
