MARTINKÓ JÓZSEF
Lenin újratöltve
Építészet
Még mielőtt e nem túl invenciózus cím olvastán bárkit magával ragadna széles aszszociációs bázisának fékezhetetlen sodra, szögezzük le: természetesen a zseniális Wachowski fivérek Mártix-trilógiájának második részére utalok itt. A futurisztikus cyber-filmsaga a reális, megfogható fizikai élet dimenziójával párhuzamosan feltételezi egy másik tér, egyfajta mátrix létezését. A két párhuzamos világminőség közötti utazásra – egyfajta letöltős, telefonmodemes technológiával – pedig csak a kiválasztottak képesek, akik éppen humanoid vagy éppen gépi mivoltuk szerint cselekszenek jót vagy rosszat a mit sem sejtő reális világ leigázása, illetve megmentése terén. A való, reális, verejtékszagú világ tehát kulissza csupán, ami mögött sokkal nagyobb, hősiesebb és gonoszabb dolgok zajlanak. Jó lesz vigyázni, gyerekek!
De vajon mi köze mindennek Vlagyimir Iljics Uljanovhoz, de legfőképpen Hódmezővásárhelyhez? (Hozzátehetnénk a töltött káposztát is, ami ugye felmelegítve, vö. újratöltve az igazi, de hagyjuk a lapos humorizálást immár.)
Emlékpont néven egy hete nyitotta meg kapuit az Andrássy út 60.-ban berendezett Terror Háza Múzeum hódmezővásárhelyi adaptációja, a mezőváros ugyancsak Andrássy grófról elnevezett belvárosi utcájának saroktelkén. A történet azonban még akkor sem itt kezdődik, ha a megnyitó környékén felpörgött PR-gépezet és össznépi ördögűzés most hallgat némely összefüggésről. 2004. június 27-én ugyanis már volt egy emlékmúzeum-avató Vásárhelyen. A főszeplők akkor is ugyanazok voltak, mint most, a kommunista, szocialista rendszert bemutató kulturális centrum esetében.
F. Kovács Attila építész és Schmidt Mária történész a városvezetés döntése és felkérése nyomán az egykori hódmezővásárhelyi sül, vagyis zsidó általános iskola kis, földszintes épületében rendezett be mintegy nyolcvan-száz négyzetméter alapterületen emlékkiállítást a Soá gyermekáldozataira és a dél-alföldi deportálások szörnyűségeire emlékeztetendő. A vidéki magyar zsidóságot szinte totálisan kiirtó vészkorszak hatvanadik évfordulóját közvetlenül megelőző időszakban egyébként ugyancsak a városvezetés kezdeményezésére restaurálták példásan a város szecessziós jegyeket is gazdagon felvonultató gyönyörű zsinagógáját, amiből nem könyvtár, tudomány és technika háza lett, hanem az, ami volt: zsidó templom.
Állítólag ekkor már megfogalmazódott a most elkészült „Emlékpont – Fél Évszázad Vásárhelyen Humán Oktatási Központ” koncepciója is. Vagyis a köztestület döntése, ha nem is egyazon városi térben, de a totális terrordiktatúrák közé „egyenlőség jelet” téve, a Schmidt-modellt átvéve gondolta megvalósítani múltfeltáró elképzelését. Ugyanakkor az is igaz, hogy sem az új központ infopontjain, sem jártunkban-keltünkben kérdezősködve a két intézmény egy lapon nem említődik, a megkérdezett presszó alkalmazottak, járókelők a zsinagógáról igen, a Holocaust-emlékhelyről nem tudtak érdemi felvilágosítást adni, és biztosan nem bennük van hiba.
Engedelmükkel én itt most nem is folynék bele ennél jobban a Fábry Sándort és Ákost e helyütt Gerő András dualizmus-történészre cserélő történész asszony történeti paradigmájának kritikájába, nem idézem meg a két szakember ÉS-ben zajló „gázkamra-liezonját” sem, hanem az építészetre koncentrálok. Van is mire, mert valóban városképformáló történés az, ami néhány utcára a főtértől Hódmezővásárhelyen történt. Erejét, korszerűségét tekintve hasonlatos a csak egy hónapja avatott Bán Ferenc-féle nyírbátori művház építészeti minőségével, de mit is látunk valójában?
A középgenerációhoz tartozó F. Kovács pályaíve a pécsi tulipános-panel idejétől, pontosabban a Makovecz Imre és Gerle János szecesszió-monográfiájának társszerkesztésétől, a Bachman Gábor- és Rajk László-féle filmgyári konstruktivista re-avantgárdon, majd Wagner-operák és mozifilmek, Hollywood-környéki munkák díszletén át luxusvillák, lakás és trendi éttermek, kávézók belsőépítészetéig húzható meg. Talán az egyetlen a hazai mezőnyben, aki érti a tárgyak és épületek közötti fizikai tömeg- és léptékváltás mibenlétét, illetve kellően nyitott és érdeklődő az itthonról teljességgel kiszorított nemzetközi építészeti top-trendek iránt.
A külföldön sztárként tisztelt Bachman 90-es évek közepi dekonstrukciójához, Domenig német lelkiismeret-építészetéhez és az osztrák Coop Himmelb(l)au épületszövedékeihez éppen úgy köze van az Emlékpontnak, mint a helyszűke miatt mesterien összeszerkesztett, összegabalyodó japán belvárosi metropolisz-modernizmushoz, vagy Adam D. Tihany arizonai Hangar ONE repülőmúzeum-épületéhez.
Vásárhelyen a harmincas években épült és a múzeumi shop, illetve kávézó bejárataként szolgáló épületrész mellé bezuhanó fémes tömeg (kombájnhátsó?, zászlósziluett?, absztrakt, szocialista hétvégi bodega rombusz-pala burkolattal? stb.) ugyanazzal a dinamizmussal dekonstruál, feszít szét, rendez át, hasít ketté, mint az igazán jó építészetben bárhol a világon. Bumfordi, popszegecs-hatású rögzítéssel ellátott, fémlapokkal burkolt épülettömege úgy képes mégis „hazai ízt” belecsempészni az alakzatba, hogy ennek az objektumnak szinte a levegőben lógó tömege szimbolikus, ideologikusan narratívvá is válik egyben. A szocializmus fényes, mégis buherált épületének bedőlése, illetve az azt pálcikákkal sebtiben alátámasztani igyekvő szoc. brigád elfedő, látszat-serénykedését egyaránt jelképezheti.
Kár, hogy a sok zsigeri, pusztán indulatot, semmint gondolatot kelteni képes múzeumi látvány-poén ennek a megoldásnak is erősen inflálja az értékét. A kevesebb több maximája talán megmenthette volna az építész érdemi munkáját is, így azonban vásári kulisszává válhat sok minden, ami önmagában igazi erővel bírt volna. Végeredményben a tartalom – ha tetszik szoftver vagy fabula – így áll boszszút végképp a hardveren, szüzsén, mint tette az a gonosz gépi logika a Mátrix képsorain.
(Emlékpont – Fél Évszázad Vásárhelyen Humán Oktatási Központ, Hódmezővásárhely. Történészi koncepció: Schmidt Mária. Építészet, design: F. Kovács Attila.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 28. szám
