Kaposi Dávid
Mi, cionisták
Egyre gyakrabban hallani, hogy a nyugati baloldalról felhangzó, Izraelt érintő kritika voltaképpen sok esetben csak „kritika”, vagyis ellenvéleménynek öltöztetett antiszemitizmus. Tatár György esszéje (Politikai gnózis, ÉS, 2006/7.) e liberális baloldalt több helyütt „gonosznak”, „politikai antiszemitának”, „szándékolt tudatlannak”, „Izrael (…) gyűlölőnek” írja le. Minthogy az európai kultúrkörben az „antiszemitizmus” az egyik legsúlyosabb morális vád, mely mintegy a vádlott személyt mint erkölcsi létezőt vonja kétségbe, elengedhetetlennek gondolom, hogy Tatár írását és annak implikációit közelebbről megvizsgáljam.
1)1 A ballib „politikai antiszemitizmus”-ra hozott első példa Hannah Arendt. Hely hiányában nem térhetek ki rá, hogy a „gonoszság” első reprezentánsa milyen cionista és egyéb zsidó szervezeteknél dolgozott 1933-tól a „40-es évek végéig nagyjából megszakítás nélkül. Nem részletezhetem, hogyan gyűjtött a cionista szövetség számára náci propagandaanyagokat, mennyit ült előzetes letartóztatásban ezért, milyen szerepet vállalt német kamaszgyerekek Palesztinába menekítésében, hogyan érvelt a háború alatt egy zsidó hadsereg megalakítása mellett, milyen cionista csoporthoz csatlakozott a háború után stb.
Arra sem térhetek ki, hogy Arendt vonatkozó gondolatainak kontextusát felrajzoljam. Nem tudom kifejteni, e „harcos anticionista” miért üdvözölte minden cikkében elvi alapon a cionizmust mint a zsidó problémákra született egyetlen komoly politikai javaslatot. Nem írhatok arról, miért következett ez átfogó felvilágosodás- és asszimiláció-kritikájából. Nem írhatok tehát semmit arról az életről és arról a gondolati háttérről, melyet tökéletesen foglal össze a következő idézet: „Herzl tartós nagysága pontosan abban a vágyban található meg, hogy tegyen valamit a zsidó kérdés ügyében; abban a vágyban, hogy cselekedjen és a problémát politikai alapokon oldja meg.”
Hannah Arendtet a vallás valóban nem érdekelte különösebben, érzelmeit pedig elvi alapon igyekezett a diskurzusból kiszorítani. Ám ezek az ő szekuláris-politikai perspektívájából nem voltak ellenérvek. Hannah Arendt politikai alapon volt cionista, esszéiben egy karakteres baloldali, kulturális cionista álláspontot fogalmaz meg. Talán egyik sem szitokszó, s egyikről sem állítható, hogy a cionista hagyománytól idegen lett volna. Előbbit Arendt olvasatában a „40-es évekre politikailag elhallgató kibuc-mozgalom, utóbbit Ahad Ha-Am képviseli. Természetesen cionizmus-kritikáját is pontosan ilyen, vagyis politikai alapokon kell megérteni.
Jól jelzi ezt, hogy Tatár megrökönyödése ellenére Arendt problémája az „örök antiszemitizmus” tézissel (ami természetesen nem azt jelenti, hogy antiszemitizmus mindig is lesz, hanem hogy mindenki antiszemita) nem egyszerűen az, hogy rasszista, hanem hogy mint ilyen politikai cselekvésre alkalmatlan. Egy beszélni nem tudó, meggyőzhetetlen motivációt konstruál esszenciaként a Másiknak, figyelmen kívül hagyván, hogy az beszél, s így meggyőzhető. Az „örök antiszemitizmus” tézise és minden rá épülő cselekvés így Arendt szerint politikailag használhatatlan. Hisz meggyőzni kizárólag beszélgetés útján lehet valakit.
Hasonlóképp Tatár következő megjegyzését is politikai síkon lehet megválaszolni: „A tanulmánynak nem akad egyetlen pontja sem, amely érintené a cionizmus puszta nevének és az igényelt földterületnek bármiféle kapcsolatát vagy ennek a zsidó vallási és történeti tudatban elfoglalt helyét. Ha tud is róla, ezen a fogalomkörön belül ennek nincs semmi jelentősége, hiszen minden megnevezés csupán a politikai ideológia része.” Ez a meglátás ott válik a „harcos anticionizmus” vádjává, ha felismerjük, Tatár azt sérelmezi, Arendt nem ad számot a cionista vállalkozás legitimációjáról. Felsejlik a végső konklúzió, mely szerint összefügg az Ószövetség-feledettség/tagadás és Izrael „igaz valóság voltának” kétségbevonása. Ha ugyanis a történeti-vallási legitimáció csak politikai „ideológia” része, akkor Izrael létének nincs jogosultsága. Elérkeztünk volna tehát az anticionizmushoz.
Néhányat lapozván azonban a kötetben, melyet Tatár György is kezében tartott, nemcsak az derül ki, hogy Arendt természetesen tud az érvelésről, de azt is megérthetjük, nem az a problémája, hogy ez „puszta” politikai ideológia lenne, hanem hogy önmagában véve politikailag tökéletesen haszontalan: szimmetrikusan szembenáll vele egy hasonló legitimáció.
Az önmagában álló „mi 1900 éve itt voltunk” érv és a „nekünk meg apáink és nagyapáink és dédapáink voltak itt” érv között épp úgy nehézkes dönteni, mint a „nekünk ide kellett jönnünk, mert ott rossz volt” és a „jó-jó, de így meg nekünk rossz; miért jöttetek hát pont ide” között. A zsidó állam/nemzeti otthon legitimációját politikailag kizárólag egy morális konszenzus adhatja. Ez persze nem garancia. Garancia: nincs. Ez egy lehetőség.
Mindebből az is világos, Tatár vádjával ellentétben a „”nacionalista” jelző” nem „kizárólag a cionizmus oldalán bukkan föl”. Ehhez ismét csak lapozni kell néhányat. Arendt szerint ugyanis a két fél inkompatibilitása a 40-es években éppen onnan ered, hogy politikai cselekvéseik saját, amúgy megalapozott (ám a másik félével teljesen ellenkező) igényeik ismételgetéséből indulnak ki. S minthogy történetesen egy cseppnyi földdarabon összekeveredve találja őket a pillanat, az elszigetelten különálló nemzetállamok ideája sem mentheti meg őket egymástól. Magukat saját jelentéseikbe zárva beszélnek el egymás mellett, s minthogy a jelentések így nem cserélődhetnek, nemsokára valóban a fegyverek kezdenek csörögni. A megénekelt morális konszenzus kiépítése helyett így aztán a múzsák hosszú hallgatásra ítéltetnek. A probléma persze ezzel nem oldódik meg, ám amíg van töltény, elkeseredésre semmi ok.
Aligha állíthatnánk persze, hogy Arendt kritikája vadhajtásoktól, pontatlanságoktól és esetenként kifejezetten ízléstelen retorikától mentes volna. Ám a vád nem is ez volt. A vád az írás és Hannah Arendt legitimitását érintette. A „politikai antiszemitizmus”, az „Izrael-gyűlölet” és hasonló vádak ugyanis nem egy írás bizonyos pontjait, hanem egészét, sőt, a szerző személyét magát érintik. Ekként én sem amellett kívántam érvelni, hogy Arendt elgondolásai hibátlanok, s pláne nem, hogy a közel-keleti politika békésebb kimeneteléhez vezettek volna. Mindössze arra akartam rámutatni, hogy az életmű vonatkozó részére, illetve Arendt személyére vonatkozó morális delegitimáció teljesen abszurd.
Meg kell vizsgálnunk ezért Tatár esszéjének gondolatmenetét, melyen vádjai alapulnak. El kell döntenünk, Arendt vajon véletlenül, „hibásan” lett anticionistává, Izrael-gyűlölővé kreálva, vagy egy olyan koncepcióval állunk szemben, mely szerint Arendt nem lehet más, mint Izrael-gyűlölő. Röviden: a naiv olvasót talán meggyőztem, de meggyőztem-e Tatár Györgyöt? Aligha.
Ha fenti elemzésem helytálló, annyi mindenesetre biztos, Tatár esszéje nem felel meg a saját maga által megszabott követelménynek, mely szerint a vitapartner megértéséhez óhatatlanul meg kell ismerni annak gondolatait „azok saját fogalmi talaján”. Ez azért különös, mert Arendt mindössze egy konzekvensen szekuláris-politikai álláspontot bont ki, s nem mondhatnánk, hogy a szekuláris-politikai álláspont mint olyan a bororó indiánokhoz hasonló távolságban volna tőlünk. S mégis, Tatár gondolatmenete Arendt kritikájának egyetlen elemzett elemét (az „örök antiszemitizmus”, az állam/nemzeti otthon legitimációja, az arab rezisztencia mikéntje) sem értette meg abból a szekuláris-politikai perspektívából, amelyből íródtak. Vajon milyen perspektíva motiválja e „nem értést”?
A visszatérő motívum így hangzik: „(…) nemhogy a Bibliát nem olvasta [ti. Arendt – K. D.] soha (az Újszövetség kivételével), de még a Pészach-Haggadát sem. (…) szemléleti terébe kizárólag egy nemzeti kisebbség társadalomtörténeti hányattatásai férnek el, s e térnek is az enyészpontja valahol a XVIII. század legvége.” Majd öszszegzésként: „(…) a szerző által használt valamennyi fogalom és fogalmi öszszefüggés a legújabb kori európai politikai filozófia megfontolásaiból származik, melyeket egy olyan területre alkalmaz, ahol azok nem csupán a valóság értelmezésére, de puszta megjelenítésére sem alkalmasak. Kizárólag politikai látószögből a cionista mozgalom természete éppoly megragadhatatlannak bizonyul, mint a vele szemben a helyszínen tanúsított ellenállás természete és indokai.”
E vádban az a legkülönösebb, hogy első blikkre már-már abszurdan anakronisztikus. Meglehet, a közel-keleti helyzet megértéséhez ma nem lehet eltekinteni vallási-ideológiai különbségektől. Ám a cionizmus egy eminensen szekuláris politikai vállalkozás volt. Bár szervezetileg létezett vallásos cionizmus, a mainstream ortodoxia szinte teljességében anticionista volt, az aszszimilált reformzsidóságról nem is beszélve. Ez a helyzet 1945-ben, Arendt publicisztikája idején sem volt másként. Lehet, hogy a korabeli cionista mozgalom „kizárólag politikai szempontból” megragadhatatlannak bizonyul, ám ez esetben Herzl és Ben-Gurion is komoly tévedésben volt. S hasonlóképp, meglehet, hiba volt az arab rezisztenciát kizárólag szekuláris-politikai kategóriák szerint értelmezni, ám ha ez így volt is, úgy nemcsak Arendt, de nagyjából az egész cionista mozgalom csődöt mondott.
Nem lehet nem észrevenni, Tatár miként söpri le Arendt minden érvét mint szükségképp szekuláris-politikait egy vallási nézőpontból. Talán a „politikai antiszemitizmus”, a „harcos anticionizmus”, az „Izrael-gyűlölet” és a szimpla „gonoszság” vádjai ellen nem elég cionistának lenni? Lehet, hogy egyenesen jobboldali vallásos cionistának kell lennünk?
Tatár Markion-elemzése fog gondoskodni arról, hogy e teologémák az izraeli politikai cselekvés legitim meghatározójává váljanak.
Az esszé nem pusztán Markiont elemzi. Mint Ernst Blochról olvassuk, „(…) azok a szellemi erők [ti. a markioni gnózis – K. D.], amelyek őt mozgatják, úgy tűnik, másokban is elevenek (…)”. E szellemi erők, közelebbről, a „Bibliától való teljes elszakadás”-t hirdetik, ami világosan a liberális baloldal, tágabban véve az egész szekularizáció álláspontja. Következésképp e csoport számára a „zsidó nép is csupán szimbólum”. Ám minthogy van egy Izrael, mely kétségkívül létezik a világtérképen, és mely „meglazíthatatlanul szorosan kötődik a világ teremtőjéhez”: „Izrael állam puszta léte a realitással hozza összefüggésbe a Bibliát.” Ezt már nem lehet elfeledni. Ezt csak, Markion nyomán, gyűlölni lehet. Tatár gondolatmenete szerint, minthogy Izrael egy kikerülhetetlenül biblikus entitás, s minthogy a szekuláris-baloldal tagadja a Bibliát, Izrael mint a Biblia metonímiája, másként, a Biblia „tanúja” „Isten halála” után nem kaphat mást a nyakába, mint a „végtelen (…) gonoszság” vádjait. Az Ószövetség istenét már nem gyűlölhetjük, hisz Nietzsche óta nincs. Maradnak a bibsik. Amennyiben tehát ragaszkodunk a szekularizáció alapkövéhez, vagyis politika és vallás különválasztásához – Izrael elpusztításához ragaszkodunk.
Leírom még egyszer: Amennyiben ragaszkodunk a szekularizáció alapkövéhez, vagyis politika és vallás különválasztásához – Izrael elpusztításához ragaszkodunk. (Tudattalanul, természetesen.)
Innen aztán tökéletesen megérthető, miért nem pusztán retorikai túlzás az, hogy Tatár koncepciója a liberális baloldalt rendre egy homogén blokként kezeli. Ez egy teljesen szó szerinti megnyilatkozás, és logikusan következik az esszé gondolatmenetéből, melynek célpontja a liberális baloldal valóban definitív elképzelése, vagyis a szekularizáció. Aki szekuláris, az politikai antiszemita. Nincs töredezettség, nincsenek korrekt újságok, nincsenek korrekt újságírók. Per definitionem egy nagy büdös baloldal van.
Mint ahogy az sem retorikai túlzás, hogy Tatár attribútumai e baloldalra („Izrael irányában halmozódó gyűlölet”, „politikai antiszemitizmus”, „végtelen (…) gonoszság”, „szándékolt tudatlanság”) egytől egyig mind egy (pár)beszédképtelen, következésképp szubhumán és meggyőzhetetlen Másikat implikálnak. Minthogy e liberális baloldalt szekuláris elkötelezettségéből adódóan (tehát mint liberális baloldalt) szükségképp tudattalan gonoszság és gyűlölet motiválja Izrael felé, fölösleges is vitába bocsátkozni vele. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van. Nem tudatlanság, nem félreinformáltság, hanem gyűlölet. Az igazi baj így a baloldalival nem az, amit mond, hanem az, ami.
Ám ha a ballibből gnosztikus lett, akkor halkan azt is megkérdezhetnénk, vajon ki szimbolizál kit; s főleg: miért?…
Úgy tűnik, e bámulatos fogalmi apparátus igényeivel ellentétben retorikailag nem más célt szolgál a szövegben, mint hogy kiküszöbölje a „saját fogalmi talajon” való megértést. Minden szereplő kizárólag egy speciális vallási nyelvjáték perspektívájából van leírva és minden szereplő abszolút azonos ezzel a leírással. A baloldal nem más, mint gnosztikusok gyülekezete, Izrael „meglazíthatatlanul kötődik a világ teremtőjéhez”, a palesztinok meg gondolom körülbelül egyenlőek „a” „bibliatagadó” iszlámmal. Irak pedig értelemszerűen Babilon. Ez a leírás pedig – egyebek mellett – a szekuláris-politika teljes ignorálásával elméletileg is elfedné azt az egyszerű tényt, hogy a baloldal (bár tudattalan motívumairól valóban nem tud számot adni) Izraelt nyilvánvalóan reálisnak látja.
Természetesen nem a Tatár által totális érvényűvé beszélt vallási, hanem a „saját fogalmi talajára” jellemző történeti-politikai nyelvjáték szerint. Nem azért tehát, mert Izrael gondolkodásában „meglazíthatatlanul szorosan kötődne a bibliai világ teremtőjéhez” – vallási fogalmak értelemszerűen nem fognak e nyelvjátékba saját jogon bevonulni -, hanem éppen ellenkezőleg: mivel politikát és vallást szétválasztotta, így utóbbi kategóriái önmagukért nem játszanak szerepet abban, ahogy a világot látja.
Tatár gondolatmenete azonban éppen e „saját fogalmi talaj” definitív elemét iktatja ki, vagyis vallás és politika elválasztását. A baloldal vallásos, csak nem tud róla. A baloldal gyűlöl, csak nem tud róla. A baloldali/izraeli/palesztin politikai attitűd vallásos, még ha nem is tud róla. S minthogy a gondolatmenet szerint e „vallási” csoportok tökéletesen inkompatibilisek, (pár)beszéd nincs, nem is létezhet. A politikai szféra eltöröltetett. A fennmaradó lehetőségek: ignorancia, izoláció s végül totális háború.
Két embercsoport kommunikációs nehézségeit nem kell tagadnunk ahhoz, hogy megállapítsuk, mindketten beszélnek. Azt állítani, hogy a Másik „gyűlöl”, hogy „szándékoltan tudatlan”, annyit jelent, hogy bizonyos közös ügyeink beszédes úton szükségszerűen megoldhatatlanok. Beszédük már nem az a beszéd. Csupán hangok jelentéktelen, bár időnként megtévesztően ismerős kibocsátása, mely eltörpül a mélyben húzódó radikális és abszolút különbséghez képest. Ha az embert beszélgető lénynek látjuk, úgy ez a gondolatmenet azt fogja jelenteni, minőségi értelemben a Másik nem ember. Ezen pedig az sem változtat, ha nem-emberségüket abszolút más nyelvükkel, teologémáikkal, őket totálisan uraló, „ember-feletti” koncepcióikkal magyarázzuk.
A politikára térve, különösen hangzik, de úgy fest, választanunk kell: szekularizmus vagy vallásos cionizmus.
Számunkra, szekuláris cionisták számára természetesen nem lehet kérdés a választás mikéntje. A szekuláris cionista persze nem azért nem ad lapot önmagában a vallásnak a politikában, mert, mint azt Tatár állítja, azt gondolná, „Isten halott”. Utóbbira senki nem hozott még bizonyítékot. Egyszerűen csak úgy tűnik, embercsoportok közötti politikai-morális konszenzusok megteremtéséhez saját maguk által kifejlesztett és használt önmagukba zárkózó nyelvjátékok helyett hasznosabb volna, ha ezek esetenkénti felhasználásával közösen próbálnának egy, a helyzet megoldására alkalmas nyelvi praxist összeeszkábálni.
Nem episztemológiailag kérdéses az a koncepció, mely szerint az ország legitimációját egy morális konszenzus helyett vallási érvelés, hogy a palesztinai politikai helyzet kivételességét (!) történeti-politikai kategóriák helyett teologémák szavatolnák, hanem mint olyan életveszélyes. Mindig szembeállítható vele egy azzal inkompatibilis, hasonlóan abszolút igényű érv.
Hasonlóképp, nem azért utasítjuk vissza a lakótársainkra vonatkozó létezéskritikát, mert az esztétikai-morális alapon csúnya dolog. Csupán csak azért, mert a Másikat mint beszédképtelent láttatja s így eleve kizár mindenfajta politikát. Ezzel egyfelől praktikusan alkalmatlanná válik arra, hogy Izrael kritikusait, szomszédait, lakótársait elemezzük, kritizáljuk és meggyőzzük, másfelől pedig elvi alapon Izraeltől is megtagadja a (nem vallási alapú) önkritikát. Lakótársak esetén egyetlen „politikai” javaslata a totális háború.
Mi, szekuláris cionisták nem „pacifisták” vagyunk. Bár úgy gondoljuk, elvben minden ember meggyőzhető, ebből világosan nem következik az, hogy minden embert mindenáron meg kellene győznünk. Ez voltaképpen egy tökéletesen triviális állítás, politikai jelentősége gyakorlatilag minimális, sem az államon kívüli, sem az azon belüli erőszakot nem zárja ki például, ám fundamentális jelentősége van abban a tekintetben, hogy létrehozza és legitimálja a politikát mint közös ügyeink intézésére irányuló első számú eszközt. Eszembe nem is jutott volna, hogy kimondjam ezt, ha nem találom szembe magam az Élet és Irodalom hasábjain egy olyan koncepcióval, mely egy bizonyos embercsoporttal kapcsolatosan elvi alapon delegitimálja a beszédet s így a politikát.
Mi, szekuláris cionisták azt gondoljuk, Tatár György antipolitikus koncepciója mindezért hatalmas tragédiához vezethet. Hisz balliberálisok még hagyján, ám nem lehet kétséges, mi volna az elemzett vonalakon az egyetlen elképzelhető helyes cselekvés „Babilon”, „Assziria” és „Kánaán őshonos népei” ellen…
Kaposi Dávid
1 Különösen az Arendttel foglalkozó részre, ám a későbbiekre is bővebb érvelésért lásd a cikk teljes változatát: http://www.pilpul.net/komoly.shtml?x =28835
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 28. szám
