Az ember, úgyis, mint az országgyűlés második legnagyobb frakciójának képviselője, ül a parlamentben. Az a Mécs nevű ürge beszél, 1956 jelentőségét méltatja.
Az ember ismeri azt a Mécs nevű illetőt. Ő az, akit ki szoktak fütyülni a 301-es parcellánál, és sípolással is meg szokták zavarni a beszédét. Pedig a Mécs nevű illető nem egyszerű, mezei ötvenhatos, hanem hős. Ha lennének rangok az egykori szabadságharcosok között, Mécs tábornok lenne. Őt ugyanis halálra ítélték s csak az akkori rendszer amnesztiának elkeresztelt gyengesége mentette meg végül a kivégzéstől.
Az ember, aki országgyűlési képviselő, hallgatja, amint Mécs Imre beszél. Azaz, nem hallgatja: teljesen mindegy neki, mint mond. Beszélhetne akár arról, hogy vigyázni kell a nagy melegben. Fogyasszunk sok folyadékot, és kora délután lehetőleg ne menjünk a napra! Beszélhetne akármiről, de Mécs nem akármiről beszél.
Mécs 1956-ról beszél. Amin nem kell csodálkozni: ötvenhatos, mi másról is szólna, amikor közeledik az ötvenedik évforduló? Igaz, Mécs Imre nem úgy ötvenhatos, mint ahogyan például a mi sorainkban ülő Mária az.
Sokféleképpen lehet ötvenhatosnak lenni.
Az egész azzal kezdődött, hogy voltak a jó MSZMP-tagok, akik hozzánk csatlakoztak. Na, ők csak véletlenül, vagy kifejezetten erőszakkal verbuválódtak az állampártba. Csupa megtévedt, megzsarolt, megalázott, kitaszított szerencsétlen pára. Sokan közülük azért léptek be, hogy belülről bomlasszanak. És persze, voltak az ő párttagjaik, akik önként, dalolva meneteltek a piros könyvecskével a zsebükben. Ők azért léptek be az állampártba, hogy hatékonyabban tudjanak ártani a nemzetnek.
Azután az egykori ügynökökről is kiderült, hogy nem mindegyik egyforma. Aki most velünk van, és közénk tartozik, azt nyilvánvalóan kényszeríttették. Rendes ember, sajnálni kell. És persze irigyelni, hogy ügynökként is ember tudott maradni. Bezzeg az ő egykori ügynökeik! Pénzért, lakásért, telefonért! Vagy azért, mert hittek benne!
Az emberben, aki országgyűlési képviselő, egymást érik a sötét gondolatok. Valamit be kellene kiabálni. Valami olyat, ami bekerül majd a magyar törvényhozás történetébe, de azért mégsem annyira durva, mintha azt mondanám neki, hogy hazaáruló. Vagy, hogy te szemét gazember!
Van, amikor az ember tanácstalan. Az ösztöne azt súgja, nem szabad, hogy elragadtassa magát. A harag, tudjuk, rossz tanácsadó. Ugyanakkor érzi, hogy a lagymatag megfogalmazásokkal nem megy semmire: olyan kifejezés kell, amelyet az egyszerű, gyakran csak a külsőségekre figyelő választópolgárok is megértenek, Amiből a vak is látja, mennyire megvetjük az Imrét, semmibe vesszük, lenézzük.
Valami nagyon frappánsat kellene mondani. Kár, hogy a jó szavak, gondolatok már szinte mind elfogytak. Mások, máskor, már mind elmondták és elgondolták őket. Országomat egy lóért! Ez jól hangzik. Kár, hogy már mondták valahol. Tanulni, tanulni, … te jó ég, mi lehetett a harmadik?
Megvan! Hogy ez előbb nem jutott az eszembe! Pedig már mióta beszél ez a tetű: disznó!
Igen, ez jó lesz! Mécs Imre egy disznó. Hogy miért éppen disznó? Csak. Meg kellene beszélni a frakcióvezető úrral, mi a véleménye, de erre most nincs idő. Meg különben sem biztos, hogy egyetértene. Ez a Tibor nem olyan harcias, mint amilyen a János volt. Visszafogottabb, és árnyaltabban is szokott fogalmazni. Olyan, mint akinek volt gyerekszobája.
Szerintem nem lesz baj belőle. Egy kicsit hörögnek a másik oldalon, de majd elmúlik. A mi ötvenhatosunk, a Mária sem szereti ezt a Mécset. Ha találkoznak, nem köszön neki. Biztosan tud valamit róla.
Vagy a Mécs a Máriáról.
Még el kell döntenem, hogyan mondjam? Hangosan, hogy a miniszterelnök úr is meghallja? Hátha magára veszi? Vagy csak úgy, félhangosan, hogy csupán a körülöttem ülők hallhassák? Meg persze a hangnemet is el kell találni. Lehet, hogy harciasra veszem a figurát, hadd rettegjen az a tetű, akit másodperceken belül disznónak fogok nevezni. Vagy legyek inkább gúnyosan mesterkélt, hogy érezze az iróniát, és remegjen, mint a kocsonya? Vagy mint a nyárfalevél? Igen, ez jobb: remegjen úgy, mint a nyárfalevél!
Már nem lehet sokáig húzni, mindjárt befejezi. Mit is mondott? Nem mindegy? Bármit is mondott, csakis az vezérelhette, hogy ártson a magyar nemzetnek. Ezek mást sem tudnak, csak ártani. Abban viszont nagyon jók. Szerintem iskolában tanítják nekik, hogyan kell a népet nyomorba dönteni. Van ilyen tantárgyuk, a nyomorba döntést a Bokros Lajos tanítja nekik.
Na jó, nem húzom tovább, nagy levegőt veszek, és kimondom: disznó!
Meg se rebben. Megszokta, vagy nem hallotta. A házelnökasszony viszont csúnyán néz rám. De miért éppen rám? Van elég zaj a teremben, honnan tudja, hogy én voltam? Ráadásul nem is igaz. Letagadom. A jegyzőkönyvben is csak az lesz benne, hogy valaki azt kiabálta a szónok felé: Pfúj!
Én még emlékszem, amikor az első szabadon választott országgyűlésben valaki azt mondta a Péternek: hordót a zsidónak! Amit utóbb magyarra úgy fordítottak: hordót a szónoknak! Később azután a Péter a szabad madaraktól átült közénk, bár nem szólalt meg egyszer sem. Most meg nem ül sehol.
Néhányan még mindig néznek, a házelnökasszony ráncolja a homlokát, mérges. Tényleg nem én voltam, és különben sem azt mondtam. És ha valaki azt állítja, hogy én mondtam Mécs Imrére, hogy disznó, azt beperelem.
Az Imre meg majd azt mondja, hogy nem is hallotta. Akkora zaj volt a teremben, hogy tényleg nem is hallhatta. Meg ha hallotta volna, én akkor sem mondtam ilyet. Tehát, jobban járt, hogy nem hallotta. Egyébként meg a feleségétől tudta meg, ő hívta fel telefonon, hogy a hírekben bemondták: Mécs Imrének azt kiabálta egy fideszes képviselő, hogy disznó.
Egyébként tényleg az. Ha nem lenne disznó, akkor most nem azoknál ülne, hanem itt, közöttünk. A jó oldalon.
Az ülés után odamegyek hozzá. Nem az Imréhez, hanem a házelnökasszonyhoz, a Szilihez. A másnapi újságokban meg majd úgy jelenik meg, hogy tisztáztuk a félreértést, és én hajlandónak mutatkozom, hogy mindenki nevében bocsánatot kérjek.
Ezt a mondatot, ami a másnapi lapokban jelenik majd meg, sokan nem fogják érteni. Én magam sem értem. Ha ugyanis nem én mondtam Mécs Imrére, hogy disznó, akkor miért kell bocsánatot kérnem? És miért mindenki nevében? Hiszen nem mindenki mondta rá, hogy disznó, hanem csak egy ember.
De ki lehetett az? Ha én mondtam volna, akkor persze, tudnám. De már mondtam, hogy nem én mondtam.
A szerző publicista
Föld S. Péter
