Gervai András
Apu
Rohanok lefelé a kanyargós lépcsőkön, aztán végig a zegzugos, kihalt sikátorokon. Zihálok. Sötétedik. Hirtelen egy kis téren találom magam. Egy férfi bukkan elő. Elindul felém. Mikor egészen közel ér hozzám, felemeli a kezét, amelyben kést szorít.
Artikulálatlan kiabálásomra ébredek. Kinyitom a szemem. A délutáni nap sugarai átszűrődnek a függönyön, s átrajzolják a szőnyeg mintázatát. Összekuporodva fekszem a heverőn. Szuterén szobám ablaka előtt apám biceg el, de nem szól be, mert nyilván azt gondolja, alszom. Még mindig dolgozik. Hatvanöt éves korában főkönyvelőként nyugdíjba ment, de azóta sem pihent egyetlen percig sem, a biztosítónál ügynökösködik. Elejtett szavaiból kiderül, hogy az ügyfelek néha barátságtalanul, faragatlanul viselkednek vele, még korát sem tisztelik. Nem a pénz miatt dolgozik, hanem, mert nem tud meglenni munka nélkül, s nem érzi magát jól otthon.
Életem első két évtizedében mindig ketten jártunk mindenhova. Anyám sohasem tartott velünk, a nővérem pedig inkább a barátnőivel lófrált. Moziba, színházba, ismerősökhöz mentünk vagy beültünk egy kifőzdébe, önkiszolgáló étterembe, presszóba. Apám kiskoromban még lóversenyre és focimeccsre is elvitt, bár őt egyik sem érdekelte. A lóversenyhez én sem kaptam kedvet, a focimeccsen pedig az első gólnál, az óriási üdvrivalgástól megriadva, sírni kezdtem. Leginkább az egész napos vasárnapi kirándulásokat szerettem – gyakran valamelyik barátomat is elhívtam magunkkal -, ilyenkor vagy egy menedékházban kaptunk be valamit vagy a magunkkal vitt szendvicseket majszoltuk. Mikor estefelé hazaindultunk, rosszkedvem lett, s mire befordultunk a kissvábhegyi utcácskába, már testetlen szorongás telepedett rám.
Finom neszezést, csoszogást hallok. Apám jön lefelé a lépcsőn, a fordulókban meg-megáll, belekapaszkodik a korlátba, s erőt gyűjt az út folytatásához. A kis villa az antivilágban az övé volt, az emeleti, nagy lakás felét azonban nem sokkal az államosítások előtt egy ismerős családnak odaadta bagóért, gondolva, jogos tulajdona egy részét így megtarthatja. A házban az ingatlankezelő vállalat jóvoltából régóta az enyészet az úr. Pusztul, romlik, esik szét minden. Csőtörések, kísérteties, távoli zajok a falban és rövidzárlatok jelzik a víz- és a villanyvezeték agonizálását. Az egykor impozáns falépcsőt – amelynek közepéről már régen kikopott a vörös szőnyeg – a szú rágja, a lépcsőház falán salétromvirágok díszlenek, kívül a házon pedig még mindig az ostrom jelei, belövések éktelenkednek.
Mikor a háború befejezése után apám előkerült a bori munkaszolgálatból, a házat kiürítve találta, az értékes bútorokat, szőnyegeket, képeket, könyveket elhordták, ellopták. Eltűntek a felmenőitől szüleire, azoktól meg rá hagyott emlékek is, százados bibliák, egy réges-régi tóratekercs, régi ajtófélfákról leszedett mezüzék. Hamar kiderítette, ki tulajdonította el javait, az illető azonban még ajtót sem nyitott neki, mindent tagadott, s még szidalmazta őt. Apám a rendőrségen bejelentést tett, aminek azonban nem lett semmi foganatja.
Leér az alagsorba, csoszog a papucsában, aztán kopog az egykori cselédszobába ajtaján. Remegő kezében egy pohár kakaót tart. Odateszi a kisasztalra a poharat – a csészealjat elborítja a kilöttyintett folyadék -, s leül velem szemben a pici műbőr fotelbe. Nem szól semmit, csak néz rám, nem beszél, de tudom, mi nyomasztja. Az emeleti lakásban nincs számára hely, nincs egyetlen négyzetcentiméter sem, ahol nyugalmat lelhetne.
Munkaszolgálatos megpróbáltatásairól nem sokat lehetett kiszedni belőle. Azt elmesélte, több éjszaka is arra ébredt, hogy a Hóhérnak becézett drabális magyar keretlegény csizmájával összevissza rugdossa, miközben válogatott szidalmakat zúdít rá. Mikor a jugoszláv partizánok felszabadították a bori tábort, s a német katonákat, magyar keretlegényeket foglyul ejtették, a táborlakók Hóhért agyba-főbe verték. Apám félreállt, ő nem bosszúálló ember.
A németek egyébként már korábban, a szovjet front közeledtekor elindították haza a rabok egy részét. Apám a lemaradásnak köszönhette az életét. Társait Budapestről gyalogos menetben indították Hegyeshalom felé, s vagy útközben meghaltak, vagy a határ közelében kivégezték őket.
Apám több hónapos gyalogút után Románián keresztül 1945 májusában érkezett Budapestre. Első felesége nem sokkal az ostrom befejezése előtt egy kórházban belehalt bélbetegségébe – egy kiló krumpli megmenthette volna az életét. Imádott Marci bátyját – amikor meg akart szökni egy pesti laktanyából – katonák lőtték le. Mari nővérét meggyilkolták a nyilasok. Elhurcolása előtt azonban még maradt annyi ideje, lélekjelenléte, hogy néhány hónapos unokahúgát, félárva nővéremet odacsempéssze az ismerős, szomszéd házmesternek. Az viselte a csecsemő gondját hónapokig, amíg a csont soványra fogyott, holtfáradt apám elő nem került.
Vasárnap. A nővérem – anyám mostohalánya – tizenhatodik születésnapját ünnepeljük. Az asztal körül szorongunk az ebédlőben. Anyám ordibál. Fel van háborodva. Becsapták, rászedték. Apám kabátot vett a lányának az ő megkérdezése nélkül. Miből? És miért?
Kortyolgatom a kakaót, s közben figyelem, ahogy remeg a keze, ahogy szomorúan, megverten, megadóan néz maga elé. Egyszer csak feláll, benyúl a zsebébe, s hosszas keresgélés után egy összehajtogatott lapot vesz elő, a kezembe adja. Forgatom a cetlit, silabizálom a szálkás, remegő kézírását. Beadványt írt a bíróságra, válni készül. „Hetvenöt éves öregember vagyok, Parkinson-kórban nyugalomra volna szükségem, feleségem azonban állandóan üvölt, amiért a Házkezelőség írásban figyelmeztette, hogy tartsa be a szocialista együttélés szabályait…”
– Mi a véleményed? – kérdezi.
– Jó – mondom, miután végére érek a szövegnek, de azt gondolom, hogy már késő.
A forradalom idején néhány napig nálunk, szenespincévé avanzsált alagsori kazánházunkban húzta meg magát velünk együtt anyám egyik barátnője, Ibi néni a férjével. A Horthy-rendszerben gyárosok voltak, ezért a negyvenes évek végén kitelepítették őket a Hortobágyra, s egészen 1956-ig nem jöhettek a fővárosba. Nálunk csak a megfelelő fuvarra vártak, hogy elhagyhassák az országot. Valamelyik kora este – aznap lehetett, amikor az államvédelmisek legéppuskázták a Parlament előtti békés tömeget – anyám és barátnője az elvadult kert hátsó részében, az oroszlános padon cigarettáztak. Nem vették észre, hogy ott ülök a közelben, a fenyőfák s a bokrok takarásában. „Igazán örülhetsz, hogy ilyen kedves, rendes férjed van” – jegyezte meg Ibi néni, mire anyám csak legyintett. „Ugyan.”
Anyám egészen fiatalon vesztette el az apját. Hosszú ideig intézetben nevelkedett, s nehéz természetű anyjától sem kaphatott elég szeretetet, mert sohasem mesélt róla. Huszonöt évesen ment hozzá a nála jóval idősebb apámhoz. Fiatal volt, igazi szépség, szórakozni akart, élni, pénzt költeni, apám pedig inkább otthon ült, ha el is mentek valahova – pedig még megvolt a dadus – rohant haza, mert aggódott a gyerekeiért.
Nálunk megcserélődtek a szülői szerepek. Anyám mindig szigorú. Kritizál, büntet, apám viszont feltétel nélkül szeret. Apám gyakran mesél a szüleiről, a testvéreiről, a múltjáról, a vágyairól és félelmeiről, anyám viszont sohasem enged magához közel. Gyakran duzzog, megsértődik. Igazából nem tud felnőni.
1957 tavaszán – hosszas sorban állás, különféle engedélyek beszerzése s illetékek kifizetése után – megkaptuk a várva várt kivándorló útlevelet. Már mindenünket eladtuk, pénzzé tettük, már összecsomagoltuk ingóságainkat, amikor, két-három nappal az indulás előtt, anyám csomót fedezett fel a mellében. Rémülten elrohant az orvoshoz, szövetmintát vettek tőle, s néhány hét múlva leoperálták az egyik mellét. A műtétet követő éjszaka arra ébredtem, hogy apám a fürdőszobában sír.
Kortyolgatom a kakaót. Nézem apámat, ahogy hallgatagon, megtörten gunnyaszt gyerekekre méretezett, ajándékba kapott fotelem mélyén. A nap megcsillan kopasz fején. Boszszankodom, hogy bár harmincéves vagyok, még mindig gyerekként kezel. Néha terhes a ragaszkodása, úgy érzem, megfojt a nagy szeretetével. De azt is érzem, milyen jó, hogy még tud velem törődni. Aztán belém hasít a borzasztó gondolat, csoda, hogy még él.
Élete nagy álma nem teljesült. Nem lehetett orvos, mert zsidónak született. Bankfiú lett, majd kereskedni kezdett, önállósította magát. Édesapja még írni, olvasni sem tudott, ő meg igazi self made manként gazdag emberré vált. Nagyapám bútorkereskedését a családi legendárium szerint 1919-ben a teherautókkal érkező bőrkabátosok kiürítették, kezébe egy papírt nyomtak, hogy vagyonát a proletárforradalom nevében lefoglalják. Az öreg anyagilag sohasem heverte ki a veszteséget, többé nem tudott megkapaszkodni. Apám addig nem nősült meg, nem alapított családot, amíg a szülei éltek, hogy támaszuk lehessen. Nemcsak róluk, de a testvéreiről is gondoskodott. Amerikába emigrált bátyjának, Bélának – akinek vállalkozása csődbe ment, s ebbe egészségileg is beleroppant – egy svájci bankon keresztül utalt rendszeresen pénzt.
Apám Parkinson-kóros, állapota egyre romlik.
– Én nem foglak ápolni. Menjél kórházba vagy öregek otthonába – jelenti ki mostanában egyre gyakrabban anyám.
– Szégyen, hogy ilyeneket mondasz! – utasítom rendre.
– Ápold te! Viseld a gondját! – vágja oda nekem, mintha bizony valaha is a gondját viselte volna.
Egzisztenciális értelemben ma is apám gondoskodik róla, a jól kereső pénztárosnőről. Biztosítós honoráriumából s nem is alacsony nyugdíjából a rezsin kívül anyám különböző kiadásait is fedezi, hogy ideig-óráig megvásárolja hallgatását s a saját nyugalmát. Meddő próbálkozás.
Már kisfiú koromban könyörögtem neki, váljon el. Tervezgettem, hogy kettécseréljük a lakásunkat, apámmal és nővéremmel hármasban elköltözünk a város másik részébe, esetleg vidékre, vagy az isten háta mögé, egy erdészházba. Apám azonban nem lelkesedett az ötletért.
Most még nem tudok elválni. Majd, ha felnőttetek.
Aztán felnőttünk, s minden maradt a régiben. Nem volt bátorsága, hogy felrúgja rabsága megszokott kereteit.
Már régen el akartam menekülni innen, akár a nővérem. Őt anyám kiutálta otthonról, ezért apám özvegyen maradt testvérénél keresett menedéket. Szerencsémre-szerencsétlenségemre egyetemista éveim elején megörököltem a cselédszobát, amelyből akkoriban halt ki az albérlőnk.
Mikor lesüllyedtem az alagsorba, anyám kivitette nővérem ágyát a nappaliba, s ott telepedett le. Apám pedig – mint egy magányos hajós lélekvesztő csónakján, a viharos óceánon – azóta ott imbolyog a hálószoba közepén terpeszkedő, hatalmas, ormótlan, dupla ágyon. A terepet azonban anyám nem engedte át teljesen apámnak, igényt tart rá, hogy a nap különböző időpontjában rendszeresen vagy rajtaütésszerűen takaríthasson a hálószobában is, igazgassa az ágytakarót vagy a szőnyeg rojtjait.
A szomszéd szobából nyögések, kiáltások és sikolyok hallatszanak. Emese, a minden lében kanál üzemi újságírónő délutáni matinét tart lovagjával, valamelyik nős lepedő-virtuózzal. Apám feláll, tanácstalanul téblábol néhány négyzetméteres kis szobámban, a sarokban levő mosdóhoz lép, kinyitja a csapot, s a hidegvízzel megmossa az arcát, végigsimítja néhány ősz hajszálát. Most is agyonnyűtt öltönyét viseli, inget, nyakkendőt s egy foltozott mellényt. Ruhatára néhány darabból áll. Nem költ magára, sajnálja rá a pénzt. Legutoljára – van annak tíz éve is – hosszas rábeszélésemre egy pulóvert vett.
Felajánlom neki, feküdjön le az ágyra. Fáradtnak látszik. Anyám nem engedi napközben lefeküdni. A télikertbe száműzi, amely nevéhez hűen mindig hideg, télen sem lehet rendesen kifűteni. Odaülök az íróasztalomhoz, az ablak melletti mélyedésbe esztergált írólaphoz, s olvasni kezdem frissen szerzett szamizdatomat. Mikor a sarokba sandítok az ágyra, apám már alszik.
Tekintetemmel a falon levő fényképeket pásztázom. Az egyiken apám egy vízesés előtt áll, egy sziklán, Ótátrafüreden, elegáns öltönyben, kezében sétabotot szorongat, s mosolyog. Jóképű, derűs fiatalember. Huszonhat éves, s már kopasz. Hat évvel később, 1935-ben készült az a felvétel, amelyen az „Óceánia” fedélzetén, hatalmas mentőövben ül két barátjával. Kisportolt testű, láthatóan elégedett, talán boldog ember.
Még nem tudom, hogy utoljára készített nekem kakaót. A munkahelyem által szervezett erdélyi kiránduláson legszívesebben nem vennék részt, de ő biztat, utazzak el nyugodtan, hiszen csak rutin vizsgálatra fekszik be néhány napra a kórházba, beállítanak egy új gyógyszert. Mikor két nap múlva felhívom anyámat, hogy érdeklődjek, megnyugtat, apám jól van. Pedig akkor már válságosra fordul az állapota, a hirtelen jött tüdőgyulladás gyorsan legyöngíti a szervezetét, s éppen akkor, azokban az órákba hal meg, amikor kollégáimmal Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben sétálunk.
Másnap, amikor belépek a kórterembe, pillantásom az üres ágyra esik, s akkor mindent megértek. De, hogy ne is legyen kétségem, az ágytárs brutális mozdulatából, ahogy keze fejét elhúzza a nyaka előtt, minden egyértelművé válik.
Két héten át megállás nélkül sírok, s emésztem magam, miért utaztam el, miért hagytam magára apámat, miért nem voltam mellette utolsó óráiban, miért nem én fogtam le a szemét. Úgy érzem, megbocsáthatatlan bűnt követtem el.
Most azonban még itt fekszik tőlem karnyújtásnyira, a fal felé fordulva, összekuporodva. Szuszog, lélegzik, s talán valami rosszat álmodik, mert artikulálatlanul kiabál. Odalépek az ágyhoz, s a feje mellett levő, gondosan összehajtogatott pokrócot kinyitom, ráterítem. Aztán, óvatosan, hogy fel ne ébredjen, megsimogatom a fejét.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 28. szám
