ELEKES DÓRA
A tus alatt
Kurt Vonnegut: A hazátlan ember. Fordította: Békési József. Nyitott könyvműhely Kiadó, Budapest, 2006. 128 oldal, 2480 Ft
Amióta elolvastam A hazátlan embert, az új Vonnegut-kötetet, azóta csak nézek magam elé, ráncot vet a homlokom, mögötte pedig kínos kérdések kergetőznek. Attól tartok ugyanis, hogy ahhoz, hogy a szerző e kései és meglepően ambiciótlan művéről érvényesen nyilatkozni tudjak, előbb meg kellene értenem, miért is szeretik őt amúgy annyian. Hogy miért tartják Vonnegutot sokan a legnagyobb ma élő amerikai írónak, hogy milyen alapon gondolják, csak azért nem kapott réges-rég Nobel-díjat, mert a.) Drezda bombázását egy lapon említette a holokauszttal, b.) gunyoros szavakkal illette a Saab egyik korai modelljét.
Odáig értem, hogy a kamaszoknak tetszik. Én is szerettem kiskoromban. Nemcsak azért, mert olyan zseniálisan abszurd lényeket tudott kitalálni, mert olyan játékos könnyedséggel bánt a regény műfajával, nem is szólva a grafikai poénjairól, hanem azért is, mert mindig olyan vagányul megmondta a tutit – hogy például hogy is van ez a dolog a Világgal úgy általában, meg hogy milyen súlyos csávó is már az Ember – mint az a jó fej tanár bácsi az osztálykiránduláson, aki nem köpött be az ofőnek, amiért a fiúkkal részegen cigiztünk a padláson. Egy idő után aztán – talán éppen fiatalkori vonzalmam kompenzálásaképp – túlérzékennyé váltam Vonnegut közhelyességére, ami a legjobb, legeredetibb szövegein is átüt. És olyankor fáj. Olyan, mintha egy régi, kedves haverom, aki amúgy irigylésre méltóan tehetséges, azon igyekezetében, hogy szeressék, folyton beleesne abba hibába, hogy nagy társaságban szóvicceket süt el. A legjobb olyankor oda sem nézni. Egy darabig tehát úgy olvastam Vonnegutot, hogy olyankor nem néztem oda. Aztán már sehogy sem, de hát nem is nagyon írt semmit. Most viszont előrukkolt A hazátlan emberrel, amelyről, elébe menve minden bírálatnak, maga is azt állítja, hogy nem tartozik a legjobb művei közé. Nekem nem az a bajom A hazátlan emberrel, hogy nem nagy mű. Az a bajom vele, hogy egyszerűen nem működik nála a nem odanézős módszerem, mégpedig azért nem, mert ha alkalmaznám, egy sort sem tudnék végigolvasni belőle.
De mindegy, ez is csak egy könyv, megpróbálom tehát úgy olvasni, mint egy könyvet. A hazátlan ember nem regény, nem is széppróza, hanem egymástól független vagy egymással laza asszociációs kapcsolatban álló esszék vagy inkább eszmefuttatások sorozata. Az átlagosan két-háromoldalas szövegeket a Bajnokok reggelijéből ismerős, ánuszként értendő csillagok, illetve Vonnegut aláírásával ellátott, kék keretbe foglalt, aforizmaszerű Vonnegut-idézetecskék tagolják – utóbbiakról a kötet végén kiderül, hogy a Vonnegut híresember-voltára építő vállalkozásnak, az Origami Expressnek a termékeit ábrázolják, amelyek arra valók, hogy bekeretezve kitegyük őket a falra.
Az egyes eszmefuttatások eredetileg nem könyvfejezeteknek íródtak, hanem vagy az In These Times című, chicagói szocialista kétheti lapban jelentek meg, vagy Vonnegut előadókörútjain hangzottak el. Ami a szövegek láncolatát mégis egységessé, együttolvashatóvá teszi, az nem valamiféle formai vagy tematikus hasonlóság, hanem a mögöttük felsejlő szerző-alak már-már hipnotikus monomániája. Hogy miből áll ez a monomán világ? Hát egyrészt hősökből, másrészt antihősökből. Hősök például egyes – szigorúan nem-óceánparti – amerikai szocialisták, például Eugene Victor Debs vagy a gyanúsan beszélőnevű, mégsem fiktív Powers Hapgood, meg Abraham Lincoln, Mark Twain és Jézus Krisztus. A hősök mellé azonban mindig kellenek az antihősök is, akik sokszor sokkal érdekesebbek, mint a hősök. Így van ez a mi antihősünkkel, George W. Bushsal is, akit Vonnegut úgy utál, mint a sátánt és Hitlert együttvéve. Bush Vonnegutnál voltaképpen vicces figura: miután végigpiálta az ifjúkorát, egyszer, egy delíriumos fetrengése kellős közepén, a megszokott fehéregerek helyett Jézus Krisztust találta megpillantani, aki rosszallón megcsóválta a fejét, aztán kiütötte a kezéből a poharat. Antihősünk ezután abbahagyta ugyan a piálást, ám gyötrő elvonási tüneteit most egy másik szénhidrogénnel, jelesül a kőolajjal és annak származékaival igyekszik csillapítani.
A hazátlan ember másik nagy témája a művészet, sajnos. Vonnegut felsorolja a világirodalom szerinte legkiemelkedőbb alkotásait. A felsorolás – Moby Dick, Huckleberry Finn, Búcsú a fegyverektől, Skarlát betű, A bátorság vörös kokárdája, Iliász, Odüsszeia, Bűn és bűnhődés, Biblia, A könnyűlovasság támadása (18. l.) – így első ránézésre nagyjából egybeeshet az amerikai középiskolákban tanított kötelező olvasmányok listájával. Annak a fejezetnek a végén, amely – ugyancsak eredeti módon – azt tárgyalja, miként helyezhetünk el egyes kánoni szövegeket a kezdet-vég, jósors-balsors koordinátarendszerben, Vonnegut a következő sommás megállapításra jut: „Nem véletlenül tartjuk a Hamletet mesterműnek: Shakespeare az igazságot mondta el…” (40. l.). Végezetül, a Lecke kezdő íróknak című fejezetben, a következő sorokat olvashatjuk: „Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett!” (29. l.). Satöbbi. Én meg azóta sem tudok szabadulni a képtől, hogy Vonnegut áll a zuhany alatt, csorog a fejére a langyos víz, és az „O Sole Mio”-t énekli szigorú baritonján.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 28. szám
