CSERBA JÚLIA
A bosszúálló
Serge Kovacs újságíróval Cserba Júlia készített interjút
Az olvasó hitetlenkedve követi végig egy magyar-zsidó fiatalembernek, a Waffen SS, az izraeli hadsereg és a francia idegenlégió katonájának történetét A bosszúálló (Le Vengeur) című könyvben. Kovács Imre visszaemlékezéséről, amely néhány hete jelent meg a párizsi Fayard Kiadó gondozásában, egyik fia, Serge Kovacs újságíró beszél.
– Úgy tudom, hogy a visszaemlékezés sok évvel ezelőtt íródott. Vajon miért csak most jelent meg ?
– Édesapám 1981-ben írta le emlékeit, amikor még mindenre pontosan emlékezett, dátumokra, nevekre, helyekre. Nem hiszem, hogy azzal a szándékkal írta volna, hogy az nyilvánosságra kerüljön, inkább azért jegyzett le mindent pontosan, hogy a gyerekei egyszer megtudják, és gondolkodjanak el rajta, mi történt vele az élete egy bizonyos szakaszában. A kézirat csak halála után, 2003-ban került elő, amikor orosházi lakását felszámoltam. A történetek valódiságát a kiadó kérésére Frédérique Ploquin barátommal, a Marianne című hetilap újságírójával együtt – amennyire az Ausztriában, Magyarországon, Izraelben és az idegenlégió archívumában fennmaradt dokumentumok engedték – ellenőriztük. Minden megtalált adat pontosnak bizonyult.
– Ha jól értem, korábban ön sem olvasta ezt a kéziratot. Mennyire lepték meg a benne leírt történetek ?
– Megrázó volt olvasnom őket, mégsem leptek meg, mivel mindig sejtettünk apám körül valami titkot. A részleteket nem ismertük, csak anynyit tudtunk, hogy harcolt a világháborúban, hogy részt vett az izraeli függetlenségi háborúban, és hogy járt Indokínában meg Algériában. Mindig azt mondta nekünk: amit elmesélnék, úgysem hinnétek el, senki sem hinné el. Tisztában volt vele, mennyire képtelen a története. És igaza volt, amióta a könyv megjelent, sokan mondják, hogy ez nem lehet igaz. Pedig igaz, magam – amennyire lehetséges volt – meggyőződtem az elbeszélés hitelességéről. Amit például a Waffen SS-nél töltött időszakról ír, megtaláltam a német archívumokban.
– Mire céloz azzal, hogy „amennyire lehetséges volt”?
– Magyarországon sajnos nehézségeim voltak a kutatással. Mint ismeretes, a magyarországi deportálásokat a magyar rendőrség és csendőrség hajtotta végre a belügyminiszter utasítására, és a magyar vasúttársaság részvételével. Valahol kell lennie erről valami írásos anyagnak, és bizonyára a hadügyminisztérium levéltárában is maradtak dokumentumok a Waffen SS magyar katonáiról. Szerettem volna betekinteni ezekbe az iratokba, egyrészt azért, hogy ellenőrizzem, amit apám leírt, másrészt, mint újságíró, szerettem volna feltárni az akkori eseményeket. Először Serge Klarsfeldet kerestem meg, aki régóta foglalkozik a háború alatt történtekkel. Tőle azt a felvilágosítást kaptam, hogy tizenöt év óta próbálkozik eredménytelenül azzal, hogy a magyar csendőrség és a vasút archívumában kutathasson. A Jad Vasem Intézetben is dolgozik egy kutató, aki a magyar dokumentumokat akarta tanulmányozni, neki sem sikerült. A hivatalos kapuk előttem is zárva maradtak. Szegeden találkoztam egy egyetemi tanárral, aki elmondta, hogy ő is többször próbálkozott már, de mindig olyan válaszokat kapott, hogy az iratok elvesztek, megsemmisültek, nem találják. Szerinte azért nem akarják kutathatóvá tenni ezeket az anyagokat, mert félnek, hogy a túlélők kártérítési követeléssel lépnek fel a magyar állammal és a vasúttal szemben. Ezt nagyon furcsa magyarázatnak tartom, én inkább azt gondolom, hogy azért, mert a magyarok még mindig nem tudnak szembenézni a múltjukkal.
– Akkor most ismerkedjünk meg Kovács Imre történetével.
– Édesapám makói zsidó parasztcsaládból származott, nagyon kötődött a földhöz, és jól bánt a lovakkal. 1944-ben még nem volt tizennyolc éves, amikor a makói zsidókat, köztük édesanyját és egyik húgát deportálták. Csak annyi hírt kapott valakitől, hogy elvitték őket, de hogy hova, azt senki sem tudta. Amikor hamis papírokkal felszerelkezve keresésükre indult, Győrben összeismerkedett a zsidó ellenállás egyik emberével, akinek a megbízására jelentkezett a Waffen SS-hez tartozó magyar egységek toborzóirodájában. Megfelelt és besorozták.
– Valószínűleg nem sokan tudják, hogy – még ha kevés eredménnyel és alacsony létszámmal is – jól szervezett formában működött a zsidó ellenállás. Kovács Imre, a Hunyadi-hadosztály katonája ezért, bárhova került csapatával, Ausztriában, de még Berlinben is át tudta adni információit a helyi összekötőnek.
– Magyarországon nagyon erős volt a cionista mozgalom, ugyanis már a XX. század első éveiben sokan vándoroltak ki az akkori Palesztinába, akik itthon maradt rokonaik révén folyamatosan értesültek a palesztinai eseményekről. A veszély láttán többen visszatértek Magyarországra, és fokról fokra létrehozták a hálózatot. Ezt viszonylag könnyen tették, mivel Palesztinában már nagy gyakorlatot szereztek az angolok elleni földalatti szervezkedésben. Egyrészt az volt a feladatuk, hogy figyelmeztessék az embereket a veszélyre és segítsék a menekülésüket, másrészt az, hogy elősegítsék a háború befejezését. Ezért a német katonaságba beépítették ügynökeiket, mint apámat is, és fontos információkat adtak át a szövetségeseknek. Apám többször csak páratlan szerencséjének köszönhetően kerülte el a lebukást, miközben tétlenül volt kénytelen végignézni sokféle szörnyűséget, például egy csehszlovák falu lakóinak kiirtását. Szörnyű dilemma, mert ha szót emel ellene, leleplezi magát, ha nem tiltakozik, cinkossá válik. A felszabadulást követően aztán, mint SS-katona, szovjet fogolytáborba került, ahol – osztozva a német hadifoglyok sorsában – rettenetes körülmények között töltött el egy évet. Eközben újabb titkos megbízást teljesített: egy nácivadász szervezetnek dolgozott, és jelentette, ha olyan német fogolytársakra bukkant, akik személyesen vettek részt zsidók kiirtásában. 1946-ban került vissza Magyarországra.
– A könyvnek ez a része különösen érdekes, hiszen a szovjet fogolytáborokban történtekről egy német hadifogoly szemszögéből eddig nemigen olvashattunk. Visszatérve Kovács Imre történetére: nem sokáig élvezhette a hadifogság utáni szabadságot, hamarosan az izraeli háború harcosai között találjuk. Hogyan került oda?
– A deportálásból, munkaszolgálatból hazatérő fiatalok közül sokan, köztük apám is, úgy döntöttek, hogy kivándorolnak Palesztinába, és ott új országot alapítanak. Apám, több társával együtt egy Miskolc-közeli kis településen, Ongán, egy gazdaságban készült fel az indulásra, mezőgazdász-tanulónak adták ki magukat, miközben intenzíven tanulták a héber nyelvet. A jól ismert Exodus-hajó utasaihoz hasonlóan ők is veszélyes kalandok után jutottak el Izraelbe. Amikor pedig az ENSZ határozata alapján létrejött Izrael államot megtámadták a szomszédos arab országok, az ország védelmére apám is fegyvert fogott. Amikor azután kicsit békésebb időszak következett, úgy gondolta, nincs rá többé szükség, és megvált a katonaságtól. Ez 1953-ban történt.
– És a következő évben már az indokínai háborúban harcolt.
– Igen, ugyanis miután leszerelt, valaki megmutatott neki egy névsort az igazságszolgáltatás elől elmenekült német háborús bűnösökről, és arra kérte apámat, vegyen részt a felkutatásukban. Apám, aki nem tudta feldolgozni, hogy az édesanyját megölték, habozás nélkül elvállalta a megbízást. Ekkor állt be az idegenlégióba, és röviddel utána az indokínai háború kellős közepén találta magát, majd nemsokára Algériában.
– Kovács Imre emlékiratának nagy értéke, hogy nemcsak személyes vonatkozású, a család számára fontos tényeket közöl, hanem akár a francia, akár a magyar olvasó számára is érdekes, új információkat, amelyek új megvilágításba helyeznek bizonyos történelmi eseményeket. Engem például nagyon meglepett az a tény, hogy a háború után az idegenlégió több mint negyven százalékát volt Wehrmacht- és Waffen SS-katonák adták, és igen sok volt köztük a magyar nyilas is.
– Sok gazdag vagy magasrangú tisztnek sikerült elmenekülnie, és új életet kezdenie főleg Dél-Amerikában, de máshol is. Azoknak a háborús bűnösöknek, akiknek erre nem volt módjuk, jó lehetőséget kínált az idegenlégió. Ejtőernyős elitosztagának például 45 százaléka volt német SS-katona, 45 százaléka pedig magyar nyilas. Éppen erre szólt apám megbízatása: hogy az idegenlégióban próbálja meg azonosítani őket. A listán szereplők közül sokakat meg is talált. A kutatásaim során tudtam meg, hogy a háború előtt is sok magyar szolgált az idegenlégióban, jelenleg is szép számmal vannak, a háború befejezése után pedig tömegesen jelentkeztek szolgálatra. Az idegenlégió központjában láttam annak a három altisztnek a kitüntetéseit, akikről apám név szerint ír a könyvében: az idegenlégió történetének talán legtöbb kitüntetést viselő altisztjei voltak ők, akik a francia Becsületrendet is megkapták, korábban pedig Szálasi emberei voltak. Mivel az idegenlégiósok olyan harcokban vettek részt, mint az indokínai vagy az algériai háború, és legtöbbjük súlyosan megsérült vagy meghalt, apám írt egy jelentést, hogy nem érdemes őket tovább üldözni, a sorsuk előbb-utóbb úgyis utoléri őket. Az imént említett három magyar is Algériában halt meg 1959-ben. Apám pedig nemsokára elhagyta a légiót, egy ideig gondolkodott azon, hogy visszatér Magyarországra, de végül Párizsban kötött ki.
– Akkor ismerkedett meg az ön édesanyjával. De ez is elég rendhagyó módon történt.
– Annyiszor került életveszélybe, és a sors mégis mindig megkímélte a haláltól. Ezt úgy értelmezte, hogy még egy feladata van az életben: családot alapítani, gyerekeket nemzeni. Hadd említsem meg, hogy apám, bár ragaszkodott zsidó identitásához, sohasem volt vallásos, a kézirata elején mégis ezt a felírást találtam: „sok ember elveszítette a hitét a háború alatt történtek miatt, én, éppen ellenkezőleg, rátaláltam”. Mivel Párizsban nem ismert senkit, egy újságban megjelent házassági hirdetésre válaszolt, és hamarosan meg is házasodott. Nyolc gyermeke született, ma hatan vagyunk életben.
– Ettől kezdve édesapja békés, hétköznapi életet élt?
– Igen, eleinte különböző szállodákban dolgozott, azután hosszú éveken keresztül Párizs híres sörözőjében, a Lippnél volt pincér, ahol sok ismert politikust és művészt szolgált ki. Mindenki csak úgy szólította, hogy Monsieur Serge, a valódi nevét senki sem tudta, és persze azt sem, milyen múlt áll mögötte. Sokáig normális életet élt, de azután rémálmok kezdték kínozni, kísértették az emlékek, sokszor képzelte úgy, hogy üldözik, gyakran beteges félelem kerítette hatalmába. Ez az állapot egyre elviselhetetlenebbé vált számára. Talán úgy gondolva, hogy ha visszatér a szülőföldjére, újra megtalálja lelki nyugalmát, 1995-ben visszaköltözött Magyarországra. Vett egy házat Orosházán, és haláláig ott élt.
– A történtek ellenére is visszavágyott Magyarországra?
– Ez igen érdekes és összetett dolog volt nála, és akkor még én sem értettem egészen ezt a döntését. Mert bár sokszor emlegette Magyarországot, rendszeresen főzött nekünk gulyáslevest, és gyakran szólt nálunk magyar zene, valami mély csalódottságot is érzett Magyarországgal szemben. A családja, akárcsak sok más zsidó család, magyarnak érezte magát, a nagyapját kitüntették az I. világháborúban, nagybátyja az orosz fronton esett el. A magyar zsidók éppen annyira lelkes magyarok voltak, mint amennyire a francia zsidók franciák. Mégis megtörténhetett mindaz, amit az utolsó percig nem akartak elhinni. Ezért mély keserűség volt benne, ugyanakkor nagyon kötődött Magyarországhoz. Akkor értettem meg őt, amikor a könyvön dolgozva hoszszabb időt töltöttem el én is ott, az az ország nagyon mély benyomást tett rám. Apám sohasem tudott megbocsátani, de én kibékültem Magyarországgal, és nagyon büszke vagyok a magyar gyökereimre.
– Ha más formában, más indíttatásból, de ön is több háború szemtanúja volt, éveken át tudósított az izraeli-palesztin konfliktusról, azután ott volt Koszovóban, Afganisztánban, Pakisztánban, Elefántcsontparton. Laurence Haïmmal közösen könyvet írt az öngyilkos merénylőkről. Mintha az ön életében valami folytatódna az édesapjáéból.
– Az öngyilkos merényletek jelensége nemcsak úgy érdekelt, mint napi hír, hanem úgy is, mint a barbarizmus új formája. Egyszerre archaikus és modern. Az emberi őrület sajnos nem szűnik meg soha, és a munkámmal szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek rádöbbenjenek a háború tragédiájára és haszontalanságára. Ezért is döntöttünk úgy, hogy apám visszaemlékezéseit megosztjuk másokkal is.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 28. szám
