A Klauzál téri játszótér alatt emberek fekszenek. Azok, akik a budapesti gettóban haltak meg. Meghaltak, s mivel már a holtakat sem engedték ki, egy ideig egy hentesüzletben tárolták őket, a tér alá csak aztán kerültek. Roboz Éva sokáig nem értette, kislányként miért nem engedik a térre. Ma már felnőtt, negyvenhat éves, az asszonyneve Vámos Éva, és a nővérét keresi, Hahn Jutkát, aki vagy a játszótér alatt fekszik hároméves kislányként, vagy ha él, akkor valaki jelentkezzen.
A Los Angeles Times internetes kiadása szerint a Los Angeles-i zsidó szociális szervezetektől közel 300 holokauszt-túlélő kért segítséget a magyarországi kárpótlási kérelmek benyújtásához, melynek határideje július 31-én lejár. A jelentkezők száma, a napilap tudósítója szerint meglepte és megterhelte a Bet Tzedek jogi tanácsadó csoportot. Arra számítottak, hogy a 10 ezer Los Angeles-i holokauszt-túlélő közül mintegy 50 fordul hozzájuk, de hatszor annyian jelentkeztek. Mark Rothmann, a Bet Tzedek egyik aktivistája a lapnak elmondta, a túlélők többsége már nem dolgozik, és megrendült egészségi állapotuk miatt is jobban rászorulnak a pénzre, mint valaha. (Magyar Távirati Iroda).
*
– Ki után kéri a kárpótlást?
– Hahn Jutka után. Mert volt nekem egy testvérem, aki meghalt. Vagyis nem tudom. De a kárpótlási kérelmemhez mellékelni kellene az ő holttá nyilvánításáról szóló papírt is. Ilyenem meg nincs, mert Hahn Jutkát még soha senki nem nyilváníttatta holttá. Ahhoz ugyanis tudni kellene az elhalálozás körülményeit, hogy melyik volt az a ház…
– Kárpótlási kérelmében ön az elhalálozás helyeként a budapesti gettót, a Nagydiófa utcát jelölte meg.
– Hahn Jutkából, az én testvéremből mindössze egy születési anyakönyvi kivonat maradt, amely szerint 1941. december 22-én Budapesten született, anyja Grosz Mária Nóra, anyja pedig Hahn Lajos gyári munkás.
– Ezt az okiratot 1965-ben állították ki, majdnem negyedszázaddal Hahn Jutka születése után.
– Igen, mert valami nyom csak kell. Különben is az én anyám a haláláig azt várta, egyszer majd előkerül a Jutka. Annyira akarta, hogy tíz évvel ezelőtt feladtam egy hirdetést, hogy ha esetleg valaki ilyen névvel él, és ennyi idős… A mi családunk ilyen, nincsenek papírjai. Anyám unokatestvéreiről sem, akiket meg a Dunába lőttek.
*
„A kormány újraindítja a kárpótlást, igénnyel azok élhetnek, akiknek a hozzátartozója a magyar hatóság politikai önkénye miatt vesztette el az életét, málenkij roboton volt, vagy a második világháborúban faji, vallási, vagy politikai okból munkaszolgálatot teljesített. A kormány szerint a nyolc éve lezárult kárpótlás határidejéből sokan önhibájukon kívül csúsztak ki, az eltelt idő alatt azonban új dokumentumok kerültek elő. A hozzátartozóknak 400 ezer forint jár a meggyilkolt rokon után…” (Origo internetes újság, 2006. március 21.)
*
– A szenvedést nem lehet forintosítani. Azt sem, hogy ha egy zsidóünnepen a zsinagóga előtt csak négyen vagyunk. Pedig anyám házasságban élt, férje, Hahn Lajos egy gobelin-üzemnek volt a tulajdonosa, ahová anyám járt dolgozni. Egy napon Hahn Lajos felfigyelt az én fekete hajú, kék szemű, fitos orrú anyámra, aki mint egy földre szállt angyal olyan volt… A kislányuk 1941. december 22-én született, aztán Hahnt elvitték munkaszolgálatra, anyám pedig a kislánnyal és a nevelőszülőkkel a budapesti gettóba kényszerült… 1944 októberében a városban falragaszok jelentek meg, melyeken az állt, hogy azok a 18 éven felüli zsidó nők, akik még elég erősek a munkavégzésre, jelentkezzenek, s akkor a családjuk mentesül az atrocitásoktól. Mint a birkák, a zsidók úgy mentek a vágóhídra. Ezt az én édesanyám mondta. A munkavégzésre jelentkező zsidó nőket ugyanis marhavagonokba terelték és 1944 novemberében a vagonokat elindították Ravensbrückbe, ahol a táborba érkezőket maga Mengele szelektálta. Anyu sápadt volt, anyu előtt magas, kisportolt nő, Sziklás Zsófi állt, s mielőtt rájuk került volna a sor, hátrafordult, és anyámnak két akkora pofont adott, amitől az arca egészségesre pirult. A környékbeli repülőgépgyárban dolgoztatták őket, anyámat nem verték, nem kínozták, nem végeztek rajta kísérleteket, ő csak dolgozott meg cipelte a hullákat… Egy nap azt álmodta, az ő kislánya már nem él.
– Mi történt Hahn Jutkával?
– A gettóban voltak anyám nevelőszüleivel: a nevelőmamával meg a nevelőpapával…
– Mi történt a vér szerinti szülőkkel?
– Annyit tudok, hogy az én anyám 1922-ben megszületett, az édesanyja két év múlva tüdőbajban meghalt, az édesapja pedig – aki textilkereskedő volt – egy csendőri bántalmazás következtében hunyt el. Anyámat, azt a tündéri, édes, kövér, két-három éves Nórikát az apai nagybácsiék akkor vették magukhoz. Csak aztán elszegényedtek, Pestre jöttek, és abból éltek, hogy a nevelőmama gobelineket készített.
– Mi történt Hahn Jutkával?
– A gettót bombatalálat érte, a ház konyhai falrésze állítólag elsüllyedt s a nevelőmama, karján Jutkával eltűnt a romok alatt. A nevelőpapa mindezt látta, beleőrült és belehalt. Anyám sosem hitt az álmokban, de váltig állította, hogy akkor, ott, Ravensbrückben megérezte. A koncentrációs tábor 1945. április 30-án szabadult fel. Anyám gyalog vágott neki és fél év múlva ért haza. Akkorra a gettó már felszabadult, az emberek szétszéledtek. Persze, hogy megpróbálta kinyomozni, és a különböző hitközségek és körzeti irodák véget nem érő keresőlistáira persze, hogy a kis Jutka neve is felkerült. De mivel soha senki nem jelentkezett, anyám élete végéig nem adta fel a reményt. De a férjétől elvált. Nagyon sokáig én sem értettem, hogy miért nem játszhatok a Klauzál téren, ahol annyira szerettem volna hintázni. Aztán egy nap anyu mesélt, hogy oda temették el a Jutkát meg az ő nevelőmamáját.
– És ha kihantolnák? Ha azonosíthatnák a Klauzál tér alatt lévőket, akkor lenne róla papírjuk és…
– A Tóra azt mondja, a holtat megbolygatni nem szabad, ott kell hagyni, ahol meghalt és eltemették… De hiszen az én anyukámnak sem voltak eredeti okmányai, a házassági anyakönyvi kivonatán is egy hatvanas évekbeli dátum szerepel, holott akkor ők már huszonegy éve, hogy elváltak. A másolatok azért kellettek anyámnak, hogy valami nyoma legyen az ő korábbi életének. De hát arról sincs papír, hogy a ravensbrücki koncentrációs táborban volt.
– Az édesanyja nem kapott számot?
– Nem, ott nem tetováltak.
– A tábor emlékhelyként még létezik?
– Igen.
– Volt már ott?
– Nem merek elmenni.
*
„Tisztelt hölgyem, édesanyja utáni kárpótlás tárgyában küldött levelére válaszolva tájékoztatjuk, hogy az érvényes német törvény értelmében ez a kárpótlás csak a jelenleg is élő volt üldözötteknek, illetve az 1999. február 15-e után elhunyt üldözöttek örököseinek jár. Sajnos, a levelében leírtak alapján Ön nem lehet jogosult, mert mind az édesanyja, mind az édesapja a fenti időpontok előtt hunytak el. Tudomásunk szerint a magyar kárpótlási törvény elveszett családtag után is megállapíthat jogosultságot, ezért javasoljuk, ellenőrizze, adott-e be ilyen irányú kérelmet az Országos Kárrendezési Hivatalnál.” (2004. június 21.)
*
Anyám azt mondta, hogy Ravensbrückben számára meghalt az Isten. Furcsa kettősségben nevelkedtem. Mert tisztában voltam avval, ki vagyok, de az anyám sosem mesélt a hagyományokról, hogy mit kell csinálni ünnepnapokon…. Ketten éltünk. Én már 1960-ban születtem, de a körúton máig látni olyan házakat, amelyeken még ott vannak a szirénák, amikről meg anyu arca jut az eszembe… És elborzasztó, hogy nekem bizonyos szavak, a marhavagon, a szögesdrót, az áram, vagy a gáz egészen mást jelentenek… Próbáltam magamat lebeszélni erről, de… Az anyám 1985-ben halt meg, álltunk a zsidó temetőben, miután család nincs, csak nagyon kevesen, és bennem az egész temetésből annyi maradt meg, hogy elhúz fölöttünk egy repülőgép, a gyomrom pedig összerándul.
*
„Tisztelt Kárpótolt! Köszöntöm Önt abból az alkalomból, hogy az élet elvesztéséért járó egyösszegű kárpótlás végrehajtásáról szóló 31/2003.(III.27.) kormányrendeletben foglaltak szerint további, kiegészítő kárpótlásra jogosult. A Magyar Köztársaság 1999. évi költségvetéséről szóló törvény a politikai üldözöttek élet elvesztése után járó egyösszegű kárpótlás mértékét 30 ezer forintban állapította meg. Az Alkotmánybíróság a 46/2000. (XII.14.) AB határozatával megállapította, hogy e döntés alkotmányellenes, ezért az erre vonatkozó rendelkezést 1999. január 1-jére visszamenőleges hatállyal megsemmisítette. A kormányváltás után a Kormány elsők között foglalkozott az élet elvesztéséért járó egyösszegű kárpótlás kérdésének a megoldásával…, melynek eredményeként… az élet elvesztéséért járó egyösszegű kárpótlás mértékét sérelmet szenvedettenként 400 ezer forintban határozta meg…”( részlet dr. Szabó Lajos, a Központi Kárrendezési Iroda főigazgatójának a 2005. májusi leveléből, mely ma is ott olvasható az Igazságügyi Hivatal honlapján: www.karpotlas.hu)
*
– Annyira különböznek a túlélők. Az én anyám mesélt, csak kérdezni nem volt szabad, mert annak mindig kiborulás és sírás lett a vége. Amikor például megtudta, hogy tizenöt-tizenhat évesként Scheiber Sándor szemináriumára járok, a kezében levő fazekat a földhöz vágta és azt kiabálta, nem hagyja, hogy belőlem is áldozat legyen. Amikor pedig zsidót választottam férjemül, öngyilkosságot kísérelt meg. Rohantam vele a kórházba, gyomormosás, rácsos ágy, anyu meg azt kiabálja, minden ég, és kísérik be a zsidókat és a transzportban én is ott vagyok. Akkor szembesültem avval, hogy anyám sebei gyógyíthatatlanok, és bár az életét megmentették, többé sosem lett a régi, még a kézírása is megváltozott. Másfél év múlva aztán elváltam a férjemtől… Anyu negyvenhat éves korában lett rákos, a mellét is levágták, és egyszer, a kemoterápiás kezelésen ott volt Sziklás Zsófi. Merthogy ő is. És ő mondta, hogy abból a ravensbrücki magyar csapatból mindenki rákos lett… Múltkor az interneten fölfedeztem egy új oldalt. Egy holokauszttal kapcsolatosat, amelyre, ha készen lesz, állítólag fölkerül a német hadtörténeti múzeum anyaga, s abban olvasható lesz, hogy kik voltak a budapesti gettókban.
– De hiszen azt eddig is tudta, hogy a testvére meg az édesanyja nevelőszülei ott voltak.
– Látni akarom. A listát. Mert akkor elhihető. És lesz nyom. Mert így semmit sem tudok bizonyítani, még ezt a magának elmondott történetet sem.
Scipiades Erzsébet
Keretes cikkek
A kérelmezők átlagéletkora nyolcvan év
– Az életelvesztéses kárpótlásról szóló törvény – mondja dr. Szabó Lajos, a Központi Igazságügyi Hivatal főigazgató helyettese – lassanként tizenöt éves múltra tekint vissza, bár a jogosultsági kör nem változott. Most is mindössze az történt, hogy 2006. február 13-án nyolc országgyűlési képviselő egyéni indítványa alapján a parlament úgy döntött, négy hónapra a kérelmezők számára újabb határidőt nyit. Az indoklás szerint azért, mert időközben a levéltárak hozzáférhetőbbé váltak, vagyis megnőtt a lehetősége annak, hogy a hozzátartozók a szükséges közokirati bizonyítékokat beszerezhessék. A mai napig 32 ezer új kárpótlási kérelem érkezett, ennek hetven százaléka külföldről. A jelzések szerint július végéig további 8-10 ezer várható. A kérelmezők a szükséges iratokat és igazolásokat számos helyről szerezhetik be. Többször tárgyaltam a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével és a Nácizmus Üldözöttei Bizottságával. Arról tájékoztattak, hogy léteznek listák, nyilvántartások például arról, kik voltak a budapesti gettóban. A kérelmezők fordulhatnak ezekhez a szervezetekhez is ( lásd még www.karpotlas.hu), az igazolásaikat elfogadjuk. És ugyanígy megállapodást kötöttünk például a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel vagy a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel; az általuk adott igazolásokat is hitelesnek tekintjük. A várható negyvenezer kérelem feldolgozását másfél évre tervezzük. Itt flottul és humánusan kell dolgozni, itt nem kell jogászkodnunk, itt abszolút át kell éreznünk, hogy az ügyfelek átlagéletkora nyolcvan év.
