Concerto Köln a neve annak a régizenés együttesnek, amely érdekes lemezeket produkált az elmúlt években, legutóbb például a Sarband elnevezésű németországi török bandával állt össze, hogy felfrissítse kissé a bécsi klasszika repertoárját (lásd: MaNcs, 2005. július 7.). Vadonatúj CD-jük persze a Mozart-évhez kapcsolódik, agyonjátszott darabok (A varázsfuvola nyitánya, Kis éji zene) mellett kevesebbet szereplő műveket (Les petits riens, A színigazgató nyitány) raktak egymás mellé. A cél ezúttal is a hangzás meglepőbb elemeinek előtárása, kis kérdőjelek a tradíció mellé, a zenehallgató fül gyomtalanítása. A varázsfuvola nyitányában ez sikerül is, ám a zene drámaisága, hatalmas dimenziói elsikkadnak, nem világdráma bevezetője ez, hanem inkább zsánerdarab, noha kétségkívül bájos. Ilyen kedves kedéllyel, táncos udvariassággal lépeget előre a D-dúr divertimento is (K. 136/ 125a), a vonósok nagyszerű teljesítménye ez. Hogy a csembaló használata mennyire indokolt, azon tipródjanak a zenetudósok, a hallgatónak nem bántó a ciripelése. A zárótétel valóban Presto – nagy száguldás. És ha még eddig nem emeltük szájunkhoz a pohár rajnait, A színigazgató nyitánya után biztosan dugóhúzó után nyúlunk; remekmű ez pompás előadásban, remek tempókkal, pregnáns fúvósokkal, tökéletesen áttekinthető szólamvezetéssel: Anton Steck, a dirigens és elsőhegedűs pompás munkát végzett, és a kellemes hangulat mellett még a kurta darab erős szenvedélyeit is képes érzékeltetni. A Kis éji zene remek zárlat, különösen a finálé hihetetlen energiabombája robban nagyot – még egy pohárral!
– csont –
Universal/Archiv, 2006; összidő: 70.42
****
Philip K. Dick: Csordulj könnyem, mondta a rendőr Ha eszméletvesztés után ismeretlen világban térsz magadhoz, annál csak egyvalami rémisztőbb: mikor a kóválygó fejedben újra letöltődő nagyváros ugyanaz, mindenre emlékszel, rád viszont senki. Barátaid a nevedet sem ismerik, a papírjaid eltűntek. Ami egy rendőrállamban nem életbiztosítás. Erről a pontról rántja betűörvénybe a vigyázatlan olvasót Philip K. Dick legújabb hazai kiadású regénye, az egyszerre túlírt és a megszokott stílusától elütő gyanús atipikussággal lezárt 1974-es Flow my tears, the policeman said. Azt bizton mondhatjuk, csak ínyenceknek való, kezdőknek határozottan ellenjavallott. A diktatúrák kollektív énjét felületesen ismerők csodálkozhatnak, Dick eme művére hogyhogy nem csapott le az átkosban valamelyik kiadó. A bipoláris földgolyó keleti oldala számára a téma látszólag isteni: a vietnami fiaskót emésztgető USA-ban szükségállapot van, a lázongó campusokat a Nemzeti Gárda alakulatai zárják körül. A személyi igazolvány létfeltétel: akinek nincs, büntetőtáborba hurcolják. Csakhogy a mélységet takaró felszíni kulisszákból lépten-nyomon orwelli áthallások bújnak elő. A mindenható rendőrség által letartóztatott lázadókat itt ugyancsak a nemszemély jelzővel illetik. A könyv nem az 1984 társutas antitézise, hanem Nyugatra kivetített posztmodern tükörvilága, (sajátosan morbid dicki látásmóddal), ahol a Gondolatrendőrség már tudattorzító pirulákkal szeretné uralni a múltat. S kitűnő példája annak, hogy az idő haladtával miként alakul egy SF-gyöngyszem jövővízióból korrajzzá. Dick könyvei gyakran hitelesebben ábrázolják a hetvenes évek mennyországból lidércnyomásba forduló pszichedelikus nihiljét, mint a „rendes” irodalomba beolvadó, lassanként klasszikussá züllő egykori nonkonform guruk. Hogy a PKD-életmű nemigen fog kötelező olvasmány szintjére hanyatlani, arra még a furán rendhagyó Csordulj… is jó bizonyíték.
PLT
Agave Könyvek, 2006; fordította: Pék Zoltán, 204 oldal, 2280 Ft
****
Superman visszatér Ha ekkora lendülettel folytatódik a képregények megfilmesítése, lassan nem marad megmentésre váró földlakó. A számtalan hihetetlen képességgel megáldott e világi vagy ide épp hogy visszatérő szuperhős közül abszolút prioritást élvez a mindegyikük atyjának számító, rangidős Superman. A komoly identitásproblémákkal és szocializációs zavarokkal küszködő héroszok nagy öregjével szemben azonban kemények az elvárások. A klasszikus széria istenített főszereplője, Christopher Reeve nimbuszának tükrében a Földet naponta megmentő Clark Kent-Superman mítoszának újbóli megmozgatása eleve nem közönséges halandónak való feladat. Az első (1978-as) adaptáció újrája vagy éppenséggel a sorszám szerinti ötödik folytatás helyett ezúttal inkább továbbgondolták a kék-piros pizsamás őrangyal kalandjait. Superman visszatérése állítólag a legek mozija – ebből csak annyi igaz, hogy filmre (markentingestül) ennyi pénzt még nem tapsoltak el soha. A hősködésben tapasztalt Bryan Singer rendezőként eddig tucatjával fogyasztotta a mutánsokat – most persze ezzel az eggyel sem boldogul. A kozmoszból elszármazott idegen most többéves űrbéli csavargás után planétánkra becsapódva irtózatos családi és egzisztenciális kalamajkába bonyolódik, ám a vizuálisan korrekt repkedésen és a főhajtáson kívül más itt nemigen szuperál. A szuperembert alakító ismeretlen ficsúr élete szerepében bizonyíthatna, mindazonáltal pályafutása alacsony röptűnek ígérkezik. A mocsok Lex Luthor szerepét Kevin Spacey játssza; a nyár filmje miatta nézhető.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
Szép Ernő: Fiú, lány. Elfeledett drámák Tényleg gyalázatosan bánunk klasszikusainkkal! Míg teszem azt Némethonban a legkisebb, ám némi figyelemre méltó szerzőnek is legalább egy kritikai kiadása és több monográfiája van, addig nálunk szívszorító tény, hogy Szép Ernőről egyetlen és szerfölött felületes könyvet írtak (Purcsi Barna Gyula, 1984-ben!!), és drámáinak utolsó kiadása 1975-ös keltezésű! Hiába Tandori hatalmas munkája, hogy kirántsa a feledésből ezt a csak a legmagasabb mércével mérhető nagy költőt, hiába Kertész Imre próbálkozása, aki tudja, hogy az Emberszag a magyar, úgynevezett holokausztirodalom csúcsa, Szép Ernő továbbra is az irodalom (tetsz)halottja. Az új kötet (a szerkesztő, Győrei Zsolt remek jegyzeteivel, igen szellemes utószavával) sokat tehet az ébresztés érdekében. Most döbbenten látjuk, hogy Szép Ernő nemcsak a Lila ákác, a Patika és A vőlegény színpadi szerzője, és noha a most közöltek egyikének szintje sem éri el az említettekét, azért roppant érdekes és olykor egészen mellbevágó mindegyik. Mindjárt a Krémes című kis jelenet, amely egy vidéki cukrászda idilljéből vált félelmetesen abszurdba, mégpedig szinte magától értetődő eszközökkel. Amikor Fegyver Laji (micsoda név!) gondolkodás nélkül célba veszi a stelázsit, ugyan kinek ne jutna eszébe Ionesco vagy Mrozzek? Szóval lett volna itt magyar abszurd, de hát nem kellett senkinek. És akkor még nem is szóltam az Isten madárkái című apróságban szereplő Papagájról. Bámulatos kötet, vegye meg mindenki!
– banza –
Európa Könyvkiadó, 2006, 470 oldal, 2900 Ft
*****
16 utca A változatosság kedvéért kezdjük az írás végére tartogatott konklúzióval: igen, már megint beigazolódott, hogy hiába minden, a frissen növesztett bajusz, a szépen kerekedő sörhas, a látványosan véreres szem és a többi autentikus külsőség, Bruce Willisnek ismételten nem sikerült kiizzadnia magából egy emberforma zsarufigurát. Mivel a többi résztvevő, azaz a 16 utca összes alacsonyabb beosztású sztárja mind hozzá igazította játékát, róluk sem nagyon érdemes szót ejteni, a produkcióval azonban még nem végeztünk, hiszen az önműködő zsarufilmek díszpéldányához van szerencsénk. A 16 utca az a fajta, zsúfolt városrészeken, meredek háztetőkön és szűk hátsó lépcsőkön keresztül vezető menekülős-rohangálós mozi, melyben a hiteles arcjátéknál jóval lényegesebb a hiteles lábmunka, a dramaturgiánál a logisztika, a párbeszédeknél a csattanó. Az effajta filmezés szigorúan technikai sport, mely a műszaktól gondos tervezést, a színészektől szigorú fegyelmet követel, hisz legalább olyan fontos, hogy a New York gyomrában menekülő zsaru-csirkefogó párost mindig a megfelelő szögből vehesse a kamera, mint az, hogy a sztárok ne nagyon térjenek le a mozgásuk irányát kijelölő, zsírkrétával felkent nyilakról. Nem árt persze, ha olyan gyakorlott művezető irányítja a munkálatokat, mint Richard Donner, akinek egyedül a díszletfalak szigetelését nem sikerült megoldani, így olykor áthallatszik, hogy a szomszédban már megkezdődtek Bruce Willis következő nagyszabású akciófilmjének (munkacím: Mikor az uccán átment a tettes) előkészületei.
– köves –
A Best Hollywood bemutatója
***
Idol Tryouts Two: Ghostly International Vol. Two A michigani Ann Arborban működő Ghostly International Amerika egyik legkreatívabb elektronikus zenei kiadója – neki köszönhetjük ezt a dupla ízelítőt. A két korong tartalmában és stílusában is alaposan eltér egymástól – az első, Avant-pop fantázianevet viselő CD előadói speciel leginkább minimalista elektro-popban utaznak. A nyolcvanas, sőt néha a hetvenes évek korai elektronikus zenéit idéző hangulatok, hozzá melankolikus vokálok, futurisztikus melódiák és alapvetően 4/4-es ritmusok, sokhallgatós és néhány igazán táncolós kompozíció. A számos ihletett előadó és a megannyi érdekfeszítő dal közül érdemes kiemelni a Skeletons & The Girls Faced Boys alkalmanként káoszba forduló, pszichedelikus elektro-folk műremekét (Fit Black Man), a Kill Memory Crash sötét indusztriál diszkóját (Press + Burn) vagy Daniel Wang finom elektro-house vázlatát (Berlin House). Külön felhívnánk a figyelmet az amúgy is módfelett sokoldalú Solvent munkáira (itt éppen kettő is található belőlük), Charles Manier-ra (a Bang Bang Lover megint csak a dülöngélős neo-elektro-diszkó vonalat erősíti) – miként a Mobius Bandra is: a Junior Boys által átkevert Loving Sounds Of Static lenyűgöző és hipnotikus szerzemény. A maga nemében tökéletesen hallgatóbarát első lemezt sajátosan egészíti ki az alapvetően sötét ambient muzsikákat (meg gonosz, minimalista rajzfilmzenéket) tartalmazó második: nem éppen tablettás zene, és vállalati bulin sem fognak tőle bepörögni a HR-esek, viszont tökéletesen ki tudja kapcsolni figyelmes hallgatóját.
– minek –
Ghostly International/Neon Music, 2006
****
Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában Mindenképpen szórakoztató szép lassan végiglapozni a Mindennapi történelem sorozatban megjelent kötetet: gazdag, változatos, érezhetően gondosan válogatott képanyagából szinte minden lapra jut valami gyermekkorunkban, felmenőink kacatjai között látott tárgy, ma már szinte groteszknek tűnő élethelyzetet ábrázoló, elbűvölő fotó. A címek, alcímek villódzóan színes mozaikkal kecsegtetnek: A munkáslakások berendezése; Lakodalmi dínomdánom; Politika és öltözködés; Test és szexualitás; A strand. A kiemelések, idézetek pedig mindennek a korabeli, kegyeskedő-törleszkedő reflexióját is bemutatják. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a szöveg nem ragaszkodik mereven az 1956-os határvonalhoz, hanem számos esetben – értelemszerűen – 1945-től fut neki a mindennapi élet egy-egy metszetének.
A sorozat – importált – szerkesztési elveinek megfelelően jól látható az enciklopédikus szándék: ne maradjon olyan mozzanata a Kádár-korszak hétköznapjainak, amiről ne találnánk legalább néhány mondatot a kötetben, ami első látásra kifejezetten ígéretes. Aki azonban valamennyit is tud ezekről az évekről, és célzottan keres rá az élet egy-egy szférájára – amit tárgymutató is segít -, az olykor elégedetlenséget érez: alig kap többet (konkrétabbat, árnyaltabbat) az adott kérdésről, mint ami a kor átlagembere számára mondhatni – sőt: kifejezetten – unásig ismert volt. Sok mindenről viszonylag kevés – bár tény, hogy a szerző, ahol csak teheti, igyekszik minél több reflexióval, történeti összefüggéssel rendet teremteni a valóság káoszában, a minden bizonnyal rögzített keretek között. Ezáltal a kor képe azért a hangulati szinten túl is összeáll. Az illusztrációk pedig sokszor kifejezetten szellemes asszociációkkal lendítik tovább az olvasót a letűnt idők puszta szemlélésének aha-élményétől.
– kyt –
Corvina Kiadó, 2006, 191 oldal, 5990 Ft
****
Estély habfürdővel Megrögzött szokásunk, miszerint előhalászunk valami marhaságot a hatvanas évekből, és öt csillaggal ajánljuk, az első megközelítésben tűnhet merő eszképizmusnak (megrögzött szökésünk), de – mint azt a jelen leirat is igazolja – van, mikor konkrét dologhoz is kötődhet. Már amennyiben annak fogható fel egy nyilván okkal elfelejtett, tán említésre sem méltó ripacs halálának közelgő – csak kalligráfiájában kerek – évfordulója. Peter Sellers július 24-én halt meg – 26 éve. A rózsaszín párduc Clouseau felügyelője tette világhíressé – hát, láttunk már jobbat is. Akkor miért fontos nekünk mégis? (Vagy másoknak? Roger Lewis bestseller[s]-éből 2004-ben film is készült [The Life and Death of Peter Sellers], mely arról szól, amit ígér, s az Oscar-díjas Geoffrey Rush [Ragyogj!] domborítja benne a nevezettet, a bentebb tárgyalt Charlize Theron oldalán, a múlt héten itt emlegetett 24-gyel nevet szerző Stephen Hopkins rendezésében.) Mert fontos, annyi szent! Leginkább azért, mert személyében az utolsó Chaplint (értsd: a csetlő-botló figura talán utolsó valamennyire is hiteles képviselőjét) tisztelhetjük. Bár játszott „komolyabb” dolgokban is, mást ne mondjak, Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában, de nem azért szeretjük. Hanem azért a hatvan-egynéhány marhaságáért, amilyen ez az Estély habfürdővel is. Szerencsétlen indiai statisztát ad benne, aki jelenésre várva a robbantószerkezet indítókarján akarja becsatolni a szandálját, minek a legfontosabb díszlet látja kárát… és így tovább, kínban kacagva.
Mert mi a nevetséges hülyékért vagyunk oda… Nagyon.
– tévésmaci –
Örökmozgó, 16-án, fél 9-kor
*****
narancs
