Zászlódíszben köszöntötte Németország a Labdarugó Világbajnokságot, s e dekoráció nagyrészt azután is megmaradt, hogy kiderült: a hazai csapat csupán „bronzérmet” kaphat. Nemzeti színekben, azaz fekete-arany-vörösben pompáztak az épületek, a gépkocsik és maguk az emberek is. Akik nem csak lobogójukat tekerték maguk köré, de sok esetben arcukat is annak színeire festették. Mintha nem is németek lettek volna! Náluk ugyanis ez korábban nem volt szokásban. Nem csak a hagyományos német komolyság, hanem egy mélyen ülő, történelmi gátlás miatt is.
Közhely, hogy az amerikaiak, a franciák és még igen sok más nép fiai-lányai semmi problematikusat nem látnak abban, ha nemzeti ünnepükön vagy valamely más jeles alkalommal zászlajukat lengetik. Németországban ez másként van. Hitler tizenkét éve, az általa a német nép nevében elkövetett borzalmas bűnök hosszú évtizedekre kompromittáltak mindent, ami a nemzeti nagyságra, vagy akárcsak a nemzet fogalmára utal. E történelmi tapasztalat termelte ki azután azt a görcsöt, amely az élet olyan területeire is kiterjedt, ahol a gyanútlan külföldi egyáltalán nem várta volna. Aki járt az egykori bonni kormányzati negyedben, az emlékezhet arra, mennyire amerikaiasan modernek és praktikusak az ottani épületek és mennyire kínosan kerülnek mindenfajta nemzeti monumentalitást.
Az a fogalom, amelyet arrafelé „Deutschtümelei”-nak neveznek – a magyarkodás mintájára fordítsuk „németkedésnek” – körülbelül annyira szalonképtelen, mint – mondjuk – társaságban a durva káromkodás, és teljes egészében a szélsőjobboldalnak van „fenntartva”. Ez a helyzet szerencsére nem változott, ám az a gátlásos feszültség, amely a németség és a nemzet fogalmát eddig körülvette, a világbajnokság kezdetére – és most már talán végleg – szertefoszlott.
A VB alatti zászlólengetést, a német csapat önfeledt ünneplését immár senki sem tekintette gyanúsnak. Hiszen ez a „németkedés” nem irányult senki ellen sem és nagyon jól megfért az országot elözönlő külföldi szurkolók nemzeti büszkeségével. Akik egyébként – néhány kisebb incidenstől eltekintve – egymással is kitűnően megfértek. Egy külföldi tudósító írta, milyen hatást tett rá a brazil-horvát mérkőzés után az utcákon egymás mellett imbolygó brazil és horvát zászlók „balettje”, a két nemzet szurkolóinak békés együttvonulása. Németországban, ebben az olykor maguk a németek a számára is túlságosan komoly országban a légkör mediterrán könnyedségűvé, fesztelenné vált. Színes öltözetű külföldiek – sombrerós mexikóiak, lenge öltözetű brazilok, gyorsbeszédű olaszok – tömegei vonultak egyik városból a másikba néha komoly fennakadásokat okozva, melyek miatt azonban senki sem bosszankodott. A helyi lakosok ott segítettek, ahol tudtak.
A németek többsége a mérkőzéseket TV-n nézte, ám milliók ültek ki a nyilvános tereken elhelyezett hatalmas képernyők elé is, hogy részük legyen a közös szurkolás, az együttlét örömében. Azon a berlini sugárúton, melyet a köznyelv csak „Szurkolómérföldként” emlegetett, egy-egy mérkőzés után több százezer ember ünnepelt önfeledten, s az ujjongást az olaszoktól elszenvedett vereség csak rövid időre akasztotta meg. Stuttgartban, a kastély előtti téren olykor hetvenezer néző is összegyűlt. És nem csak született németek. Bejárták a világsajtót azok a képek, melyeken Berlinben vagy Münchenben élő törökök német zászlót lengettek, vagy abba öltöztek, arcukra pedig annak színeit festették. A keletnémetek még nyugati honfitársaiknál is lelkesebben szurkoltak a nemzeti tizenegynek, szélesebb mozdulatokkal lengették a fekete-arany-vörös lobogót, holott azzal szokták őket vádolni, hogy lelkiekben még mindig „nem érkeztek meg Németországba”.
De a világbajnokság nem csak az „ossikat” és wessiket” egyesítette, de mint minden nagyszabású futballesemény, a németség különböző rétegeit is. A nagy lelkesedésnek, majd az össznépi elkeseredésnek éppúgy részese volt a segélyből élő munkanélküli, mint a milliomos vállalkozó.
A világbajnokság az Adidasnak is igen csak jól jött, a cég állítólag Németországban egymillió mezfelsőt adott el.
A kereskedők is persze minden fantáziájukat bevetették: egy német kisvárosban, a Baden-Württenberg-i Kehlben például egy kirakatban labdarugómezbe öltöztetett csecsemőt, egy másikban ugyanolyan szerelést viselő nőt formázó bábut állítottak ki. Természetesen az utcákon is német zászló borított mindent. (Jegyezzük meg, ezeket Kínából importálták.)
De még ennél is jobban jött a sportesemény a német kormánynak. Angela Merkel koalíciójának több népszerűtlen intézkedést és törvényt kellett elfogadtatnia, sokaknak kellett a tyúkszemére hágnia. Nem tudni, milyen tiltakozóhullámot váltott volna ki a jóléthez szokott németekből, ha más időpontban növeli a fogyasztási adót és fogadtatja el a betegekre újabb terheket rakó egészségügyi törvényt. Mivel azonban ezeket a nadrágszíjmegszorító intézkedéseket a VB idején hozták, alig törődött velük bárki is. Mint a Der Spiegel cikkírója cinikusan megjegyezte, a fogyasztási adót akár a duplájára is emelhették volna, anélkül, hogy ezért bárki is utcára vonult volna. Mert hogy az emberek már amúgy is az utcán voltak.
Az ünneplés középpontjában a német válogatott állt, melyről az utca embere sokáig el sem tudta képzelni, hogy ne nyerje meg a világbajnokságot. És mégis: amikor TV-riporterek az utcán kérdezgették az embereket, sokan közülük már az olaszok elleni vereség előtt is azt magyarázták, hogy számukra nem a labdarugás, nem a német válogatott győzelme a legfontosabb, hanem az, amit napról-napra az utcán megélnek: a könnyed fesztelenség, a kollektív öröm, a külföldiek felé áradó vendégszeretet és német voltuk aggálytalan megvallása. Ez a hangulat többet jelent számukra minden mérkőzéseknél – mondták, remélve, hogy ebből a VB után is megmarad valami.
Néhány kisebb incidenstől eltekintve nem volt, ami megzavarja ezt a hangulatot. Sokan tartottak attól, hogy Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök eljön a világbajnokságra, hogy – mint mondta – szurkoljon országa csapatának. Ez ellen azonnal tiltakozást jelentett be a Németországi Zsidók Központi Szövetsége, több szakszervezet és jogvédő csoport, emlékeztetve a politikus azon nyilatkozataira, melyben tagadta a Holokauszt megtörténtét (ez Németországban büntetendő cselekménynek számít) és kétségbe vonta Izrael jogát a létezéshez. Szélsőjobboldali német csoportok Ahmadinezsád látogatásának esetére rokonszenvtüntetéseket, ellenfeleik pedig tiltakozó megmozdulásokat helyeztek kilátásba. A politikusok már-már komolyan aggódtak, ám a sors megkönyörült rajtuk: az iráni csapat viszonylag korán kiesett, s így Ahmadinezsád látogatása okafogyottá vált.
Németország így – még válogatottja veresége után is – szebbik arcát mutathatta a világnak, maguk a németek pedig egyre több joggal érezhették úgy, hogy a múltat maguk mögött hagyva immár szabadon vállalhatják önmagukat. Hogy végleg „normális nemzetté” váltak.
Kepecs Ferenc
