A Zsámbéki Színházi Bázis jókora hangárában rengeteg lestrapált cipő, üres, hátrahagyott lábbeli. Mintha a világvége után lennénk néhány nappal, a civilizációra pedig a cipőhalom közepén csupán egy kiégett televíziókészülék emlékeztet. Both András időntúli díszlete remek terepet ad a játéknak. A cipők kapcsán eszünkbe juthatnak a holokauszt borzalmai, annál is inkább, mert Beckett darabja a II. világháború után, az ötvenes években keletkezett, és szándéka szerint arra is kiván válaszolni, egyáltalán miként lehet a háború után továbbélni.
Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója az írországi Belfasttól kezdve a Pesti Színházig sokszor és sok helyen megrendezte már a száz évvel ezelőtt született becketti klasszikust. Ezúttal sepsiszentgyörgyi színészekkel állította színre a Godot-t, s az előadás ki is érdemelte az idei kisvárdai színházi fesztivál fődíját, ami, mint tudjuk, nem kis szó. Tompáék Godot-ja Zsámbékra a Godot fesztivál egyik meghívottjaként érkezett, ami az előadás minőségén túl – talán – színházi életünk fejlettségét, no meg a futótűzként terjedő divatot is jelzi, mármint az, hogy nekünk nemcsak Sziget- meg Shakespeare, de még Godot fesztiválunk is van, úgyhogy nem kizárt, hogy a jövőben a Makrancos hölgy, az Otello vagy a Csirkefej fesztiválok is megjelennek.
Na de térjünk vissza Zsámbékra, a hangárban kialakított, a múlt lepusztultságát szimbolizáló színpadra, ahol főhőseink Godot várják az idők fenállása óta, ám az úriember csak nem akaródzik jönni.
Estragon (Gogó) és Vladimir (Didi) mintha egyenesen a manézsból jöttek volna. Lestrapált, szakadt öltönyük mögött mégis felsejlik egykori fényesebb múltjuk, amiről persze nem tudunk semmit sem. Gogó (Pálffy Tibor) az ösztönösebb, a nyersebb, míg Vladimir (Váta Lóránd) az intellektuálisabb, agyát jártató bohóc. Az előadás fő találmánya ugyanis, hogy Tompa a két főhős évődését, a várakozás monotonitását megtörő cselekvések sorát bohóctréfákká alakítja. Persze nem olcsó bohóckodást kell ezen érteni. Épp ellenkezőleg. Intellektuális, olykor filozófikus mélységű, a költői párbeszédeket ironikus, groteszk mozdulatok láncolatával feloldó, így gyakran új jelentéssel is bíró jeleneteket kapunk, amiken persze muszáj nevetni. Pálffy és Váta mintha egy zenemű két szólamát adnák elő, úgy, hogy közben a végére nem marad semmilyen hiányérzetünk. Duettjük egyszerre válik virtuóz zsonglőrmutatvánnyá és fájdalmas kiáltássá. Párosuk rendkívül pontosan érzékelteti kapcsolatuk egymásra utaltságukból eredő szorosságát, azt, hogy egymás nélkül még meghalni sem tudnak. Vagy legalábbis nem érdemes. Főként úgy, ha esetleg végül az egyik véletlenül mégis életben maradna. Próbálnak elszakadni egymástól, az életet egyedül újrakezdeni, de a két színész játékából tökéletesen kiderül, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen válalkozás. A várakozás náluk alapállapot, magától értetődő körülmény, sokszor keserű poénná egyszerűsödő végszó. Az igazi feladat számukra még sem ez, Godot-ra várni, hanem az időn túli, mégis furcsamód ismétlődő mindennapokat túlélni. Aminek persze a várakozás adja meg az értelmét és távlatát.
Pálffy és Váta összeszokott páros, akik képesek a bizonyára a rendező által kért bűvészmutatványra, hogy a játék kizárólag kettőjük interakciójából szülessen meg. Ezért úgy tűnhet, mintha improvizálnának, de közben rendkívül mélyen, újra ás újra átélik a szituációkat. Reagálnak a különböző helyzetek groteszkségére, de közben a nézőhöz eljut mindaz a szenvedély, indulat, amit egy-egy gesztus, megjegyzés kivált a másikból. Külön öröm, hogy mindketten kifejezetten szép dikcióval teszik mindezt.
A darab másik párja, Pozzo és Lucky a hatalom és kiszolgáltatottság életen át tartó, megbonthatatlan kötelékét illusztrálja. Lucky a tróger, a pórázon tartott elnyomott, a megalázott szolga. Alakjából Péter Hilda rendkívül erős színpadi jelenséget hoz létre. Tompa értelmezése szerint a szerepet nő játssza, akinek roppant hatásos csomagokat cipelő, hátán székkel megjelenő törékeny figurája. (Tompa nyilván társadalmilag is üzenni akar ezzel a húzással.) A meggyötört tekintetű, idegenekkel ellenséges Lucky-t szenvedései, megpróbáltatásai karakteresre edzették, így maradhat társa Pozzonak. Utóbbit a zsámbéki előadáson Nemes Levente betegsége miatt maga a rendező, Tompa Gábor játszotta. Ritka kivételes alkalom volt őt látni a színpadon. Nem volt egyszerű helyzetben, hiszen társai annyira érzik már egymás rezdüléseit, hogy aki ebbe az összjátékba ugrik bele, óhatatlanul kilóg az egészből. A világ számtalan színházában rendezőként sokra tartott Tompa azonban megdolgozott azért, hogy zsámbéki beugrásában színészként is elfogadjuk. Fokozatosan vette fel az előadás ritmusát, a második részre pedig már egyenrangú partnerré vált, ami – mivel ilyen kiváló színészekről van szó, mint Pálffy Tibor, Váta Lóránd és Péter Hilda – nem kis teljesítmény.
Az előadás szintén meglepő momentuma volt, amikor a kiégett televízió hirtelen üzemelni kezdett, és a fiú, Dobra Ferenc az éteren keresztül, egy adás szereplőjeként folytatott párbeszédet Estragonnal és Vladimirrel. Amikor a fiú eltűnt, a képet apró szemcsék váltották fel. Mintha elromlott volna a televízió és ezzel újra kizökkent az idő.
Az előadás szereplői a boldogtalanság és boldogság pillanatai között hánykódnak, nem tudják, igazából mit is éreznek, ám a találkozás fontossá válik az életükben. A társ jelenléte értelmet ad mindennek, még akkor is, ha Godot ezúttal sem jön el.
Balogh Gyula
Keretes cikkek
Samuel Beckett
Godot-ra várva a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása a Zsámbéki Színházi Bázison Díszlet és jelmez: Both András Rendező: Tompa Gábor Estragon: Pálffy Tibor Vladimir: Váta Lóránd Pozzo: Tompa Gábor Lucky: Péter Hilda A fiú: Dobra Ferenc
