Népszabadság * Aczél Endre * 2006. július 13.
Minden párhuzam sántít, de ettől az egytől nem tudom tartóztatni magam. Képzeljék el, hogy a hajdani NDK a neki hitelező NSZK szemöldökráncolásai és a Szovjetunió nyilvános rosszallásai közepette önálló atom- és rakétafegyverkezésbe fog.
Nehéz elképzelni? Lehetetlen. Abszurdum. De a mai, egypólusú világban már semmi sem kizárt, pláne a Föld túloldalán. Észak-Korea a másik Korea, a gazdag Dél minden könyörgése dacára és egyetlen, nagyhatalomnak számító szövetségese, Kína kérésével is dacolva július 5-én hét ballisztikus rakétát is kilőtt a Japán-tenger felé. Voltak közöttük orosz eredetű Scudok – olyanok, amilyenekkel az Öböl-háború idején Szaddám Izraelt rohamozta; voltak továbbá a japán szárazföld, és – újdonságként – az amerikai szárazföld elérésére (elvileg) alkalmas eszközök. Töltetet föltehetően egyikükre sem raktak; nukleárist végképp nem. Minthogy azonban Kim Dzsong Il „remetekirálysága” a tavalyi év elején finoman tudtul adta: van immár atomfegyvere, a rakétakísérletek alkalmasak voltak a legrémesebb távlatok fölrajzolására is.
A kísérletek nyomán a japánok levedlették minden eddigi tartózkodásukat. A Koidzumi-kormány nemcsak hogy leállított minden, Észak-Koreába irányuló tengeri és légi kereskedelmi szállítmányt, ami ennél sokkal fontosabb, kilátásba helyezte egy olyan rakétarendszer kiépítését (amerikai közreműködéssel persze), amely alkalmassá tenné a japán véderőt akár egy „megelőző csapás” kivitelezésére is. Túl ezen, Japán – teljes amerikai támogatással – kezdeményezte az ENSZ-ben az észak-koreaiak megbüntetését, éspedig kemény szankciókkal.
Az ügy csakhamar bekerült az ázsiai geopolitika őrlőmalmaiba. A következmények felgöngyölítését kezdjük azzal, hogy a japán fegyverkezés távlata három országot jobban idegesít, mint az észak-koreai rakétakísérletek. E három: Kína, Oroszország és – nem mellesleg – Dél-Korea. A triász szerint Japán „túlreagálja” a (részben technikailag sikertelen) észak-koreai kísérleteket. A triász szerint az északiakkal kesztyűs kézzel kell bánni, nem szabad őket elvadítani. Ehhez képest az Egyesült Államok úgy gondolja, hogy a rejtélyes és legalább ennyire kegyetlen kommunista diktatúrát (ebben a minőségében a világon az utolsót) móresre kell tanítani. Már csak azért is, mert bármit ígértek neki és bármit (segélyt, kereskedelmi könnyítést) kapott is eddig cserébe azért, hogy hét éve nem kísérletezett rakétákkal, önnön vállalásait rendre nem teljesítette. Nukleáris programjáról nem mondott le, rakétáival vígan kereskedett (például a hozzá hasonlóan ugyancsak „gonosznak” elkönyvelt iráni iszlám rezsim javára).
Szó, mi szó, az észak-koreaiak – noha képtelenek gazdasági értelemben a dél-koreai testvérek beruházásai, Kína élelmiszer- és energiaszállításai és ugyancsak a kínaiak meg az oroszok politikai jóindulata nélkül a víz felszínén maradni – ugyanolyan státusra vágynak, mint amilyent Amerika hallgatólagosan Indiának és Pakisztánnak adományozott. E státus neve: elismert atomhatalom. Az elismerés ugyan fogalmilag ellentétes az atomsorompóval – s efölött elvileg a nemzetek egész közösségének őrködnie kéne -, de a precedens megvan. Ha ez nem történik is meg, „annyit” minimum ki akarnak csikarni az olykor operetthősöknek tetsző észak-koreai vezetők, hogy az Egyesült Államok közvetlen tárgyalásokba bocsátkozzék velük, s ugyanolyan biztonsági garanciákat nyújtson rendszerük zavartalan fennmaradásához, mint amilyet az emlékezetes rakétaválság után Kennedy nyújtott Hruscsovnak 44 éve, Castro Kubájára nézve. Újabb történelmi párhuzam, talán kevésbé sánta, mint az előző. Ha persze valaki afölött moralizál, hogy egy koldusszegény diktatúrának miért kell rakétafegyverkeznie, miközben az embereit etetni sem tudja, az abszolúte indokoltan teszi. Ráadásul ez a szindróma nem is mai keletű.
